Bécsi Lét

• Pár lépéssel a házbejárattól található egy fura borozó. Szerintem a magyar szocreál időkből költözött oda valamilyen kvantumugrással - nagyon nem illik a (város)képbe és stílusba. Az azért megnyugtató, hogy termelői mézet és natúr almalevet is árulnak hercig kiszerelésben, így ha ezekből kifogynék, a kannásborral együtt ezeket is beszerezhetem nulla utánjárással
• Nagyon tudok helyezkedni, ezt most meg kellett állapítanom magamról, ugyanis a következő utcasarkon van egy Ford szervíz. Ha lerobbanna a kocsim, oda még el is lehet tolni.
• 18-án eljöve a szerelő és beszereli a delejt a lakásba, így internetfüggőségemnek nemsokára otthonról sem szab határt semmi
• A tévét bekapcsolva ömlik kifele a sok tévécsatorna, mely tényre maga a tulaj is rácsodálkozott tegnap, mivel senki se fizet ezért egy kanyi vasat se. Mondtam neki, hogy nekem otthon még két évvel a kábeltévé lemondása után is bőszen jön ingyen vagy ötvenféle adó, tehát, ha nem akar az ember tévét nézni csak az marad, hogy nem kapcsolja be a készüléket. (Azt persze nem mondtam el neki, hogy pont azokat az adókat ontja a tévé, amelyektől otthon minden kábeles lassan meg fog szabadulni, ha még nem tette, hiszen eleve nincs helyük magyar nyelvű adókat se betenni.)
• Lusta kamaszoknak, akiknek cipőfelhúzáskor nem hajlik a derekuk, van az előszobában egy puff...
• Kismillió üzlet és közért kb 5 perc sétányira a háztól. Már csak egy ilyet kell beszereznem.

Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy a szerencse lánya vagyok. Tegnap a lakással kapcsolatosan olyan bónuszok derültek ki, hogy jár hozzá hi-fi, tévé, DVD lejátszó, porszívó, vasaló, vasalódeszka, egy csomó igazán ronda, de annál költségkímélőbb tányér, bögre, edény, éééééééééééééééééééés: öt darab esernyő! Egyébként ma reggel felrémlett, hogy mintha az oviban esernyő lett volna a jelem, szóval lehet, hogy valami világméretű összeesküvés áll a dolog mögött.

Az egyik konyhafiókban még egy halom csicsás evőpálcika is van, - hát nem fognak elkopni a sok használattól az tuti, ahogy az az ősrégi, de működő szobabicikli sem, amelyet a tulaj hála az égnek el fog szállítani a batár kanapéval együtt, amely egymaga betölti az egyik szoba felét.

Tegnap a pakolás sürgés-forgásában párszor csikorogva kellett fékeznem a folyosón, ugyanis nem találtam még meg egyből az egyes helyiségeket, a konyha egy alkalommal hosszú percekre el is veszett, de ma már rutinosan közlekedtem a pecóban.

Reggel fél nyolc körül zongoraszó hangzott fel, amely talán közelebb visz azon rejtély megoldásához, hogy miért nem kértek a bútorokért használati díjat, és miért nem annyira drága a bérleti díj, mint amennyire lehetne, de úgy hallatszott, hogy a zongorázó érti a dolgát, leginkább a komolyzenei darabokra van affinitása, amelyekre én is vevő vagyok, és hát az ilyen típusú zeneszámoknál a legkevésbé valószínű, hogy a nagy lelkesedésben csatlakozik hozzá egy erősítőre kapcsolt elektromos gitár meg egy dob, - tehát lehetne sokkal rosszabb is.

Ma megkapom a lakás kulcsait és este már az új helyen alszom, dejó! A mostani környék, a sok fával azért nagyon fog hiányozni. Ráadásul az utcának van egyfajta mesebeli hangulata, mindig vártam, hogy hirtelen előbukkan Harry Potter néhány haverja, vagy elszáguld mellettem a Kóbor Grimbusz.

Az utcasarkon, ahol be szoktam fordulni, még az odaköltözésemkor állt kikötve egy márkátlanított bevásárlókocsi. Vicces volt, ahogy a parkoló autók kényszerűen hagytak neki némi parkolóhelyet. Aztán a múltkor, amikor a tréning után újra Bécsbe jöttem, vihogva vettem tudomásul, hogy immár ketten parkolnak a nyugdíjas klubnak is otthont adó SPÖ pártház előtt. Tegnap pedig nagyon úgy tűnt, hogy bevettek magukhoz egy harmadikat is a csapatba... - Lehet, hogy egy újfajta extrém sport van itt kibontakozóban, ami hamarosan divatként fog végigsöpörni a kontinensen. De az is lehet, hogy egy szupermarketlánc általam még nem ismert terjeszkedési stratégiát dolgozott ki.

Ez a pasi nekem mostanában a leg. Tudom, hogy nagyon hasonlít egy sok évvel ezelőtti fontos pasira, de nem azért. Hanem mert őszinte, okos, világos, és nem utolsó sorban pedig kőgazdag létére nem által bicajjal járni és támogat egy csomó non profit ügyet, amit viszont nem használ fel PR célokra. Ja és egyáltalán nem játssza meg magát:

Jaksityot ismerősei többsége érzékeny humanistának, reneszánsz embernek titulálta, utóbbit ő maga is visszaigazolja. Mások szerint  sokoldalúsága – tőzsde, írás, képzőművészet, jótékonyság – óhatatlanul felszínességgel párosul. Jaksity György ezt sem tagadja: „Mindig is nagyon fontosnak tartottam, hogy a különböző jelenségek és a velük foglalkozó diszciplínák ne legyenek szétbontva. A dolgok egysége érdekel, ennek érdekében viszont sok mindenhez kell nyúlni. És ha az ember sok dologgal tölt időt, akkor semmiben sem lesz igazán elmélyült. Bár talán nem szerénytelenség azt mondani, hogy a szakmámban azért elég elmélyült vagyok.” A sokfelé érdeklődés gyökere lehet az is, hogy Jaksity semmiben sem érzett soha komoly tehetséget. „Ha őszinte vagyok magammal, nem tartom magam nagyon okosnak, nincs különösebben érzékem az esztétikumhoz, nem jó a memóriám, döntéseket kifejezetten lassan hozok, a sportokban sem mondhatnék egyet sem, amiben kiemelkedő teljesítményt nyújtottam.” - Ennek ellenére nem állítja, hogy elégedetlen lenne eredményeivel, de elérésükhöz intenzív életet kellett élnie: Jaksitynak egykor négy óra alvás mellett belefért a tanulás, a munka, a könyvírás és a bulizás, majd a családapaság, ám a hajszának vissza-visszatérő betegség lett az eredménye.

Ma már nem égeti két végén a gyertyát, jóllehet még mindig sok minden izgatja. Ritkábban hallgat zenét, mert kedvence a csend; kevés tárggyal veszi magát körül, mert így is sok minden jár a fejében. Ismerősei igazi társasági embernek mondják, miközben munkanapjaiban örül az eseménytelenségnek. „Kedvenc tevékenységem, hogy ülök, és senki nem jön hozzám, nincs tele a naptáram sem, nem hívogatnak, hanem csak ülök és gondolkozom.”  Az idézet Innen való.

Ezt mondta tavaly szeptemberben, ami  félelmetes. Már azért, mert most itt van, amiről beszélt.

Ezt az interjút meg pár hete vették fel vele. Érdemes rászánni a 20 percet.

Szerintem

Mivel elég sokan úgy keveredtek erre blogra, hogy a fenti három szót guglizták, gondoltam írok még néhány szót arról, hogy mit csináljon az, aki kocsival jön Bécsbe, de nem szeretne fizetni a parkolásért.

Nos a legfontosabb azt tudni, hogy nincs ingyen ebéd belvárosi ingyen parkolás, aki fizetés nélkül szeretné a kocsiját az utcán hagyni, annak ki kell gurulnia a parkolózónákból és visszatömegközlekednie a centrumba.

Az alábbi képen kékkel látható, hogy hol díjköteles a parkolás:

Ezen az oldalon pedig rá lehet bökni az adott kerületre, amely rávisz egy másik oldalra, ahol a pdf ikonra kattintva egy térkép nyílik meg, ahol aztán ki lehet bogarászni azt az utcát, ahol már nem fenyeget a parkolóőr.

Képzeld el, hogy szeretnél részt venni egy hétvégi táncterápián, vagy egy masszázstanfolyamon, netán Biodanza csoporton, vagy éppen egy tréningen, amely több napig tart és nem árt hozzá egy jó terem. - Bár ha belegondolsz, a terem nem is elég önmagában, hiszen milyen jó lenne még hozzá egy tágas öltöző, lehetőleg akár kettő is, nemek szerint elkülönítve, aztán igazán hasznos lenne egy konyha, ahol főzhetsz egy teát, vagy éppen a csoporttal összedobhattok egy levest vagy salátát a közösen hozott alapanyagokból. Ha tovább álmodozol, szívesen ideképzelnél biztos még egy olyan teret is, ahol a csoporttal együtt el lehetne költeni a közös(en főzött) ebédet, persze lehetőleg asztalnál ülve, s a napközbeni tevékenység miatt  egy tiszta zuhanyzó se jönne rosszul, ahol egyszerre több ember is tisztálkodhat (a sorbanállást elkerülendő).

Nos ha ilyen helyet szeretnél, akkor Bécsig kell menned. Otthon találsz szűk jógatermeket, ahol még a normál gyakorláshoz sincs elég hely, s az öltözőben két ember sem fér el. Aztán vannak hotelek, ahol adva van a terem, de aztán itt véget is ér a felsorolás, s most nem is mondom tovább azt, hogy itthon mi van =  mi nincs, hanem inkább megemlékezek arról, hogy Ausztriában milyen jó kis "szeminárium"-helyek vannak:

Biztos függ attól is, hogy itt sokan érdeklődnek ilyen-olyan csoportos tevékenység iránt, amelyek egy része a természetgyógyászat, az ezotéria, másik része a pszichológia és/vagy önismeret témakörébe esik, és persze tudnak áldozni is rá. A fentiek persze csak a példa kedvéért kerültek megemlítésre, mert ebben a posztban most nem is az a fontos, hogy mit, hanem az, hogy hol és milyen körülmények között lehet tenni. Akár részt akarsz venni valamilyen, nevezzük itt most szemináriumnak, akár tartani akarsz egyet, több olyan hely közül is választhatsz, amelyek eleve arra lettek kialakítva, hogy kisebb, vagy nagyobb embercsoportok számára kényelmes és igényes helyet nyújtsanak az együttlétekre, a közös tanulásra. A konyhákban rengeteg bögre, tányér, evőeszköz, kancsó, termosz, vízmelegítők, fazekak, stb. amelyeket csak használni kell. Alapfelszereltség a tea, a kávé, illetve ezek kiegészítői. A hűtőszekrények sok személyre vannak kalibrálva, a terem, teljes technikai felszereltséggel ellátott, amelyekben takarók, matracok, székek, vagy éppen ülőpárnák állnak rendelkezésre, s mindezek mellett ott vannak a tisztálkodószereket, sokszor türölközőket is magukba foglaló zuhanyzók és rendelkezésre áll a sokszemélyes étkezősarok, az elegendő számú mellékhelységekről nem is szólva.

Gondolom egy ilyen üzemeltetése befektetésnek sem lehet rossz, márha rendesen kihasználják. Néhány link a teljesség igénye nélkül: Die Brücke   SchmidaInstitut  KamaInstitut 

Tegnap munka után erősen megkívántam egy kis kávéházi olvasgatást, így irányba is fordultam rögvest, hogy mihamarabb elterülhessek a Prückel egyik foteljében. Az odaigyekvés közben rámcsörgött Jack, aki révén én valójában Bécsbe kerültem, hogy nem mennék-e el vele egy kiállításmegnyitóra, meg különben is régen találkoztunk. Kicsit megijedtem, hogyha igent mondok, akkor lőttek az olvasásos tervemnek, de mivel Jack barátom a megnyitó előtt még jógázni ment, volt majdnem két órám arra, hogy az óhajtott kávéházazás összejöjjön.

Nem sokkal a teám kiérkezése után egy törékeny, madárka-szerű, idős hölgyre lettem figyelmes aki láthatólag asztalt keresett magának. Szelíd volt, de határozott, és nem lehetett igazán eldönteni, hogy nincs-e valójában valahol egészen máshol. Sose láttam senkit olyan gyorsan és mégis annyira lassan menni. Hihetetlenül szaporán rakta egyik lábát a másik után, ám csak nagyon aprókat tudott lépni, így a haladási sebessége  elenyésző volt. A látványt fokozta még, hogy mindeközben a néni egy botot szorongatott a kezeivel, de az nem érintkezett a talajjal, mivel a vége kb. a hölgy vádlijának közepéig ért.  Szabad asztal nem lévén, felajánlottam neki, hogy telepedjen le hozzám, úgyis egy dupla sarokasztalnál ültem amelyet körbevett egy hosszú, süppedős sarokgarnitúra, szóval bőven volt hely kettőnknek.

A pincérnek egy negyedórájába került, mire felolvasta az egyébként rövid étlapot újsüttetű asztaltársamnak, aki bevállalt két hatalmas fasírtot egy nagy kupac krumplipürével, - én csak lestem, hogy ezt hogy fogja tudni majd mind megenni. A vacsora felének eltüntetése után, a néni megkérdezte tőlem, hogy hol van a mosdó, majd miután elmagyaráztam neki, hogy hol, valamint nyugtáztam, hogy megértően bólogat, újra megkérdezte, hogy hol van a mosdó.  A második elmagyarázás után aztán el is indult oda. Mondtam neki, hogy vigyázok a holmijára (bár szemmel láthatólag ő nem érzékelte, hogy neki holmijai is vannak). Én meg szétizgultam magam, mert odahagyott szemüveget, botot - szóval mindazt, amit én fontosnak tartottam ahhoz, hogy az alagsori mellékhelyiséget megtalálja, s onnan épségben vissza is térjen.

Egy idő után már erősen nyugtalankodtam, hogy hol marad, amikor végre előbukkant, s látszott a távolból, hogy éppen  azon tanakodik magában, hogy vajon hol is lehet az ő asztala, ahová vissza kellene jutnia. Amikor a maga serény-lassú módján a kijárat felé vette az irányt, odarohantam hozzá és szó szerint fordítottam rajta 180 fokot, mivel a szóbeli kérésnek, hogy ne arra menjen, nem tett eleget. Hála az égnek nem vette rossz néven, hogy más pályára állítottam át, így néhány perc után sikeresen az asztalnál landolt. Csak reméltem, hogy onnantól is minden rendben lesz vele, mert akkor már el kellett búcsúznom tőle, mivel megérkezett értem Jack, hogy elvigyen arra a kiállításmegnyitóra, amely, - mint a sötéten tátongó geléria előtt kiderült -, tegnapelőtt volt.

Beültünk tehát egy étterembe és én olyannyira berúgtam, hogy hazafelé a villamoson a nagy szédülés miatt alig tudtam megmaradni az ülésen.  2,5 dl bortól. Ezt csinálja valaki utánam...

Ismét egy vendéglátóipari egységet szeretnék megénekelni, amelyről már kutyafuttában a blog elején esett pár szó, de mostanra meg tudtam jegyezni a nevét is, ebből kifolyólag megtaláltam a neten, nem utolsó sorban pedig felfedeztem eddig ismeretlen oldalát is, aminek következtében mindenről beszámolhatok.

A konyha ázsiai, tehát aki ezt nem szereti, annak nem kell továbbolvasni, várja ki a későbbre tervezett virslis-standokról készült posztot. A hely, amely az irodánk közelében van, az első kerületben, négy egységből áll: van ugye az étterem maga (két külön terem a dohányzókat elkülönítendő), az utcán működő terasz, valamint a lébolt és az ételbár. A külön bejárattal rendelkező lébolt leginkább egy használaton kívüli raktárra emlékeztet, amelyben egy zöldségekkel és gyümölcsökkel megrakott pult mögött facsarják a különböző összeállítású leveket, amelyeket a vásárló műanyag üvegben vihet magával tova. Egy portával arrébb, a sarkon, a siető és éhes vendégek számára kialakított pirinyó ételbár található. Itt előre elkészített saláták és szusi, illetve négy-öt fajta meleg étel kapható, amelyek választéka naponta változik. A húsos vagy hústalan, tészta- vagy rizskörettel kérhető ételeket a filmekből jól ismert papírdobozokba adagolják és fajtától függően 3,5-4,5 euró körül számláznak értük. A saláták is hasonló árkategóriájúak, a szusi ára méret- és tartalomfüggő: a legnagyobb doboz tegnap nyolc euróba került.

A képen látható étteremben pedig menü vagy á la carte alapon lehet jóllakni. A linkre kattintva jól látszik, hogy nem csak az első kerületben van Kiang.

Alkotói válság van, vagy mi a szösz, - nem nagyon van kedvem írni vagy nem nagyon tudok mit, vagy mind a három ( a szöszt most ne számoljuk)

Daniela elutazott Dél-Amerikába két hétre, és a lakást odahagyta a fiára. Barátnőm se viszi túlzásba a takarítást (nagyon helyesen), de ami tegnap fogadott a küszöbön túl, az nem volt semmi. Rögtön porszívót is ragadtam, hogy ne koszoljam be nagyon a zoknimat és el tudjak jutni a szobámig anélkül, hogy odaragadnék a padlóhoz menetközben. Aztán ilyenkor már nincs megállás és kimostam a fürdőszobai kézmosót, meg elmosogattam, mert az undor kerülgetett a konyha láttán. (Nem tudom mikor lettem ilyen finnyás és kényes, próbálok rájönni az egyedfejlődésemet elemezgetve, de egyelőre nem találom a megoldást. -Mennyivel többet pihenhetnék, ha ilyenkor be tudnám vetni magam egy jó könyvvel a fotelbe!)

Amikor a porszívóval való tangózás közben ahhoz a papírzsákhoz értem, amiben a szemétszelekció jegyében a fémhulladékot tároljuk, kitört belőlem a röhögés: ha Daniela otthon van, jobbára a macska kajájának üres konzervdobozai halmozódnak benne, tegnap azonban tele volt kiürített sörösdobozzal. - Erről persze eszembe jutott, hogy a múlt héten, amikor megkérdeztem a kölykömtől, hogy mit vigyek neki Bécsből, akkor felszólított, hogy Paracelsust. (Ez egy szűretlen különleges, finom biosör, és azért nevezték el erről a reneszánszkori orvosról, mert ő azt találta mondani, hogy "a sör egy istentől való gyógyszer" - szóval a gyereknek jó az ízlése, büszke is vagyok rá). Lehet persze, hogy nem kellett volna sörgyár látogatásra menni vele, amikor tavaly Salzburgban kirándultunk, de engem érdekelnek a gyárak, így a környéken fellelhető sajtmanufaktúrát és a Stiegl sörüzemet is bevettük a programba, s ez utóbbiban a belépőjegy mellé járt két krigli frissen csapolt sör is. Igaz, nekünk ebből aztán három krigli lett, mert a felszolgálókislány nem azt hozta ki, amit kértünk, de aztán korrigált és így három kriglivel bírkóztunk meg, én és a gyerek. Az egyik sörben persze a Paracelsust tisztelhettük. -Vidám este volt az nekünk, annyi szent.

Szóval a tegnap este takarítással és az aközbeni nosztalgiázással telt.

Ez is megvolt, ma véget ért a tréning, amin megtudhattam, hogy mi mindent nem tudok. Sokféle témában sokféle színvonalú előadásokat kaptunk a sok céges pénzért. Azt nem mondom, hogy sokat is tanultam, de azt mondom, hogy sokat fogok, ugyanis szépen sorjában mind utána akarok járni mindannak a dolgoknak, amelyeknek hallatán csak hülyén néztem ki a fejemből. A wifizni képes telefonomnak hála, az ismeretlen angol szavaknál mentem egyből a netre és próbáltam betömködni az angol szókincsemben tátongó lyukakat, de sajnos ez a szakmai hiányokat nem pótolta, és sokszor még a szavakkal sem jártam sikerrel. Amikor a kockázati-tőke szerződésekkel kapcsolatos, jogilag jellemző esetekről tartottak nekünk előadást az egyik szóról, ami vagy négyszer is előfordult az előadáson vetített prezentációban, s egy szerződéstípust hivatott talán jelölni, azt találtam a szótárban, hogy rigli, retesz, kallantyú...

A tréning maga a Kempinski Hotelben zajlott, amely ugye ott van Budapest öt legjobb szállodája között, de a szakácsuk fantáziáját nagyon fel kéne pörgetni, mert a négy, büfé stílusban tálalt főétkezés lényegében tök egyforma volt. Erre mindenki panaszkodott. Az utolsó nap végére kicsit megerőltette magát a szakács és annyi változást hozott az életünkbe, hogy alaposan elsózott pár köretet.

A társaság nem mindegyik tagja tűnt a szakma elhivatottjának: voltak, akik a közös esti vacsora után bevetették magukat a pesti éjszakába és hajnal ötre tértek vissza a szállodába. Nem is voltak ott egyik délelőtti fejtágításon sem. Biztos örülne a főnökük, ha tudná, hogy a 2.000 - 2.800 euró ilyen jól lett elköltve (és akkor ebben se szállás, se utazás nem foglaltatik). Az okosodáson részt vevők nemzetiségüket tekintve egyébként igen sokfélék voltak, átlagéletkoruk meg úgy 28 év lehetett, szóval kicsit sem éreztem magam öregnek közöttük... de nem baj, a jó pap is holtig él tanul.

Bűnügyi szál is volt, mivel a 4 hónapos friss házas lengyel kolléganőm egy kézmosás után véletlenül nem vette vissza az eljegyzési gyűrűjét, meg a karikagyűrűjét, s azok így a mosdóban felejtődtek. Amikor visszarohant értük, már csak a hűlt helyüket találta. A biztonsági kamerák felvételei szerint két tréning-csoporttársunk és egy szállodai takarítónő járt addig a mosdóban... Beszéltünk az összes érintettel, biztonsági őrökkel, a hotelmenedzserrel, felajánlottunk jutalmat a "becsületes megtalálónak", de sajnos hiába. Sose értettem, hogy hogy lehet valamit elvenni, ami a másé.

Bécsben, - úgy tűnik-, betegen nem szokás dolgozni - finoman, de le lettem ugyanis cseszve a másik cég jófej főnöke által. Múlt héten beteg volt és pár napig nem jött be. Aztán ma bejött és amikor hallotta, hogy még mindig köhögök, akkor azt mondta, hogy betegen nem szabad dolgozni jönni, hanem ki kell azt feküdni, mert a többiekre is ráragasztom. Lám, a bámulós pasi is beteg... azaz ezek szerint én miattam - örvendjünk!

Most mondjam neki, hogy szabadságra se mehettem el? A főnököm meg valahogy nem mondta, hogy miért dolgoztam végig göthösen a múlt hetet, csak sajnálkozott, hogy reméli múlik már ez a fránya köhögés. Hát én is nagyon remélem, mert már nagyon unom magam is.

Azt mondják, hogy aki köhög, az valójában "ugat" és így akarja magától távol tartani a többi embert, mert elfojtott haragunkat fejezzük így ki. Az osztrákoknál a köhögés (husten) azt is jelenti, hogy haragos lenni vkire/vmire. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden haragomat kifejeztem mostanában amúgy tudatfeletti módon.

De már szakadozik.

Na ma csúcsrajáratott engem az én cégem. Be kellett tasakolni a főnököm által több hónap alatt összegyűjtött névjegykártyakupacot. Nincs neki titkárnője, aki az ilyesfajta melót elvégezze, s úgy gondolta, én erre pont meg fogok felelni. És nem tévedett! 

Nagy előnyömre vált most tehát, hogy anno olyan szorgalmasan bemagoltam az ábécét, mert óriási segítséget jelentett a sok kis lapocska csoportosításánál, amelyeken a céges individualizmus megannyi formában volt tetten érhető.  

A munka maga leginkább a körmeimet vette igénybe, mert a névjegykártyatartó-dosszié adott tasak-lapjait 12 db darab névjegyre tervezték, azaz el volt már a fröccsöntésnél döntve, hogy mekkora méretű lapokat bír befogadni egy tasak. Igen ám, de a kártyák tulajai ezt a tervezésnél nem vették figyelembe, s mindenféle kreatív meggondolások vezették őket. A pont passzentosokat a körmömmel próbáltam beszuszakolni, de amelyiknél ez lehetetlen volt, annak nem kegyelmeztem. Nem feszélyezett engem sem szegély, sem dijázn, s mit nekem cifra dombornyomás!! Ha valamelyik névjegy nem passzolt, akkor az megkeskenyült. (A hosszakkal érdekes mód nem volt gond...)

Mindeközben elgondolkodtam a világ folyásáról meg a munkával kapcsolatos alázatról. De ahogy mondani szoktam, Seneca a mi barátunk, s így sztoikus nyugalommal végeztem a munkakörömbe nem illő feladatot. Egy esetben ingott csak meg ez a nyugalom, amikor annak a pasinak a névjegye került a kezembe, aki a még szeptemberben szervezett workshop egyik résztvevője volt. Késett, zörgött, az előadások közben dumált, ki-be járkált... szóval az ő névjegye csúnyán megrongálódott

Hát ilyen érdekes dolgokkal ütöm el az időt. Csak nehogy kiessen az agyam a fejemből a nagy megerőltetéstől

Tegnap volt Tamara (= szimpi ex asszisztenslány) születésnapja, így hárman csajok elmentünk vacsorázni. Elisa, aki szegény most egyedül állja a recepción a sarat addig, amíg az új munkaerő decemberben meg nem érkezik, a Maredo nevű szték-étterembe foglalt nekünk asztalt. (A weboldalát keresgetve tudtam meg, hogy Németországban komoly étteremláncnak számít, Bécsben is van belőle kettő, valamint nem használnak semmilyen adalékot, színezéket és génkezelt összetevőt). De ez nem egy étteremajánló poszt lesz, mivel azt erről a helyről egy olyan embernek kell majd megírni, aki evett is az itt kapható ezerféle szték valamelyikéből. Az argentin vörösboruk viszont nagyon finom.

Az este igen jól telt, úgy tűnik, hogy már osztrákul is képes vagyok vidám kis semmiségekről fecsegni, és egyre kevésbé okoz gondot, ha valaki mozdulatlan szájjal beszél. Egyébiránt még múlt héten, a koktélbárban megtudtam, hogy simán előfordul, hogy ők sem értik egymást, bár inkább vidéken. Ha viszont egy osztrák sem érti mindig a másikat, akkor végül is én már nagyon jól értek osztrákul, hiszen én se mindig értem őket.

A vacsora végére befutott Tamara egyik régi barátja, a kémikus Klemens, akiből a kelleténél több bor miatt csak arra emlékszem, hogy elmesélte egyik utazási élményét, miszerint Indonéziában a hűtőszekrény általános elő NEM fordulása miatt a húst formadelhidben tárolják, megakadályozandó, hogy az étterem húskínalata idő előtt tragikus kölcsönhatásba lépjen a negyvensok fokkal. Ennek hallatán a gyomrom jelezte, hogy akkor mégse kérné a vacsorát, de aztán kiengeszteltem egy kis friss levegővel, mert már úgyis indulni akartam.

Úton hazafelé felkeltette a figyelmemet két irányjelző tábla: az egyiken az állt, hogy "Snapsz Múzeum", a másikon meg az, hogy "Fűtés Múzeum" és mindkettő ugyanabba az irányba mutatott...

Máríaalehandrát felhívta ma Robertokárlosz, a főnöke és engedélyezte számára, hogy Eduardóval a jövő héten részt vegyen az oly régen beígért tréningen.

Ezután kifejtette, hogy Dávidalbertónak csak névleg van ügyvezető igazgatói címe, de nem jogosult semmiben sem dönteni.

A két főnök közötti örlődés és az ebből fakadó konfliktusok nehézségeit Máríaalehandra nem tudja másként elviselni, csak úgy, ha megveszi magának azt a táskát amit a pénzügyi válság felett érzett aggódása miatt tett vissza a polcra nehéz szívvel pár nappal ezelőtt.

Amikor egy nem túl korai kelés után, az utált, eleve hosszantartó hajmosási és -szárítási procedúrát az ember lánya még megfejeli egy olyan sürgősségi manikűrözéssel, amit már egy hete meg kellett volna ejteni, akkor az órák elkezdenek sokkal gyorsabban járni, s a mutatók, ha nem nézünk oda, legalább kettesével veszik a perceket.

Ha aztán mindehhez hozzájön még a ruhákra bámulva megejtett bizonytalan tépelődés, mert hát az ember lányának ugye nincs egy rongya, amit felvegyen, akkor a nap simán egy félórás csúszással indul, azaz a kertkapu akkor csapódik be hátunk mögött, amikor a cég irodaajtaján kellene beilledelmeskedni.

Még jó, hogy Bécsben, a rohanóknak segít a rendszer:

• Hiába zárta már be a villamos az összes ajtaját, ha még a megállóban áll (pl. várja, hogy zöldre váltson a lámpa, vagy átcsámpázzon előtte valaki a zebrán), akkor csak meg kell nyomni az ajtónyitó gombot és lehet felszállni
• A sofőrök hiányzó csőlátásuknak köszönhetően felismerik a feléjük rohanó utasjelöltet és segítenek neki abban, hogy elérje a buszt / villamost
• A metró mozgólépcsőjén utazók a jobb oldalon egyes sorokban fejlődve utaznak, hogy az, aki siet, el tudjon mellettük férni. Ha valaki figyelmetlen és a bal oldali részére áll a mozgólépcsőnek, akkor arra kedvesen rászólnak, hogy húzzon onnan.
• Ha egy, már a járművön tartózkodó utas látja, hogy valaki futva közelít, kinyitja neki az ajtót és odaáll a lézerérzékelőhöz, hogy az ajtó ne tudjon becsukódni addig, amíg a futva érkező fel nem lihegi magát a tömegközlekedés eszközére.

És nem, a fentiek nem mind egyszerre történtek meg velem ma reggel, de mindennapos tapasztalatnak számítanak. 

Azzal ugyan nem értek egyet, hogy ezek közül kerülne ki a város 6 legjobb kávéháza, de  mivel Béccsel kapcsolatos, hát belinkelem.

Személyes megjegyzést azonban fűznék ahhoz a kettőhöz, amelyekben már volt szerencsém megfordulni:

• Landtmann: magas minőség, aminek megkérik az árát. A tea 4,5-5 euró, azaz másfélszerese annak az árnak, amit más kávéházakban fizetni kell.
• Demel: nagyüzem, annak minden hátrányával. Nem mindig van hely, a felszolgálók gépiesek, az ember úgy érzi magát mint egy futószalagon. Trenyóval voltunk még tavaly nyáron, s egy darabig egyszerűen elfelejtettek minket.

Mivel több éven keresztül voltam főnök, ennek minden jó és rossz oldalát megtapasztaltam, a szokásos hibákat elkövettem és azokból szerintem tanultam, így általában nagyobb toleranciával tudok viseltetni a saját mindenkori főnökeim iránt, már csak azért is, mert pontosan látom, hogy az adott helyzet miért nehézség nekik. A megéltek és megtanultak miatt viszont azt is gondolom, hogy ha valaki főnökségre adja a fejét és ezzel kötelező jelleggel emberek vezetésére szerződik, vannak bizonyos dolgok, amelyek alól nem bújhat ki, márcsak azért sem, mert ha mégis megpróbálja, nagyon hamar káosz lesz úrrá a szervezeten, s ez pont a saját céljainak fog nagyon csúcsán betenni.

Nemsokkal azután, hogy felvételt nyertem erre a munkahelyre, a főnököm jelezte, hogy szeretné, ha mihamarabb részt vennék egy olyan tréningen, amelyen a szakma alapjait lehet elsajátítani. Pár hete aztán küldte is a linket, hogy a nemzetközi szövetség éppen Budapesten tartja a következő alaptréninget és "nézzük meg, ki mindenkinek lehet ez még érdekes a cégnél". Aztán sose volt ideje velem leülni "megnézni", de unszolásomra két nevet mondott azért hogy kikre gondolt. Amikor kérdeztem, hogy akkor tuti regisztrálhatom-e magunkat, megkért, hogy alkudjak egy kicsit. - Jó. Alkudtam, főnököt emailben tájékoztattam az összes kiadásról. - Semmi válasz. Mivel az egyik tréningtárs a fiúka kolléga (lenne), néha ő is rákérdezett a főnöknél, hogy akkor mi van. Mindig halogató választ kapott, így a harmadik kolleginának nem is szóltam, hogy ne csalódjon, ha mégse jönne össze. Közben főnökünk szavaiból megtudtuk, hogy a szeptember profit tekintetében különösen jó hónap volt. Hurrá!

Tegnap drága vezetőnk elutazott 3 napra külföldre, és mielőtt elhagyta volna az irodát, az ajtónkban megállva odamotyogta, hogy szerinte nem lesz pénz három emberre, de várja a pénzügyes válaszát ez ügyben és majd hív minket. Aha. - OK.

Ma beszélnem kellett a lengyel kolleginával más ügyből kifolyólag, és nagy boldogan újságolta, hogy jövő héten megy tréningre Budapestre. Miután felszedtem az államat a padlóról, megtudtam azt is, hogy ezt ő a másik ügyvezetővel intézte, és már júniusban el volt döntve, hogy ő ezen a tréningen részt vesz, már be is fizették. Na, feltárcsáztam a kedves finn pénzügyesünket, ugyan mondana már valamilyen információt erről a dologról. Nem is lepődtem meg, amikor tájékoztatott, hogy ő már rég közölte a főnökkel, hogy hogy áll a büdzsé, több napja a főnököm válaszára vár. Sakk, matt.

Mindehhez még hozzájön, hogy mivel úgy tudtam, hogy a jövő héten három napot a tréning miatt Budapesten leszek, kértem két nap szabit (hétfőt és keddet), hogy elintézhessek minden olyan ügyet, amelyek függőben vannak az én bécsi tartózkodásom miatt és nem utolsó sorban többet lehessek a fiammal. A szabi kérő emailre nem kaptam választ, így rá kellett kérdeznem személyesen is, amit nagyon rühellek. Nos ha már megkérdeztem, akkor meg is tudtam, hogy a főnököm nem akarja, hogy én hétfőn szabin legyek, mert az a hét legfontosabb napja. Kedden lehetek. (Azaz hétfőn Bécsbe el a hajnali vonattal, este vissza, majd ha nincs tréning, akkor szerdán megint vissza) Az én főnököm azt szeretné, hogy én az irodában legyek. De Bécsben. Majd megkérdezem, hogy ugyan mi a fenének, amikor minden egyes hétfőn minden, de minden egyes percét konferenciabeszélgetésekkel tölti, reggel 10-től egészen este fél hatig, nem lehet hozzászólni, nem ér rá, stb.

Zavar, ha mégsem megyek tréningre, mert éderekel, az is hogy a jövő hetet nem tölthetem a gyerekkel, de az azért mindennél jobban bosszant, hogy a főnököm nem egyenes és a fent leírt történet menete szinte minden egyes céges folyamatra jellemző.

Senki nem tud semmi biztosat, lehetetlen előre tervezni, az emberek egymástól szerzik be a sokszor kétes információkat, sátoros ünnepeken jön írásbeli válasz az emailekre, nincs struktúra, nincs delegálás, nincsenek kialakított döntési jogkörök, van viszont homály, sok elcseszett idő és néhány, jó értelemben ki nem használt, meg nem becsült, motiválatlan kolléga.

Tegnap délben nem nekem kellett kitalálnom, hogy hol ebédeljek, ugyanis exfőnököm éppen Bécsben járt és meghívott ebédelni a Figlmüller-be. Azt beszélik a húsevők, hogy itt kapható a világ legjobb bécsi szelete, és én ezt a tegnap látottak, valamint az étterem honlapján olvasottak után készségesen el is hiszek nekik, főleg azért, mert az egyetlen vega cucc (spenótos knédli parmezánnal), ami itt kapható, fennséges volt.

Az étteremben látott hússzeletek egytől egyig lelógtak a tányérokról, és valamilyen különleges varázslat folytán mindegyik egyforma méretű és alakú volt.

Megtudtam, hogy a húst azért kloppfolják olyan vékonyra, hogy a forró olajban eltöltött harminc másodperc alatt át tudjon sülni. A sütés kizárólag növényi olajban történik, amelyet 2-3 alkalommal használnak csak fel, és még a panírhoz való zsemlemorzsát is külön őröltetik, - természetesen az oly jellemzően osztrák császárzsemléből. 

Két ilyen nevű étterem van a belvárosban, egymáshoz nagyon közel, én a Bäkerstrasse-n találhatóban voltam. Az étlapok minimálisan eltérnek egymástól, de aki hússal él, annak mindkettő tökéletes.

Páran kérdezték, hogy miért az ötödik kerületi pecóra esett a választásom, amikor a másikért voltam annyira oda. Nos több okból is. Az egyik a prózai anyagi ok: a szépet még be kellett volna komplett bútorozni, míg az ötödik kerületinél csak konyhai eszközöket kell venni, a fiatalúr szobáját berendezni és lecserélni pár olyan apróságot, ami bántja a szememet. Ha majd gyökeret eresztek ebben az országban és főleg: a munkaszerződésem határozatlan idejűre változik, majd lakhatok olyan környéken, ahol  terasz van a Bécsi Erdőre, és olyan kéróban, amelyben dúl a minimalizmus.

A másik ok pedig az volt, hogy az elitpecó tulaja alá akart velem íratni egy 15 hónapra szóló határozott idejű szerződést, ami ugye azt jelenti, hogy ennyi időre oda vagyok kötve egy olyan élethelyzetben, amelynek kimenetele azért jelenleg elég sokesélyes.

Megtörtént, tegnap aláírtam a főbérlővel a szerződést, november 4-én este költözhetek, yeah! - Mit is mondhatnék? Igen, örülök, mert kellemes környéken, egy nagyon korrektül berendezett, nagy és kényelmes pecóban fogok lakni és: Igen, be vagyok tojva, mert nem tudom, hogy mit hoz magával a pénzügyi világválság a mindennapokat tekintve, és hogy az én kis mikrogazdaságom gondosan kiszámolt bevételi és kiadási oldala mennyire tud egyensúlyban maradni majd.  

Ami megnyugtató, hogy a főbérlő nagyon laza és rugalmas, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy az ember kitöltse a három hónap felmondási időt, ha előbb talál bérlőt, akkor akár egy hónap alatt is le lehet zavarni a kiköltözést.

A lakás bérleti díja jóval a piaci ár alatt van, amit Klaus barátom, aki eljött velem másodjára megnézni a lakást, úgy kommentált, hogy a főbérlőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy többet is kérhetett volna a kégliért. Remélem Klausnak igaza van és nem azért ilyen jutányos a lakás, mert jár még hozzá két troll is, akiket hetente el kell látni egy szűz lány őszinte politikus vérével, vagy mert a felső szomszéd csinos légkalapácsgyűjteménnyel rendelkezik.

Nos az esetleges titkos kis részletek hamarosan kiderülnek, már csak három hetet kell zokniban aludni

(Az itt látható kép csak illusztráció)

• szombat este megdöbbenve konstatáltam, hogy forróak a fűtőtestek. különleges élmény volt végre nem zokniban aludni. ma este már nem így lesz.
• tényleg vannak kivilágított futórészek a Praterben, de ettől még a naívan hülye magyar futó simán elkavarodhat a sötétebb részek felé.
• vannak olyan osztrákok, akik egyféle alakzatra nyitott szájjal beszélnek. Nevezett alakzat neve: résnyire nyitott szűk szájtartás. még azt sem fogtam, hogy most kérdezett valamit, vagy mondott
• ma egy film erejéig tévét néztem Danielával. azaz közösen fázva, dupla zoknival, állig polárban néztünk bárhuzamosan egy irányba.
• az osztrákok is utálják, hogy vasárnap jóformán minden élelmiszerüzlet zárva van. ezért vagy a török boltokba járnak, amelyek családi vállalkozás lévén nyitva lehetnek, vagy a benzinkutaknál vásárolnak be. a kétségbeesettebbje elautózik a repülőtérre, mert ott nyitva van a Billa. (Meg még két pályaudvarnál is)
• október 26-tól megváltozik az egyes és a kettes villamosok útvonala. eddig az egyik jobb, a másik meg bal irányban ment a Ringen körbe-körbe. ennek nemsokára vége.
• péntek délután pezsgővel újfent elköszöntünk testületileg az asszisztenslánytól, aki a bámulós pasi kollégától kapott egy Mont Blanc tollat (4 hónapnyi munka után!). Aki nem tudná: ez egy rohadt drága toll. A szép az egészben, hogy Tamara pont emiatt a pasi miatt megy el, mert nem jöttek ki egymással. Az ajándékot látva, komolyan fontolgatni kezdtem, hogy én is összeakasztom a bajuszt a bámulós pasival.
• aki blogol, arról a barátai leszoknak, mert úgy érzik képben vannak. itt jegyezném meg, hogy nem így van. az izgalmas részek kizárólag szájhagyomány útján hozzáférhetők.

Pénteken este lábon kihordtam egy oknélküli, s emiatt annál bosszantóbb rosszkedv rohamot, amikor is mindenki szembe jött, senki sem szeretett és a meleg zoknikat csak a qrva mikiegérrel és hellokittyvel együttesen lehetett volna megvenni. Emlékezvén buddhista tanárom tanítására miszerint minden változik és minden elmúlik úgy gondoltam, hogy addig is az orális fixáció jegyében bekkelem ki a rosszkedvemet.

El is látogattam Mr Lee-hez amely egy étteremlánc, de ha az ember nem elég óvatos és nem olvassa el, hogy a Bécsben élő magyar blogger mit ír róluk, akkor könnyen rosszra fordulhat a kulináris esemény. Nos van a Quick Lee, ami borzasztó és csak az éhenhalás előtti utolsó percben szabad bemenni. Sushit viszont akkor sem szabad ezekben venni, mert kiszáradt, néha romlott állagú cuccot árulnak. De nem a rosszról akartam írni, hanem arról, amely a Dr Karl Lueger Ring 10-es szám alatt található, meg a Schottentor nevű metrómegállónál. (weboldal itt). Ebben az egységben élvezhető, megfizethető, friss és ízletes ázsiai kajákhoz lehet jutni és azt, amelyért én visszajárok (See Food Fried Rice a neve), úgy megpakolják tengeri herkenytűkkel, hogy külön vadászni kell a rizsre közötte.

A kiszolgálás gyors, és az ember orra előtt készítik az ételeket. Valamilyen okból kifolyólag azonban mindig komolyzene szól a háttérben, ami azért elég fura. Pénteken a Hattyúk tavát adták... 

Ez a neve annak a bárnak, ahová az asszisztenslány minket búcsúzni vitt. Én még ilyen büdös helyen nem voltam! De lehet, hogy csak az volt a baj, hogy elsőnek érkeztünk, így telibe kaptuk azt a szagot, amelyet az alkohol és cigaretta kipárolgás folytán egy vendéglátóhely nyitáskor magából áraszt. Förtelem.

A szaglóreceptorok ilyetén letaglózása után, felkavarodott gyomorral a másikat a személyzet bunkósága adta. Nagyon megsértődtek ugyanis, hogy mi a nyitás előtt 7 perccel be mertünk menni a bárba. Nem is adták oda a koktéllapot este hétnél előbb és egész este flegmák és mogorvák voltak. Persze itt megint gondolhatok arra, hogy igazából ezek rendes és kedves fickók ha az ember nem józanul érkezik, hanem már kicsit kapatosan, mert ők az alaptermészetüket eleve a részegebb kuncsaftokra kalibrálták be, és ha ennél barátságosabban lépnének fel, akkor az ittas vendégeknek már tolakodóan kedvesnek tűnnének...

No mindegy, amint lehetett nekiláttunk inni, én egy darab alkoholos italt fogyasztottam, mert a gyomrom nagyon háborgott a szag miatt és úgy gondoltam, hogy nem úgy kellene rólam kollégáknak emlékezni, mint a nő, aki lehányta őket. A többiek azonban derekasan végigkóstolták a kinálatot, és közben nyomták a sódert, amit én olyan 80%-ban értettem is. Nos szép történetek derültek ki pl a bámulós pasiról és megtudhattam, hogy a kőgazdag emberek élete sem fenékig tejfel. Nem jött el mindenki, de akik ott voltak, azok nagyon pozitív benyomást tettek és most már legalább tudom, hogy kit hogy hívnak. A legjobb fej embernek, aki annak a cégnek a feje és tulaja, ahová a mi cégünk befektetett és akivel ugye egy irodát bérlünk, van egy falunyi magyar rokona, s háza van a Bükben. Megigérte, hogy megtanít úgy síelni, hogy ne fájjon a térdem közben, de ezt már 5 pohár Averna és 3 sör után mondta...

Én tíz körül leléptem, nem bírtam az ájert. A friss levegőn aztán viszonylag jobban lettem. A villamosra várva leszólított egy pasi, hogy zavarhat-e. Mondtam, hogy ha lehet, akkor inkább ne. Amolyan perverz, a szeme se áll jól típusú 45 körüli pasi lehetett, aki a jobb éveiben valószínűleg szépfiúnak számíthatott, mert nagyon magabiztosan nyomta, de aznap este nem volt kedvem ahhoz, hogy a következő sarkon leüssenek, majd túladjanak rajtam.

Még mindig rohanás van, de muszáj sebtiben megemlékeznem a mai ebédemről. - Mióta Bécsben vagyok, szokásommá vált, hogy bekukkantok minden kapualjba, bemegyek minden utamba kerülő átjáróházba, vagy nyitott udvarra, s sokszor kincseket találok. Tegnap is ez történt. Van egy Mandala-udvar nevű hely, amelyet már régebben kifigyeltem magamnak, de most nem álltam meg az udvarba vezető folyosó elején, hanem elmentem egészen a végéig és a jutalmam ez a látvány, illetve a Makro1 nevű "étterem" volt:

Igazából egy olyan boltíves vastagfalú üzletről van szó, amely biobolt, zöldséges és egyfajta menza is. Két roppant vidám nő csinálja az egészet, be nem állt a szájuk, pörögtek mint a ringlispíl, mindenkivel viccelődtek és közben szolgálták ki a népeket és fel az ebédet.

Az "étterem" rész egy hatalmas fa asztal, kb 12 fős, amit az étkezni akarók körbeültek, aztán ették, amit eléjük tettek. Minden nap van egyfajta leves és egy, a makrobiotika elveit szem előtt tartó főétel, amelyben ma volt rizs, rántott cukkini, spenót, dinsztelt káposzta meg még valami, amit nem ismerek. Nagyon finom volt, bár gondolom, hogy a húsevők most kétségbeesetten kiáltanak némi pacalért.

Nagyon sokan jöttek egyébként enni és vásárolni, és úgy tűnt, hogy a két nő vagy mindenkit ismert vagy bámulatosan közvetlenek. Én két hölgy közé kerültem az asztalnál, akik aztán ott össze is ismerkedtek. Az egyikük énektanár- és terapeuta, a másik meg énekelni vágyó, zeneimádó ámde kiskorában lefahangúzott nő volt. A történet végét szerintem mindenki sejti, csak annyi volt a bibi, hogy a fiatalabbnak se emailcíme, se mobilja nem volt, így a kb. 60-65 éves tanárnő (narancssárga-piros ruhában, tüsi, vörös hajjal) a modern technológia vívmányairól is ejtett néhány elismerő szót. Remekül szórakoztam.

Kaja után engedélyt kértem, hogy hadd fotózzak, s ez után igyekeztem vissza az irodába. Három sarokkal később jöttem rá, hogy nem fizettem, így mint az őrült rohantam vissza. A kasszánál aztán mondták, hogy észre se vették, de különben se lett volna dráma, és kaptam eme szavak mellé még egy megejtően őszinte, barátságos és széles mosolyt.

Remélem a képek vissza tudják adni egy kicsit a hely hangulatát.

A lámpabúra nagyon állat: