Amikor egy nem túl korai kelés után, az utált, eleve hosszantartó hajmosási és -szárítási procedúrát az ember lánya még megfejeli egy olyan sürgősségi manikűrözéssel, amit már egy hete meg kellett volna ejteni, akkor az órák elkezdenek sokkal gyorsabban járni, s a mutatók, ha nem nézünk oda, legalább kettesével veszik a perceket.
Ha aztán mindehhez hozzájön még a ruhákra bámulva megejtett bizonytalan tépelődés, mert hát az ember lányának ugye nincs egy rongya, amit felvegyen, akkor a nap simán egy félórás csúszással indul, azaz a kertkapu akkor csapódik be hátunk mögött, amikor a cég irodaajtaján kellene beilledelmeskedni.
Még jó, hogy Bécsben, a rohanóknak segít a rendszer:
- Hiába zárta már be a villamos az összes ajtaját, ha még a megállóban áll (pl. várja, hogy zöldre váltson a lámpa, vagy átcsámpázzon előtte valaki a zebrán), akkor csak meg kell nyomni az ajtónyitó gombot és lehet felszállni
- A sofőrök hiányzó csőlátásuknak köszönhetően felismerik a feléjük rohanó utasjelöltet és segítenek neki abban, hogy elérje a buszt / villamost
- A metró mozgólépcsőjén utazók a jobb oldalon egyes sorokban fejlődve utaznak, hogy az, aki siet, el tudjon mellettük férni. Ha valaki figyelmetlen és a bal oldali részére áll a mozgólépcsőnek, akkor arra kedvesen rászólnak, hogy húzzon onnan.
- Ha egy, már a járművön tartózkodó utas látja, hogy valaki futva közelít, kinyitja neki az ajtót és odaáll a lézerérzékelőhöz, hogy az ajtó ne tudjon becsukódni addig, amíg a futva érkező fel nem lihegi magát a tömegközlekedés eszközére.
És nem, a fentiek nem mind egyszerre történtek meg velem ma reggel, de mindennapos tapasztalatnak számítanak.
