Tegnap munka után erősen megkívántam egy kis kávéházi olvasgatást, így irányba is fordultam rögvest, hogy mihamarabb elterülhessek a Prückel egyik foteljében. Az odaigyekvés közben rámcsörgött Jack, aki révén én valójában Bécsbe kerültem, hogy nem mennék-e el vele egy kiállításmegnyitóra, meg különben is régen találkoztunk. Kicsit megijedtem, hogyha igent mondok, akkor lőttek az olvasásos tervemnek, de mivel Jack barátom a megnyitó előtt még jógázni ment, volt majdnem két órám arra, hogy az óhajtott kávéházazás összejöjjön.
Nem sokkal a teám kiérkezése után egy törékeny, madárka-szerű, idős hölgyre lettem figyelmes aki láthatólag asztalt keresett magának. Szelíd volt, de határozott, és nem lehetett igazán eldönteni, hogy nincs-e valójában valahol egészen máshol. Sose láttam senkit olyan gyorsan és mégis annyira lassan menni. Hihetetlenül szaporán rakta egyik lábát a másik után, ám csak nagyon aprókat tudott lépni, így a haladási sebessége elenyésző volt. A látványt fokozta még, hogy mindeközben a néni egy botot szorongatott a kezeivel, de az nem érintkezett a talajjal, mivel a vége kb. a hölgy vádlijának közepéig ért. Szabad asztal nem lévén, felajánlottam neki, hogy telepedjen le hozzám, úgyis egy dupla sarokasztalnál ültem amelyet körbevett egy hosszú, süppedős 
sarokgarnitúra, szóval bőven volt hely kettőnknek.
A pincérnek egy negyedórájába került, mire felolvasta az egyébként rövid étlapot újsüttetű asztaltársamnak, aki bevállalt két hatalmas fasírtot egy nagy kupac krumplipürével, - én csak lestem, hogy ezt hogy fogja tudni majd mind megenni. A vacsora felének eltüntetése után, a néni megkérdezte tőlem, hogy hol van a mosdó, majd miután elmagyaráztam neki, hogy hol, valamint nyugtáztam, hogy megértően bólogat, újra megkérdezte, hogy hol van a mosdó. A második elmagyarázás után aztán el is indult oda. Mondtam neki, hogy vigyázok a holmijára (bár szemmel láthatólag ő nem érzékelte, hogy neki holmijai is vannak). Én meg szétizgultam magam, mert odahagyott szemüveget, botot - szóval mindazt, amit én fontosnak tartottam ahhoz, hogy az alagsori mellékhelyiséget megtalálja, s onnan épségben vissza is térjen.
Egy idő után már erősen nyugtalankodtam, hogy hol marad, amikor végre előbukkant, s látszott a távolból, hogy éppen azon tanakodik magában, hogy vajon hol is lehet az ő asztala, ahová vissza kellene jutnia. Amikor a maga serény-lassú módján a kijárat felé vette az irányt, odarohantam hozzá és szó szerint fordítottam rajta 180 fokot, mivel a szóbeli kérésnek, hogy ne arra menjen, nem tett eleget. Hála az égnek nem vette rossz néven, hogy más pályára állítottam át, így néhány perc után sikeresen az asztalnál landolt. Csak reméltem, hogy onnantól is minden rendben lesz vele, mert akkor már el kellett búcsúznom tőle, mivel megérkezett értem Jack, hogy elvigyen arra a kiállításmegnyitóra, amely, - mint a sötéten tátongó geléria előtt kiderült -, tegnapelőtt volt.
Beültünk tehát egy étterembe és én olyannyira berúgtam, hogy hazafelé a villamoson a nagy szédülés miatt alig tudtam megmaradni az ülésen. 2,5 dl bortól. Ezt csinálja valaki utánam...
