Tegnap volt Tamara (= szimpi ex asszisztenslány) születésnapja, így hárman csajok elmentünk vacsorázni. Elisa, aki szegény most egyedül állja a recepción a sarat addig, amíg az új munkaerő decemberben meg nem érkezik, a Maredo nevű szték-étterembe foglalt nekünk asztalt. (A weboldalát keresgetve tudtam meg, hogy Németországban komoly étteremláncnak számít, Bécsben is van belőle kettő, valamint nem használnak semmilyen adalékot, színezéket és génkezelt összetevőt). De ez nem egy étteremajánló poszt lesz, mivel azt erről a helyről egy olyan embernek kell majd megírni, aki evett is az itt kapható ezerféle szték valamelyikéből. Az argentin vörösboruk viszont nagyon finom.
Az este igen jól telt, úgy tűnik, hogy már osztrákul is képes vagyok vidám kis semmiségekről fecsegni, és egyre kevésbé okoz gondot, ha valaki mozdulatlan szájjal beszél. Egyébiránt még múlt héten, a koktélbárban megtudtam, hogy simán előfordul, hogy ők sem értik egymást, bár inkább vidéken. Ha viszont egy osztrák sem érti mindig a másikat, akkor végül is én már nagyon jól értek osztrákul, hiszen én se mindig
értem őket.
A vacsora végére befutott Tamara egyik régi barátja, a kémikus Klemens, akiből a kelleténél több bor miatt csak arra emlékszem, hogy elmesélte egyik utazási élményét, miszerint Indonéziában a hűtőszekrény általános elő NEM fordulása miatt a húst formadelhidben tárolják, megakadályozandó, hogy az étterem húskínalata idő előtt tragikus kölcsönhatásba lépjen a negyvensok fokkal. Ennek hallatán a gyomrom jelezte, hogy akkor mégse kérné a vacsorát, de aztán kiengeszteltem egy kis friss levegővel, mert már úgyis indulni akartam.
Úton hazafelé felkeltette a figyelmemet két irányjelző tábla: az egyiken az állt, hogy "Snapsz Múzeum", a másikon meg az, hogy "Fűtés Múzeum" és mindkettő ugyanabba az irányba mutatott...
