Bécsi Lét

Tegnap este ott várt a bejárati ajtó kilincsére akasztott zacskóban a heti adag kerületi újság és a hozzátartozó reklámok,  amelyeket a levesmelegítés eseménytelen percei alatt átnyálaztam. Azt kellett látnom, hogy nagy mozgolódás indult be halfronton, mert szinte az összes szupermarket  heringvásárlásra próbált ösztönözni, s nem egy leárazta a teljes mélyhűtött hal-, s egyéb tengeri herkenytű készletét.

Mindig megfigyelhető valami évszakhoz kapcsolható téma, ami mentén az ilyen akciók szerveződnek; most van szezonja a tengeri állatok mellett még a "biztos dagadt lettél a téli hónapok alatt, jobb lenne, ha sportolnál" vonulatnak is, amelynek keretében sporteszközöket és a tevékenységhez passzoló ruházatot próbáljnak a levestmelegítő olvasókra tukmálni. Amikor viszont a Penny újságjának utolsó oldalához értem, elhagyott az összes logikám és a döbbenettől odakozmáltam a vacsorát az akciós vízágy láttán.

Igen: vízágy. Igen: a Pennyben. 1.999 euróért. De ha az nem kéne, lehet venni majdnem ugyanannyiért szoláriumot. Olyan nagy fekvőt. Tipikus diszkontlánc termék mind a kettő. Mondjuk szerintem a halak mellé jobban passzolt volna egy akciós yacht, emberkerülőknek meg talán kiárusíthattak volna pár jutányos lakatlan szigetet, de végül is az ágy is összekapcsolható a tengerrel, hiszen mindkettőben van víz.

Ma reggel komolyan felhorgadt bennem a Télapóvárás gyerekkorból ittmaradt Pavlovi reflexe, amelyet nagy valószínűséggel a több napja tartó hóesés válthatott ki belőlem. A közértbe menet ma például söpörni kellett a havat a szempillámról és egy egy ügyesebb hópehely az orrlikamban vert volna tanyát, ha hagyom. Mindeközben a kirakatok tele vannak kék, sárga meg rózsaszín körömcipőkkel, a hozzáillő táskákkal, de én inkább csizmát vennék, bár erről idén már le kell, hogy tegyek. A hóval kiegészített hideg bennem regressziót váltott ki, a bámulós pasiból viszont tavaszváró dacot: olyan harsánypink színű pulóverben jelent meg, amilyen még Barbie-nak sincs.

A gazdasági híreket hallva és olvasva egyre inkább sajnálom, hogy nincs egy darab földem, amelyen megtermelhetném a szükséges élelmiszert, akkor csak azon kéne idegeskedni, hogy fog-e eleget esni az eső és/vagy sütni a nap, nem pedig azon, hogy akkor lesz-e államcsőd, és ha igen, akkor hány hónapra érdemes babkonzervet és az egyebeket betárazni. Lehet, hogy nekem is pinkben kéne járnom, akkor vidámabb dolgokon gondolkodnék. Asszem megyek és pulcsit cserélek a kollégával.

Újra Bécsben tegnap óta, de akár lehetne London is, olyan az idő. Nem tudom milyen napnak nézek elébe, ugyanis sikerült ma rossz metróra és ezzel együtt rossz irányba is szállnom. - Jól nem kezdődik, az már biztos. - A malőrt enyhíti, hogy nem azon az állomáson történt, ahol nap mint nap, munkába menet felszállok, hanem ott, amelynek a közelében a kocsimat szoktam hagyni néha, de ennél többet nem is nagyon tudnék mentségül felhozni. A peronon jobbról volt a 'jó" metró, balról meg a másik. A lépcső alján még érdeklődve el is olvastam a kerülendő járat állomásait, megállapítottam, hogy barna, ott az agyam még működő része bejelzett, hogy ezt furcsállja, de én attól még felszálltam és el sem tűnődtem azon, hogy nekem inkább a zöld színű metróvonalon kellett volna utazni. Még azt is észrevettem, hogy másfajta metrókocsik jöttek, de én olyan ember vagyok, akik üdvözli a változatosságot. Két megálló és egy fél HVG cikk után ébredtem fel és tértem jó útra. Csak a hülye nem jött rá az utazóközönségből, hogy pánikszerű leszállásom a rossz metróválasztás és irány egyenes következménye.

Tehát visszautaztam a kiinduló állomásra és immár a peron jó oldalán vártam jámboran, hogy az orrom előtt elhúzó szerelvény után megérkezzen a következő. Akkor már régen abban az időtartományban voltam, amelyben elkerülhetetlen volt a reggeli késés. Később, a metrókocsiban egy frissen felszállt hölgy éppen engem talált a legalkalmasabb személynek arra, hogy megkérdezze melyik irányba tartunk. - Ha valamit szeretek a Sorsban, az a humorérzéke.

Nem tudom, hogy rosszat jelent-e de nem hiányzott a blogom írása, pedig azt hittem, hogy az értelmes lét(em) illúziójának fenntartásában fontos szerepet játsszik.

Akárhogy is van, sok Béccsel kapcsolatos nem történt velem, hacsak az nem, hogy mind kedden, mind pedig szerdán sikerült este nyolcig dolgoznom, és mindkét napon a bőgésig kiakadnom. Igaz, ez utóbbihoz volt azért két telefonos segítségem is. Az egyik volt a gyerek - de neki megbocsátottam és meg is beszéltük, a másik meg a főnököm felesége, mintegy kiegészítve magát a főnökömet. Sikerült eljuttatniuk egy olyan lelkiállapotba, amelyet talán Edmond Dantes érezhetett If várában. Innentől az idő nekem dolgozik.

Ennél a blognál jelenleg számos más érdekesebb is van, menjetek például inkább Yoanit olvasni, aki elég jókat írt ismét, én meg majd összekapom magam és hamarost előrukkolok valami Béccsel kapcsolatossal.

Nem lesz időm ezen a héten írogatni, örülök, ha Yoani blogjára marad pár percem.

Az idő pocsék, a kaja jó, küldjetek pénzt vagy ha ezt nem is, nézzetek vissza jövő héten és sajnáljatok nagyon szerdától, mert workshop-ra megyek a céggel, egészen péntekig.

Ismét visszaállt a kezdetekben megszokott nemek aránya az irodában. A másik cég beszerezte K.-t titkárnőnek, a főnököm meg újított egy gyakornokot.

Az elején persze csak K. volt, és igen megörültem neki, mert jó arcnak tűnt, de a helyes külső zord szívet takar. Vagy csak a molekuláink nem kompatibilisek. - A kapcsolatunk ígéretesen kezdődött, mentünk együtt ebédelni, mosolyogtunk egymásra, mintha fizetnének érte, meghallgattam hogyan szidja előző munkahelyét, ilyesmi. Aztán pár nap múlva a kollegina mogorva lett, majd kioktató, aminek keretében szemét kis megjegyzéseket is tett. Ekkor még úgy gondoltam, hogy csak a kezdeti nehézségek miatt ilyen, ugyanis úgy kellett itt belerázódnia a dolgokba, hogy nem volt senki, aki betanítsa. Amikor azonban pár napra rá feldúlva és számonkérően közölte velem, hogy a telefon azért csörög hogy azt felvegyék, és én miért nem, amikor pedig ő átkapcsolt nekem egy hívást, akkor félreérthetetlen hangsúllyal, nézéssel és hangerővel válaszoltam neki, hogy azért szívemszotty, mert amikor csöngött, én éppen a főnököm szobájában tartózkodtam, és bár nagyon igyekszem, de egyelőre csak egy helyen tudok lenni egyszerre.

Na innentől kezdve nem keresem a társaságát. Régen tudom már, hogy a "drágám, de jól áll rajtad ez az olcsó kis blúz" típusú nők nem az eseteim. K. az incidens óta egyébként nagyon kedves, meg igyekszik, dehátugye.

Ellenben itt van most Vladla, egy kedves orosz leányzó, aki gyakornoki minőségben vendégszerepel nálunk. Egy londoni egyetemen végzi a tanulmányait, és a diplomához kell neki mindenféle munkahelyi tapasztalat is. Kicsit mélabús, kicsit naív, néha elveszett, de nagyon helyes. A családja Jekatyerinburgban él. Megbeszéltük Bulgakovot meg Csehovot, és hálás volt azért, hogy Jeszenyin nevének hallatán nem kérdeztem vissza értetlenül. Tőle tudtam meg, hogy Vlagyimir Iljics még mindig látogatható a Vörös Téren, és ezen jól meg is döbbentem. Már vannak terveink is, az irodánk épületének sarkán van egy orosz étterem, amelyet együttes erővel ki fogunk próbálni. Egyedül nem mertem bemenni, s mint kiderült, Vladla se. Ketten talán szerzünk egy jó kis borscsot.

Na ma kicsit építettem az imidzsemet a cégnél a tegnap előtti kalandomnak köszönhetően. A kémügy folyományaként ugyanis megbízóm háláját szerette volna kifejezni felém, és erre nem talált jobb módot, minthogy ma délután négykor küldött nekem egy óriási csokor virágot.

Éppen jöttem ki a mosdóból, s éppen a recepciós pultot hagytam magam mögött, amikor hallottam, hogy valaki  csenget. A mi csöngőnk hangjáról azt kell tudni, hogy úgy állították be, hogy a hosszúkás iroda legmélyén lévő szobában fekvő hallottat is felébressze, így akit a recepció környékén ér a csengetés, az utána öt percig egyirányba rezeg az ijedtségtől. Én a szobám irányába rezegtem tovább, és meg sem melegedett alattam a szék, amikor berezgett K., az új recepcióslány, és átadta nekem a malomkeréknyi virághalmot. Teljesen úgy tűnt kívülről, mintha valami hódólóm tette volna ezt velem, én pedig meghagytam őt ebben a hitben. (egyébként sem vagyunk jóban, de ez egy másik bejegyzés lesz.) A virágra tűzött kis kártyáról derült csak ki, amit én már régen tudok, hogy  nekem nincsen hódolóm, de azért lennék píáros,  vagy mi, hogy tudjak olyan látszatot fenntartani, amilyet akarok.

A virág az asztalomra került, és utána bárki ment el a gangon megkérdezte, hogy szülinapom van-e. Mondtam, hogy nincsen szülinapom és sejtelmesen mosolyogtam egyet.

Tegnap kém voltam. Részleteket csak nagyon felületesen mondhatok el, de az történt, hogy egy barátom megkért, hogy segítsek neki egy házasságtörési ügyben. Nem ő tört, meg nem is neki törtek, hanem kedvese férje a hunyó, aki mindezek fejében a nőt akarja tönkretenni, mert az válni merészel(ne) tőle. Alapvetően nem vagyok az ilyesmi híve, mármint a kémkedésé (regényben, filmen azonban jöhet), de mivel a pasi többször bántalmazta a feleségét, úgy véltem, hogy ennyi belefér.

Így aztán este el kellett mennem egy szórakozóhelyre, amely kívülről egyáltalán nem tűnt annak: az ablakokon nem lehett belátni, az ajtó fémből volt, a cégér mindösszesen egy pici fémtáblából állt, belül meg pont úgy festett, mint egy (bocs) csicsás koporsó belseje. (steppeléssel kipárnázott falak, a félhomálynál is kevesebb fény, sötét színek mindenütt, meg fura girlandok). Annyi volt a dolgom, hogy egy háromfős asztaltársaságot figyeljek feltűnés nélkül, s amikor elmennek, a bántalmazó férjet taxival kövessem, és tudjam meg, hogy hova megy. Az elején kicsit hülyén éreztem magam egyedül a bárpultnál, ahová egyébként nem is lehetett volna állni, mert volt egy bárszékes másik része, amely az álldogálóknak volt fenntartva, de onnan nem láttam volna amit kellett, így eljátszottam az idétlen turistát, aki a barátait várja, s ezért nem mozdul el a kijárat közeléből, ahol voltaképpen mindenkinek csak az útjában van.

Miközben fél szemmel a célszemélyeket fixíroztam, egy pohár bor társaságában azon elmélkedtem, hogy ezen este munkatapasztalatnak számíthatna-e az önéletrajzomban, ha éppen James Bond kolléganőjének jelentkeznék valamelyik kémügyi alosztályon. Ezen felül meg azon izgultam, hogy a taxi odaérjen majd az alatt az idő alatt, amely a "főúr fizetek" mondat elhangzása és a célpasi távozása között telik majd el. Ja és amiatt is nyugtalankodtam, hogy még éjfél előtt végezzünk a szórakozóhelyen, mert a dizájn miatt nagyon olyan érzésem volt, hogy 12 órakor megjelennek Bécs vámpírjai és akkor ugye kár volt belém a vörösbor.

Szerencsére a társaság már megérkezésemkor túl volt a vacsorán, hamarosan kérték a számlát, én meg hívtam a taxit, aki baromi hamar odaért. Aztán kicsit autókáztunk a városban, majd amikor láttuk, hogy emberünk hol fejezi be az estét, küldetés befejezve, mehettem haza lekvárt enni. Otthon még leadtam a drótot a megbízómnak, majd kémből visszavedlettem kanapén lustálkodó önmagammá.

Képek a vámpíros helyről a Gallery menüppont alatt itt.

• Ha két zokniban 10 perc várakozást bírok ki láblefagyás nélkül télen a peronon, hány zokni kell a vonat negyven perces késésének kibekkeléséhez? (És hányas cipőbe fér bele annyi?)

• Ha az ötös számú, világosbarnának jelzett hajfesték 20 perc után feketére varázsolja a fejemet, hány perc alatt nőne a hajamon működő feketelyuk a hetes számú, fekete színt ígérő hajfestéktől?

• Ha a vonatfülkéhez legközelebb eső illemhely kagylójába négy üres, másfélliteres pet-palack fér bele, hány ilyet tudunk belegyömöszölni ugyanide, ha azokat a tett előtt, - a szelektív hulladékgyűjtés szabályait megszívlelve -, összetapossuk?

Felhívott ma az egyik munkatársam, aki a pesti irodánkban dolgozik, és az iránt érdeklődött, hogy mennyi pénzből lehet kijönni egy hónapban, ha az ember Bécsben él. Egy haverjának ajánlottak valami állást kint, neki kellett az információ. Mivel a keresőkifejezésekből arra következtetek, hogy ez másokat is érdekel, leírom az alapdolgokat.

Lakásbérlés: Közvetítői jutalék nélkül értendő árak, keresni a standard.at és jobwohnen.at oldalain érdemes. Ez utóbbin szinte csak privát hirdetések vannak. Én is itt találtam a kérót, amiben lakom

• szoba egy lakóközösségben, vagy albérlet: 300-350 euró per hó, amire még rájöhet a rezsi. Az ár függ a szoba nagyságától, annak felszerelésétől, hogy hány szobás a lakás maga, azaz hány emberrel kell osztozni a fürdőszobá(ko)n meg a konyhán, valamint számít az is, hogy a lakás melyik kerületben van. A Gürtelen belül, azaz az 1.-9. kerületekben magasabbak az árak, de ezek jobb környéknek is számítanak általában.
• garzon: 400-500 euró, ebben sokszor már benne van a rezsi, néha bútor is. Ki lehet fogni olcsóbban is, de mint minden, ez is környékfüggő.
• 50-60 nm lakás: 550-800 euró. Ennél a méretnél már nagyobbak lehetnek az eltérések. Ha jár hozzájuk egy terasz, vagy netán dizájner tervezte konyhabútor, vagy az első kerületben van igen magas lehet a havi lakbér. Tetőtér és kilátás szintén dob az áron.

Rezsi: a fűtés és villanyszámla ugye a fogyasztási szokásoktól függ, meg attól, hogy ki milyen gépeket működtet, illetve milyen energiával fűt. Erre a kettőre érdemes nagyjából 90-120 euró / hóval kalkulálni. Kommunális díjak, közös költség, azaz a németül Betriebskosten-nek nevezett költségegyüttes a bérelt lakófelület nagyságának függvénye. Ha 2 euró per négyzetméterrel számolunk, nem fogunk nagyon mellélőni.

Étkezés: Na itt a határ a csillagos ég, és én nem az átlagot hozom, mert nagyon kevés húst veszek, azt se magamnak, illetve nem nagyon tesz jót, ha glutént eszek, ezért a szendvicsek csak ritkán figyelnek be, jóllehet ezekkel olcsóbban ki lehet jönni. Átlagban elmondható, hogy italok nélkül egy menü 7-8 euró között kapható ebédidőben, de az előző posztokban említett Kiangban vagy Fresh & Soup-ban 5-6 euróból is lehet finom, jóminőségű egytálételt kapni. Az esti éttermi látogatásokra alsó hangon rá kell szánni 15-20 eurót, s ebben benne van már egy ital is. (A borok 1/8 literje 2,5-5 euró között mozog, az üdítők 3 euró átlagár körül, koktélok 8-12 euró.)

A közértek árszínvonala nagyon változó. Én a Pennyn meg a Schleckeren kívül már minden szokásos élelmiszer-üzletben vásároltam, mindegyik másra jó. A Spar Gourmet és a Merkur boltjai a legdrágábbak. Az ázsiai boltokban a Naschmarkt mellett sok fűszer és egzotikus gyümölcs meg fagyasztott tengeri herkentyű olcsóbb, mint a mellette lévő Billában. Érdemes beszerezni az adott üzletlánc törzsvásárlói kártyáját, amelyek ilyen-olyan kedvezményekre jogosítanak. stb.

Tölcséres fagyi: (ami itt általában kenés és nem gombóc) egy kenés, (azaz a legkisebb adag, ami kb. 2 gombócnak felel meg) a belvárosi, általam ismert fagyizókban 1,2 -1,6 eurótól kezdődik.

Közlekedés helyi BKV: Havi bérlet 49,50, hetijegy 14 euró, egy darab jegy 1,80 elővételben de 2,20 pénz ha a járművön vesszük meg. Büntetés, ha bliccelésen kap az ellenőr 70 euró. További árak jegyvariációkra a bal oldali linken felsorolt csoportosításban (nyugdíjas,tanuló, kutyával, kerékpárral, stb) itt

A parkolásról már írtam, az internet ára havonta nekem 20 euró, ezért kaptam wifis modemet, amey router is egyben. Meg eladtam nekik a lelkem egy évre, azaz ha az év letelte előtt mondanék nekik búcsút, akkor is legombolnák rólam a 12 x 20 ajrót.

Majd még gyűjtök adott termék árakat és majd egyszer meg is írom. Talán.

Klaus barátom még 2007 Karácsonyára ajándékozott nekem egy spa utalványt, amelyet a Pure Day Spa nevezetű szépszégszalonban válthattam be egy masszázsra. Akkoriban még nem laktam életvitelszerűen Bécsben, így nehezen tudtam időpontot egyeztetni egy kezelésre, de hála annak, hogy az utalványra elfelejtették ráírni a szavatossági időt, nem kellett aggódnom amiatt, hogy megromlik az ajándék.

Két hónappal ezelőtt a munkahelyem környékén tett egyik sétám alkalmával felfedeztem, hogy a spa 5 percnyire van az irodától, így aztán nemsokkal ezután elmentem és bejelentkeztem. Puccos hely volt nagyon, de a nagy dizájnolásban az eladókislány arcáról lefelejtették a mosolyt, meg a kedvességet.

Tegnap este volt a jelenésem, egy japán nő által abszolvált olajos shiatsu masszázst beszéltünk le a választékból. Lift vitt fel a felső szintre, ahol minden nagyon zen és minimalista-keleti-trendi volt. Kaptam köntöst meg papírbugyit, aztán a kirendelt masszőröm lábmasszázzsal kezdett, ami annyi volt hogy egy marék, olajjal kevert nagyszemű sóval végigkaristolta a két vádlimat. - mostmár tudom, hogy mit érez a fal, amikor glettelés után smirglizik. Miután ezt letudtuk, hasrafeküdtem az ágyon és vártam a lazulást, de ehelyett ciklikus fájdalom lett az osztályrészem, mert a hölgy nagyon megkedvelt egy pontot a vállam alatt és szinte csak ott szadizott. Láthatta rajtam, hogy nem éppen a megvilágosodott béke felé haladok lélekben, mert mondta, hogy ha valami nem kellemes vagy fáj, akkor szóljak ám mindenképpen. És akkor mindenképpen szóltam. De mindegy volt az neki. Még egy kicsit tűrtem, aztán élesebb hangon kértem, hogy azt ott akkor hagyja abba. Ez már hatott, így nekiállt a másik vállamnak. Az valamiért nem fájt annyira, így végül mégsem én lettem az első magyar, aki egy bécsi spa-ban egy japán masszőrt bántalmazott.

Mindezeken felül masszázsilag nem történt túl sok említésre méltó dolog, nem mondanám, hogy rossz volt, de én jobban tudok. Kéretik elhinni, mégha nagyképűen hangzik is. A masszázs vége után volt egy fura érzésem, miszerint nem telt még le a 95 perc, és tényleg: ötkor érkeztem, minimum öt percet tartott a liftezés és a vetkőzés, az órán meg fél hét előtt volt tíz perccel. Később derült ki, hogy a spa fél hétkor bezár, és ezért a masszőrök igyekeznek minden vendégtől zárás előtt öt perccel megszabadulni. Nos ha ti is így, akkor én is - gondoltam magamban, és valahogy nem vettem észre a borravalós dobozt, pedig ők nagyon figyeltek, hogy észreveszem-e. Egyből nem is lettem a kedvenc ügyfelük, de ezt pszichológus segítsége nélkül is kibírom. Hazafele bandukolva elméláztam azon, hogy vajon ki lehet ennek reggel tízkor nyitó spa-nak a célcsoportja. Az irodai munkarendben dolgozó nők nem igen. Találgatni meg most nem fogok, azt rábízom az olvasóra.

Zöldfülű bécsiként igyekszem nem elzárkózni semmilyen hasznos információ elől, így békésen tűröm, hogy nap mint nap reklámanyagok és kerületi újságok jelenjenek meg a postaládámban vagy a lakás bejárati ajtajára akasztva. Mivel szelektáltan gyűjtöm a szemetet, ami nem kell, az a papírgyűjtőbe kerül, néhányat meg kiolvasok kávézás közben. Elég figyelemre méltó egyébként, hogy van vagy három kerületi lap, meg még Bécs városa is bedobálja a sajátját és ha jól vettem észre ezek közül egyik sem párt által szponzorált nyomdai termék.

Pár hete egy vaskosabb újság érkezett, amelyen az állt, hogy Polycollege és mint kiderült, millió-féle tanfolyamot kínál az embereknek. Mivel nyelvtanfolyamai is vannak (magyar is) becéloztam a nemzetközi német vizsgára felkészítőt és tegnap elmentem a tájékoztató estére, - mert ilyenen kell részt venni, mielőtt az ember szintfelmérőt ír, meg díjbefizet.

Az esten megjelent népek között volt japán, nigériai, lengyel, orosz meg én, a magyar. A tanár, (aki egyébként egy az egyben úgy nézett ki, mint a mikulás civilben, rövid, mondjuk nyári arcszőrzettel, s ugyanolyan jóságos is volt), mindenkivel elbeszélgetett, és a hallottak alapján javaslatot tett, hogy ki melyik szintű csoportra áldozza idejét és pénzét. Én kb. az ötödik voltam a sorban, így végighallgattam az előttem lévőkkel folytatott párbeszédet és tisztelettel adóztam a csávó türelmének és találékonyságának, ugyanis nem mindig volt egyszerű megértenie, hogy a másik ember éppen mit mond.

Amikor rámkerült a sor, a vezetéknevem alapján már tudta, hogy melyik nációhoz tartozom, majd  kedélyes csevely után felsőfokú vizsgára küldött és úgy, hogy nem kell járnom tanfolyamra előtte. Yeah!! - (A főnököm által megtépázott önbizalmamnak nagyon jól esett ez a kis sikerélmény, lehet hogy ha a padlón leszek máskor is, akkor ilyen szintfelmérőkre fogok járni egy kis dícséretért).

A Polycollege egyébként valójában egy népiskola, Bécs legrégibb ilyen intézménye, amely 1887-re vezeti vissza alakulását és évente mintegy ötezer tanfolyamot szervez (nem ennyi félét, hanem ennyi darabot). Van könyvtára, kávézója, TÜV minőség-igazolása és meglehetősen jó árakon kínálja a kurzusait, amelyek közül az egyik legérdekesebb a 7 szemeszter hosszú Filmcollege, ahol a filmkészítés csínját-bínját oktatják, s amelyet minden ezzel foglalkozó osztrák szervezet támogat.

Retorika, gazdasági ismeretek, famegmunkálás, filozófia, különböző hangszereken való zenélés, hogy csak néhányat említsek a választékból. Azt persze nem tudom, hogy milyen minőségben lehet itt tanulni, és kipóbálni se fogom tudni ezt a sokmindent, de ahogy az infrastruktúrát elnéztem, ha valaki érdeklődik az adott téma iránt és hajlandó tanulni is, akkor nem jár rosszul ezzel a sulival.

Én meg június közepén vizsgázom, és a tantóbácsi felajánlotta hogy nézzem meg a két legerősebb némettanfolyam első óráját ingyen és bértmentve, hogy eldönthessem akarok-e a vizsga időpontjáig a nyelvtudásomon csiszolni valamelyiken.

Kicsit többet kellene eljárnom esténként, hogy érdekesebbeket írhassak ebbe a blogba, de most nem az az időszak van. Vagy inkább úgy mondom, hogy apróságok vannak, morzsablogra valók.

Eleve nem marad sok szabadideje az embernek, ha napi másfél órát jógázik. Ez persze így jól hangzik, de nem mindig van erőm az egész sorozatot megcsinálni, az akkor csak egy óra. De tegnap például volt erőm. Nagyon érdekes megélni, ahogyan a kezdeti bénázás után, az izmok hozzászoknak az ászanák igényelte terheléshez, és már nem az erőlködésről szól az egész. Illetve sokkal kevésbé arról. A jól végzett munka pedig meghozza a gyümölcsét, mivel beköltözik a szívembe valami jókedvű egyszerűség, s a világbéke érzékelhető valósággá válik egy pár órára. Fizikailag persze totálisan elfáradok, viszont nagyon derűs leszek (oda az évek óta felépített imidzs). Simán be lehetne ilyenkor ültetni engem egy sarokba, és ott elvigyorgok magamnak több óra hosszat mozdulatlanul, mivel moccani nincs erőm. A fiam imádja ezt az állapotomat, ugyanis ilyenkor tuti nem állok neki takarítani és azt is bárgyún bamba, kedves mosollyal viselem el, ha mindent széthagy. Tegnap még ennél is tovább mentem: én hagytam szét mindent. Annyi erőm maradt csak, hogy sürgősséggel betermeljek egy fél üveg lekvárt; amely utáni vágy olyan szinten szakadt rám, hogy ha történetesen nem lett volna otthon ilyesmi, akkor betörtem volna a szomszédhoz is. (Ma elővigyázatosságból beszerzek pár üveg dzsemmet, - jobb a békesség).

Voltam ma időutazni. Taxival.

Az egész úgy kezdődött, hogy délután felugrottam Bettyhez, akivel aztán kitaláltuk, hogy menjünk el este moziba. Nagy válogatásba kezdtünk, hogy melyik filmet nézzük meg, - s mert mindegyikről eszünkbe jutott valami, amit ott rögtön meg is kellett beszélni, vagy két órán keresztül tanakodtunk. Nagy ügyesen sikerült egy olyan film mellett döntenünk, amely 20 perc múlva kezdődött, így ha oda akartunk érni időben, taxit kellett hívnunk. Az út vége előtt egy kicsivel egy 10 turistabuszból álló nemzetközi buszfesztivál konvoj mögé kerültünk, a buszok meg a méretük miatt csak lassan tudtak annál a kereszteződésnél elfordulni, ahová mi is igyekeztünk, így az araszolgatás helyett végül az utolsó 100 métert gyalog tettük meg. A környék kopár, elhagyatott és szürke volt - a mozit alig lehetett észrevenni, s a bejárati ajtón túl egy különös világba csöppentünk. Az előtérben rögtön a büfével találtuk magunkat szemben, amely leginkább gumicukor-árusításban vélte megtalálni a gazdasági krízisből kivezető utat, s a racionalitás netovábbjaként egyben a jegypénztár funkciót is betöltötte. A dizájn kívül-belül az ötven évvel ezelőtti, vidéki magyar művházak előtt tisztelgett - nem esett jól ránézni. Az apró előtérben néhány kerek asztal hozta a jampi korszak presszóhangulatát, s a műbőr székeken kívül, valószínűleg egy jutányos kiárusításnak köszönhetően, még nejlonnal bevont, dédnagymama-foteleket is elhelyeztek így csalogatva letelepedésre a korán érkezőket, akik határozottan nem mi voltunk.

Öt perccel az előadás kezdete után estünk be ugyanis a moziba, ahol egy harcsabajuszos alak reccsent ránk a büfé-kassza-presszó-pult mögül, nehezményezve késésünket. Még jó, hogy nem korhatáros filmre mentünk, mert tuti, hogy elkérte volna személyinket életkorunkat ellenőrízendő, ahogyan azt a túlbuzgó jegyszedő nénik tették anno... Miután megvettük a belépőket, a mozi fura ura az egyik ajtóra bökött, jelezve hogy ott menjünk be. A terembe lépve aztán az egyik oldalról újfent képen törölt a szocreál, a másikat meg visszkézből a retró adta: A sorokban felcsapható székek sorakoztak, amelyek kárpitját minimum három generáció koptatatta foszlottra, s ha valaki ültében megmozdult, azt jól érzékelte az egész sor nézőközönsége, mert kilengett az egész sor. Leülés után a térdeim majdnem a fülemig értek, annyira magam felé kellett húzni a lábaimat, hogy elférjek az előző széksortól, s 10 perc után már mindenhogy kényelmetlen volt az ülés. (Az  intézmény csak 160 centiméteren aluliaknak ajánlott)

Kifele menet láttam meg, hogy a mozi bejáratától rálátás nyílik a távolban álló, kivilágított Schönbrunnra, s a mögötte felépített kilátóteraszos épületre, amelyben Ferenc József régen oly szívesen reggelizett. - Ez is Gloriette, az is Gloriette.

Tegnap este Betty barátnőmhöz voltam hivatalos, (ő és a gyerekei énekeltek a rögzítőmre a minap), aki egy délelőtti last minute hívás keretében jelezte, hogy számítana rám aznap este. Kicsit át kellett szervezni a napot emiatt, de az Istenek velem voltak: pontosan érkeztem, és még parkolóhelyet is viszonylag gyorsan találtam a házuk közelében. A lakás kilincsén egy hatalmas, piros szív alakú lufi lengedezett, rajta egy gyerekírta cetli a nevemmel, az ajtó maga meg félig nyitva, - odabent furcsa félhomály. Az előszobában a szokásos gyerekzsivaj helyett teljes csönd fogadott, akármelyik szobába kukkantottam be, nem láttam senkit, csak azt, hogy mindenhol gyertyák meg mécsesek égtek. A csizmámtól meg a kabátomtól megszabadulva aztán bementem a nappaliba és akkor egyszerre csak előkerült Klaus, Betty meg a gyerekek, meg egy malomkerék nagyságú torta (tapintatosan csak 4 db gyertyával) és újból ének következett: a Happy Birthday franciául meg németül. Aztán kaptam zsebkendőt szemet törölni, meg egy böllérkést tortát vágni, amit alig tudtam megtenni, olyan közel tartották elém a kölykök a tányérjaikat, a tortaszeletre ácsingózva.

A cucc egy nagyobb pizza után kapta a méretét és csokiból volt rajta még a cukrászda nevét viselő lapocska is, amelyen az állt, hogy Oberlaa. Na itt nem kicsit megrettentem, mert már volt szerencsém premier plánban rosszul lenni egy jegeskávétól ennek az egyébként nagyon népszerű cukrászda-láncnak a harmadik kerületi egységében, illetve a kocsim is ugyanott rohadt le az első menyétharapást követően. Óvatosan megkérdeztem Klaust, hogy melyik lerakatból van a csoki-diszkosz, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy egy másikból. A torta egy nagyon vékony szelet piskótából és egy nagyon nem vékony tejszínes-csokis krémből meg étcsokis mázból állt. Muszáj volt belőle enni, de már éreztem, hogy ennek a cukor- és zsírkoncentrációnak az ott helyben felszedett öt kilón túl még lesznek tervei velem. És mennyire igazam lett! Egész nap olyan rosszul vagyok, hogy csak hányni jár belém a lélek. Nem vicc, tényleg. Nem tudom, hogy milyen misztikus energiaellentétek feszülnek közöttem és e között az édességgyár között, de asszem én innentől fejvesztve fogok menekülni, hacsak a logóját meglátom. Pedig úgy hírlik tényleg minőségi cukrászda. Link

Tegnap öregebb lettem egy évvel. Szép kerek évforduló, melynek alkalmából idetettem volna az egyik kedvenc számomat, nagyon jó szöveggel, - de csak linkelni lehet. Tehát katt ide, ha érdekel.

Csupa klassz ajándékot kaptam: indiai szakácskönyvet; szuper fazekat; vacsorameghívást; (le se tagadhatnám pákosztos természetemet), könyvutalványt; orchidea termesztő felszerelést tápoldattal, speckó kaspóval; egy tánc és/vagy jógaszemináriumot; montázsolt meztelen pasikat, akik nemes (??) szervük előtt tartják az engem köszöntő feliratot; verset ami megríkat; izgalmas sci-fi sorozatot; szempillaspirált; éneket magyarul; éneket franciául (egy négyéves, egy tíz éves, egy tizennégyéves meg egy harminckétéves énekelt rá egyszerre a rögzítőmre tegnap, s hatott meg ezzel könnyekig); és megannyi kedves üzenetet skype-on, facebookon, emailben, sms-ben, e-cardon. Köszönöm mégegyszer! Jó volt nekem tegnap.

Nem tudom ki hogy van vele, én megszenvedtem a levessel gyerekkoromban. Nem azzal volt a baj, hogy nem szerettem (legalábbis így emlékszem, de mivel Anyu is olvassa a blogot, lehet hogy majd kijavít) - hanem hogy vagy sok volt belőle vagy kevés. A "sokbelőle" típusú volt a húsleves (benne a fülemig csapódó cérnametélttel, amely pillanatok alatt kisdisznót varázsolt belőlem); s ebből nem tudtam olyan keveset enni, hogy ne lakjak jól tőle órákra, ami miatt aztán a levest követő finomságokból csak alig tudtam enni. A másik csoportba meg a zöldborsó- és a gyümölcsleves tartozott, amelyeket meg simán reggelire is elém rakhattak volna. Kondérban.

Külföldre vetődve aztán feltárult előttem a levesvilág végtelen horizontja. A minap például gyalogoltam felfele a Wipplingerstraße-n, amikor is megtaláltam egy olyan helyet, amelyről már többször is olvastam. Az a neve, hogy Soupkultur, amely ugye azt jelenti, hogy leveskultúra, s valószínűleg nagy népszerűségnek örvendhet, mert ki volt írva az ajtóra, hogy a sorbanállás elkerülése végett, az előre megrendelt leveseket már 11 órától el lehet vinni. A honlap szerint Bécs első levesbárja előtt álltam (csak fél kilenckor még zárva volt), s nem lehet rossz üzlet, mert egyre másra nyílnak ilyenek, - Waldorf is írt már egyszer egy hasonló helyről, valamint nemrégiben olvastam egy fiatal csákóval készült interjút, akit a Leveskultúra ihletett saját üzlete megalapítására. Persze az említett levesbárok levesei igen tartalmas alkotások, simán megállják a helyüket önálló ebédként is. Ha az ember nem eszik hozzájuk kenyeret, akkor jó eséllyel elkerülhető velük az ólmos álmossággal és az egybites agyműködéssel járó délutáni kajakóma.

Tegnap még a pesti irodában ért az ebédidő és bánatosan sétálgattam a MOM Park "éttermei" között, hogy a rántott cuccok, a borzasztó főzelékek és a glutamátos egyebek között találjak valami ehetőt. Pedig az ott látott ételek alapanyagai szerepelnek az itteni levesboltok kínálatában is, csak nem rántott karfiol meg habart zöldborsó formájában, hanem például kókusztejes zöldségcurryként. Történetesen felületesen ismerem a MOM Park egyik skót származású vezetőjét, aki szeret jókat enni, és többször láttam már ennek a plázának valamelyik éttermében. (Szegény). Azt is tudom, hogy rendszeresen jár ki Bécsbe - vajon neki nem hiányzik a jó ebéd, vagy hogy emelje a MOM Park színvonalát ezen a téren is? Elég lenne oda egy sikeresen működő normális kajálda, a többi követné hamar város szerte.

A minap az egyik bécsi ismerősömmel, két pohár osztrák sörrel, valamint két kupica kubai rummal a kapcsolatokról, azon belül is azok átalakulásáról beszélgettünk, s azt elemezgettük, hogy a technika milyen módon befolyásolja, erősíti vagy halványítja ezek mélységét, intenzitását. (A diskurzus kubai részvevői engem támogattak, az osztrákok meg hárman nemzeti egységet alkottak.)

Beszélgetőtársam (Georg) elmesélte például, hogy mióta regisztrált a Facebookra, egy csomó olyan részletet megtud az ismerőseiről (meg barátairól), amelyekről addig fogalma sem volt. Itt rögtön fel is merült a kérdés, hogy akkor ez most az ő hibája-e, - mert eleddig nem érdekelte az adott ember őt "részletesebben", vagy az ismerősé, aki nem mesélt magáról. Morfondíroztunk továbbá azon is, hogy vajon hasonló közösségi oldal közelebb hozza-e a népeket vagy inkább felszínessé teszi az egymás közötti kapcsolatokat? Elég-e a minőségi kapcsolódáshoz annyi, hogy rendszeresen informálódjunk ikszről, hogy tegnap megevett egy szöcskét, elment egy koncertre vagy hogy csatlakozott a Túró Rudi rajongók csoportjához vagy az is fontos, hogy megtudjuk miért tette, illetve hogy milyen érzései, tapasztalatai s egyéb közlendői vannak az adott témát illetően.

Aztán elmeséltem neki, hogy kb. két éve egy barátnőm intézett egy számomra meglepő kirohanást a mobiltelefonok ellen, mondván, hogy több kárt okoznak, mint hasznot. Barátném elmondta, hogy ezt főleg a párkapcsolatokra érti. Szerinte a mobillal olyan impulzus-információkat is közlünk egymással, amelyek még nem értek meg. A folyton a kezünk ügyében levő mobillal semmi perc alatt elküldünk egy "szeretlek"-et vagy egy "pukkadjmeg"-et, amely nem biztos hogy megérett érzésből fakad: az esetek többségében ugyanis az üzenet csak egy hangulat, azaz egy lelki folyamat egyik részállomásából keletkezik, amire nem kellene következményeket alapozni. Ő úgy gondolja, hogy idő kell minden élménynek, minden érzésnek, azokra aludni kell, azokat át kell ereszteni az önvizsgálat szűrőin, stb. Szerinte ezen felül még azért is jobb volt akkor, amikor még nem volt marokteló, mert például senki nem stresszelte a másikat meg magát egy első randi után azzal, hogy azt várta, hogy akkor most ki ír először sms-t, és hogy mit... Klaus barátom meg egyenesen nem szeret sms-t írni, (párkapcsolatban meg nem is hajlandó) ő azt vallja, hogy csak akkor kommunikál fontos dolgokról, ha látja a másikat közben. Georg itt bólintott egy hatalmasat és egy méretesebb hörpintés után egymaga maradt osztrák az asztalnál.

Végül említettem neki a blogolást, amelynek művelése alatt kezdett furcsa érzésem lenni. Nem tudtam az elején, hogy mi zavar, majd rájöttem, hogy valószínűleg az egyoldalúsága volt furcsa. Én beszélgettem az írásaimon keresztül az engem olvasó barátokkal és ismerősökkel, de valójában nem volt párbeszéd.

Ezen a ponton már későre járt, lassan szedelőzködtünk, de előtte becsiccsentve örömünket fejeztük ki amiatt, hogy mi még tudjuk milyen naponta várni a postást és az általa kézbesített, kézzel írott levelet, amit egy barát vagy maga a kedves adott fel. Aztán búcsúzáskor, a témát illetően azt a konklúziót vontuk le, hogy lehet Facebook, sms, blog, twitter meg ki tudja még milyen anyjakínja, ha előfordul velük párhuzamosan élőben megejtett közös sörözés, rumozás vagy főzelék-evés.

Megvolt ma az elsőbál, és életemben először nyilvánosan táncoltam a fiammal. Jó, kicsit elröhögtük, de a nézőtéren ülő nagymama, aki főfoglalkozását tekintve az anyukám, azt mondta, hogy szépek voltunk együtt meg hogy nagyon jól táncoltunk. (lásd kegyes hazugság címszó alatt az idevonatkozó lexikonban) - Még tegnap este benyögte a gyerek, hogy ő nem is tud keringőzni, - mondjuk honnan is tudna? - így az alattunk lakókat azzal örvendeztettük meg, hogy elhúzkodtuk a nappali asztalát, és a kanapét a fal mellé és a bécsi keringő egyszerűsített lépéseit gyakoroltuk. Hálát adtam az égnek, hogy nem az angol keringőt kellett neki oktatólag férfiszempontból előadni, mert az a bonyolultabbik és körülbelül a tangó után másodikként felejtettem el a lépéseit a tánciskola befejezése után.

Történt ezen kívül egy olyan, hogy a Hírszerző írt egy Kubáról szóló cikket. Ismét csak a nemlétező véletlennek köszönhetően pont aznap szerelte fel Yoani a magyar zászlót a többi közé a blogjára, amelyre már nagyon áhítoztam és nemegyszer kértem is tőle. Mostmár a főoldalról is kattintható a magyar verzió. Kiváncsi vagyok, hogy ez majd jelent-e változást a látogatásokban; a magyar nyelvű Yoani oldalt Spanyolországból és az USA-ból is olvassák.

Ma este pedig megírtam a levelet a főnökömnek, amiben illedelmesen de keményen beolvasok neki. Még nem küldtem el, hozzám szokatlan módon eleve aludtam egyet a dühömre, s csak egy nap múlva írtam meg az emailt, majd most hamarost alszom egyet az elküldés előtt is, holnap újra átolvasom, majd rákötöm a digitális postagalamb lábára, aztán hess pipi!

Utolsóként pedig az abból fakadó döbbenetemnek és meghatott örömömnek szeretnék betűt adni, hogy egy régen őrízgetett, locsolgatott, egy éve virágjait vesztett orchidea hozott két vagy három bimbót, és ha végigcsinálja, amit eltervezett, akkor virágokat fog hozni!

A múltkori karnisos kalandom után, körülbelül három heti halogatás után, tegnap újból fúrót ragadtam, hogy két másik függöny is a helyére kerüljön. A tevékenység előtt még próbáltam meditatív állapotba kerülni, hogy ne őrüljek meg az első sikertelen fúrás után azonnal, de már annyira zaklatott voltam attól, ami várt rám, hogy nem bírtam megülni egy helyben, - ami ugye a lenyugváshoz nélkülözhetetlen lenne.

Nem tudom, hogy mi volt az oka, de csak egy lyukból buktam volna meg a Nemzetközi Lyukfúró Akadémia posztgraduális vizsgáján, a többi úgy sikerült, ahogyan azt az imént megnevezett intézmény alapítói elképzelhették. A harmadik karnist egyenesen fütyürészve szereltem fel, pedig ott még mérni is kellett a dizájnos karnis tervezőjének eszementsége miatt. (Mielőtt mindenki gratuláló levelek ezreit kezdené nekem küldözgetni, megemlíteném, hogy egy jó fal nélkül az Akadémia rektora is csak malterport köpő méregzsák lenne - lyukat nem fúrna ő se. A tegnapi sikeremnek sajnos csak annyi volt a titka, hogy jó falat választottam a munkához).

Ma meg kézhez kaptam azt a dokumentumot, amely alapján munkavállalási engedélyért folyamodhatok Ausztriában. 

Talán azt sikerül  elérnem, hogy a főnököm gyorsan aláírja, de azt már nem tudom, hogy azt miképp fogom összehozni, hogy a főbérlőm, aki március végéig ázsiai körutazáson vesz részt, a jövő héten aláírja az engedélyhez valamiért elengedhetetlen lakbejelentő nyomtatványomat....

A múzeumokban jó meleg van.

A múzeumokban vannak jó kis kávézók.

A múzeumokban jó (kiállítások vannak).

Az nlc.hu-n van jó összefoglaló cikk a bécsi múzeumokról.

„...és zavarjuk ott meg ajkukat,
 hogy ne értse meg egyik a másiknak az ajkát”
(Mózes I. könyve)

Tudós számára a nyelvtudás olyan, mint béna embernek a mankó. Nyelvtudás nélkül teljesen elszigetelõdik, nem ismerheti meg mások eredményeit és nem adhatja közzé saját munkáit. Ahány nyelvet bír a tudós, annyi ember. És majdnem annyi nyelvpótlék.
Minden szakterületnek megvannak természetesen a maga sajátosságai. Általában elegendõ a világnyelvek megfelelõ szintû ismerete. Alapvetõ a folyékony olvasás, fordítás és természetesen társalgási szinten a beszéd.
A fontosabb világnyelvek mellett, a kérdéses szakterület sajátosságait figyelembe véve, célszerû további 4-5 nyelvvizsgát letenni olyan nyelvekbõl is, melyek nem annyira közismertek. Így egyrészt sokkal nehezebben ellenõrizhetõ, hogy adott esetben nyújtott gyors fordítói segítségünk mennyire helyes, másrészt - a ritkábban használt nyelvekkel kapcsolatban sokkal kevesebbet zaklatnak a kollégáink.
Néhány hasznos példa a nem világnyelvû kategóriák helyes megválasztására:

atomfizika: albán
agysebészet: török
rakéta-hajtóanyagok: bantu
tengervíz-sótalanítás: mongol.

A nyelv tanulása önmagában véve nem elég. EI kell sajátítanunk az optimális alkalmazási módot is. Ez elsõsorban a társalgásra vonatkozik. A társalgás két tényezõbõl áll:

1. Megérteni, amit mondanak.
2. Megértetni magunkat.

A gyakorlat azt mutatja, hogy e téren némi elcsúszással kell számolni. Az elcsúszás oka elsõsorban az, hogy akitõl tanuljuk a nyelvet, nem feltétlenül úgy ejti ki a szavakat és mondatokat, mint az, akivel majdan társalkodni fogunk. Ebbõl következik, hogy elõfordulhatnak alapmalõrök, úgymint:

1. Mi értjük, a partner nem érti.
2. Partner érti, mi nem értjük.
3. Senki se érti.

Nyomatékosan hangsúlyoznom kell, hogy egészséges tudományos vitáknak, eszmecseréknek a fenti példák egyike sem lehet akadálya. A vita, eszmecsere alapja nem a nyelvi megértés. Az csak a keret. A tudomány: csaknem minden területén sok segítséget nyújt többek között a:

1. Mutogatás.
2. Vázlatos rajzok.
3. Közlemények ábráinak lobogtatása.
4. Állandó helyeslés a partner szavaira. (Bólogatással elegy helyeslés; csak bólogatás, töprengés után csak annyit mondani: possibile. Ezt tehetjük töprengés nélkül, töprengve, s ha nincs más megoldás, hívni egy tolmácsot.)

Külföldi rendezvényeken az elõadásainkat idegen nyelven adjuk elõ. Gyakorlatlan tudós az elõadását nagy gonddal lefordíttatja nagy tudású nyelvszakértõvel, majd elvonul kies magányába és bebiflázza. Ha már folyékonyan tudja az idegen szöveget, nyelvtanárt fogad, aki kiejtését korrigálja. Egy hét alatt anyanyelvi szinten tudja tíz perces elõadását. Ez életveszélyes. Mert két eset lehetséges:

1. A nyelvtanár dunabogdányi akcentussal sulykolta belénk a szöveget, és a hallgatóság egy szót sem ért belõle.
2. A nyelvtanár Cambridge-i kiejtést vert belénk és a tíz perces elõadás után a hallgatóságban az a gyanú ébredhet, hogy beszéljük is a nyelvet. És mi lesz azután?

Egyetlen kiút van: a magunk szegényes szókincsével és istenadta akcentusunkkal szabad csak elõadni. Közben pedig arra gondoljunk, hogy a nyavalyás hallgatóság tanult volna meg magyarul. Idejük lett volna!

Az elõadásokhoz használható világnyelvek sem könnyûek. Különösen nehéz nyelv a német. Rendkívül óvakodjunk a szótárhasználattól. Elõadásunk összeállításakor a szótár sok bajnak lehet okozója. Csak néhány elrettentõ példa:

a kutatás   NEM   Brunnengraben
a halmazállapot  NEM   Haufenzustand
a kölcsönhatás  NEM   Anleihesechsgraben
az olvadáspont  NEM   Teuwettergerade
a kiszámítás   NEM   Kommunistische Jugendorganisationstauschung

mint ahogy a levélhordó sem Blattfass, hanem Brieftrager.
Nyelvtudás nélkül nincs tudomány. Tanuljunk nyelveket. És sose feledjük, hogy hallgatni arany.
 

Van ott még több, ahonnan ez jött. Forrás: http://www.szote.u-szeged.hu/expsur/

Ismét egy cikk, amely jó kontrasztot ad Yoani két, legutolsó bejegyzésének.

Voltam tegnap még moziban is, megnéztem a legutóbbi Woody Allen filmet... Azt olvastam róla, hogy vígjáték kategóriában nyert egy legjobb filmnek járó Golden Globe-ot és megvallom, nem értem, hogy miért. Lehet, hogy túl komolyan vettem a vásznon pergő történetet, vagy nincsen humorérzékem, de semmi vicceset nem találtam a történetben. A nézőnek az alábbi (örök) témákat tálalták fel: van-e megoldása a "sevele-senélküle" kapcsolatnak, mit válasszon egy ("rendes") lány: a házasságot, benne a kiszámítható ám kissé unalmas pasival, vagy a szenvedélyt mondjuk egy latin lover karjaiban, illetve mit tegyen egy nő, aki nem tudja hogy mit akar, de azt tudja, hogy mit nem akar.

Dícsérendőnek tartom, hogy az öreg róka Woody a fentieket kizárólag kérdés formájában prezentálta és nem merészkedett a kérdéseket megválaszolni. A film ezen felül még megmutatta, hogy mennyire jó színésznő Penelope Cruz, ha lehetőséget kap erre, de aztán ezzel ki is merült a pozitívumok listája. Ha már a színészeknél tartok, volt egy olyan érzésem, hogy Woody nem tudta eldönteni, hogy kibe szerelmes: Javier Bardembe, vagy inkább a főszereplő színésznőkbe. Ezzel együtt egyik színészének sem adott túl bonyolult feladatot: Johannson kisasszony ismét csak vastag ajkait harapdálta és bájos-gügyén egyik lábáról a másikra állt. Rebecca Hall néha olybá tűnt, hogy mindjárt csinál majd valami értékelhetőt, de ezt vagy kivágták, vagy nem hagyták neki. A legjobb jeleneteket Penelope Cruz hozta, zseniálisan megrajzolva az általa játszott karaktert  - ahogyan azt az Almodóvár filmekben is teszi.

Nagyon zavart, hogy minden mennyire idilli, szép és dizájnolt volt. Mindig sütött a nap, mindig mindenhol tisztaság honolt, a színészek viselte ruhák ráncait sztájliszt állította be lazára, s senkinek sem voltak anyagi gondjai, mindenki jól élt még akkor is, ha nem volt munkája. A filmbe minden olyan természeti, építészeti, no meg mediterrán klisét beletettek, ami összefüggésbe hozható spanyol honnal, néha már vágytam rá, hogy mutassanak egy szemeteskukát, vagy egy ferdén növő fát. Nem néztem utána, de erős a gyanúm, hogy a rendező nem kevés pénzt kapott a spanyol Turisztikai Hivataltól.

Érdekes nap volt a tegnapi.

Már rögtön a metrón elkezdődtek az események: a szerelvény, amelyen a munkába "igyekeztem" az egyik megállóból nem indult tovább. Kis várakozás után a vezető elnézést kérve kitessékelt mindenkit a kocsikból, mondván, hogy rendőrségi intézkedés miatt az a szerelvény nem megy tovább, viszont fáradjunk át a másik vágányhoz, és majd onnan. Már éppen nyúltam a mobilomhoz, hogy értesítsem a főnököt a sajnálatos késésemről, amikor is befutott egy metró amivel aztán minden ment tovább ahogy kell. Még most sem ocsúdtam fel, hogy ezt akkor most így hogy? Semmi félórás várakozás, zéró tumultus, pótlóbusz nuku? Csak úgy megoldják ott helyben? 

Aztán este meg elmentünk egy felhőkarcolóba, annak is a harmincadik emeletére és videókonferenciáztunk egyet a Prágában, Budapesten, Varsóban ülő kollégákkal. (Bukarestben még nincs kiépítve ez a cucc, így őket csak felhívni tudtuk). Az egész nagyon futurisztikus volt, mivel életnagyságban látszódik minden résztvevő, és úgy van az egész kiépítve, hogy olyan hatást kelt, mintha mindenki egy asztalnál ülne:

Jó kis móka így találkozni a kollégákkal, de azért személy szerint én jobban szeretem, ha skype-on konferencia-beszélgetünk, mert akkokr az unalmasabb részeknél tudok játszani a telómon.