A minap az egyik bécsi ismerősömmel, két pohár osztrák sörrel, valamint két kupica kubai rummal a kapcsolatokról, azon belül is azok átalakulásáról beszélgettünk, s azt elemezgettük, hogy a technika milyen módon befolyásolja, erősíti vagy halványítja ezek mélységét, intenzitását. (A diskurzus kubai részvevői engem támogattak, az osztrákok meg hárman nemzeti egységet alkottak.)

Beszélgetőtársam (Georg) elmesélte például, hogy mióta regisztrált a Facebookra, egy csomó olyan részletet megtud az ismerőseiről (meg barátairól), amelyekről addig fogalma sem volt. Itt rögtön fel is merült a kérdés, hogy akkor ez most az ő hibája-e, - mert eleddig nem érdekelte az adott ember őt "részletesebben", vagy az ismerősé, aki nem mesélt magáról. Morfondíroztunk továbbá azon is, hogy vajon hasonló közösségi oldal közelebb hozza-e a népeket vagy inkább felszínessé teszi az egymás közötti kapcsolatokat? Elég-e a minőségi kapcsolódáshoz annyi, hogy rendszeresen informálódjunk ikszről, hogy tegnap megevett egy szöcskét, elment egy koncertre vagy hogy csatlakozott a Túró Rudi rajongók csoportjához vagy az is fontos, hogy megtudjuk miért tette, illetve hogy milyen érzései, tapasztalatai s egyéb közlendői vannak az adott témát illetően.

Aztán elmeséltem neki, hogy kb. két éve egy barátnőm intézett egy számomra meglepő kirohanást a mobiltelefonok ellen, mondván, hogy több kárt okoznak, mint hasznot. Barátném elmondta, hogy ezt főleg a párkapcsolatokra érti. Szerinte a mobillal olyan impulzus-információkat is közlünk egymással, amelyek még nem értek meg. A folyton a kezünk ügyében levő mobillal semmi perc alatt elküldünk egy "szeretlek"-et vagy egy "pukkadjmeg"-et, amely nem biztos hogy megérett érzésből fakad: az esetek többségében ugyanis az üzenet csak egy hangulat, azaz egy lelki folyamat egyik részállomásából keletkezik, amire nem kellene következményeket alapozni. Ő úgy gondolja, hogy idő kell minden élménynek, minden érzésnek, azokra aludni kell, azokat át kell ereszteni az önvizsgálat szűrőin, stb. Szerinte ezen felül még azért is jobb volt akkor, amikor még nem volt marokteló, mert például senki nem stresszelte a másikat meg magát egy első randi után azzal, hogy azt várta, hogy akkor most ki ír először sms-t, és hogy mit... Klaus barátom meg egyenesen nem szeret sms-t írni, (párkapcsolatban meg nem is hajlandó) ő azt vallja, hogy csak akkor kommunikál fontos dolgokról, ha látja a másikat közben. Georg itt bólintott egy hatalmasat és egy méretesebb hörpintés után egymaga maradt osztrák az asztalnál.

Végül említettem neki a blogolást, amelynek művelése alatt kezdett furcsa érzésem lenni. Nem tudtam az elején, hogy mi zavar, majd rájöttem, hogy valószínűleg az egyoldalúsága volt furcsa. Én beszélgettem az írásaimon keresztül az engem olvasó barátokkal és ismerősökkel, de valójában nem volt párbeszéd.

Ezen a ponton már későre járt, lassan szedelőzködtünk, de előtte becsiccsentve örömünket fejeztük ki amiatt, hogy mi még tudjuk milyen naponta várni a postást és az általa kézbesített, kézzel írott levelet, amit egy barát vagy maga a kedves adott fel. Aztán búcsúzáskor, a témát illetően azt a konklúziót vontuk le, hogy lehet Facebook, sms, blog, twitter meg ki tudja még milyen anyjakínja, ha előfordul velük párhuzamosan élőben megejtett közös sörözés, rumozás vagy főzelék-evés.