- a város segít, hogy ne halj meg hülyén
- rendőrségi metrómegállítás
- telekonferencia
- élelmes kubaiak
- egy másik bécsi étterem
- dossziékba folytva
- és még sok minden más
Ne menjenek sehová, vagy jöjjenek vissza. Én is így teszek, amint időm engedi
Az általam olvasott blogok majd' mindegyikében év vége felé volt egy-egy bejegyzés, amelyben annak írója készített egy összegzést a tavalyi évről. Néha én is elkezdtem monitorra vetni egy ilyet, de aztán egyiket sem éreztem az igazinak.
Rágtam, gondolkodtam, hogy milyen lenne az én összegzésem, aztán végül rábólintottam arra, hogy nekem 2008 a barátság éve volt. Leginkább azért, mert nemegyszer szembesültem azzal, hogy mi nem a barátság. Ebből fakadóan pedig meg kellett vizsgálnom odabent, hogy vajon nem támasztok-e túlzott, vagy fals elvárásokat az emberi kapcsolatok eme fajtájával szemben, s hogy az általam barátként számontartott emberekhez kapcsolódó szomorú pillanataim nem-e egy bennem rendületlenül regnáló, s önmaga tárgyát önfejűen kereső téves definíció következményei.
A téma persze nem lett lezárva attól, hogy egy adott napon elütötte az óra az éjfélt, s új év kezdődött. Azt viszont tudom már, hogy bizonyos dolgokról nem vagyok hajlandó lemondani egy baráti kapcsolatban. Azt is tudom, hogy nekem milyen, újra és újra döccenéseket, s koccanásokat okozó tulajdonságaim teszik nehézzé a velem való barátkozást, viszont hiszem azt, hogy ha valamiben nem szabad egy bizonyos minőség alá menni, az a barátság. Éppen ezért vagyok képtelen elviselni a haversággá, s a rohanó jóismerőssé válást, a fel nem tett kérdéseket, a végig nem hallgatott mondatokat, a rá nem szánt órákat.
Azért persze gyúrom majd még ezt. Addig meg továbbra is vallom, hogy a barátság mértékegysége az idő, azaz az évek száma, s a közös órák milyensége rajzolja barátsággá a kezdeti szimpátiát. Őszintén? Jobban esne blogolás helyett órákat beszélgetni. Őszintén.
Tegnap végre, több hetes tervezés és otthoni gyakorlás után sikerült elmennem jógázni, s ennek köszönhetően ma még egy pohár felemelése is komoly erőpróba volt, olyan szinten zizeg bennem minden, ami izomból van. Az Ashtanga jóga kicsit más, mint a jógaként elkönyvelt lassú Hatha jóga, én legalábbis nagyon pofára estem, amikor tudatlanul elmentem egy négynapos kis jógahétvégére az első (és utolsó) bécsi pasimmal. Akkor még nem tudtam, hogy létezik egy power jóga nevű csoda, amely bármilyen stresszt kiszed az emberből már az első mosás alkalom után. Itt van egy nyolcperces filmecske, a fele előtt valamivel már jól látható, hogy miért is remegek ma, mint egy nyárfalevél. (Pihenés nincs, 1,5-2 órán keresztül megállás nélkül megy a szigorú sorrendet diktáló mozgás, kb. a videón látható stílusban és pozíciókkal, amelyek közül persze még jó néhányat nem, vagy csak félig tudok. Mindenközben pedig folyton egy speciális módon kell lélegezni).
Na de elkanyarodtam. Tegnap séta közben elmentem az egyik nagy konyhagép gyártó cég bemutatóterme mellet és gondolatban megemeltem a marketinges kalapom előttük, mivel az árusításon kívül, az üzletben egy főzőiskolát is működtetnek.
Nekem nagyon hiányoztak a tematikus főző-tanfolyamok Pesten, mert ugyan van pár kezdeményezés, de a helyek pillanatok alatt betelnek.
Itt Bécsben sokkal nagyobb a választék és nem egy helynek az utcára nyíló hatalmas ablakai vannak, amelyeken át különösebb hírverés nélkül tudnak maguknak főznivágyókat toborozni. Mekkora ötlet már, hogy egy olyan konyhában tanul az ember főzni, amit akár meg is vehet. Tegye fel a kezét, aki főzött több tűzhelyen, mielőtt kiválasztotta volna, hogy melyiket viszi haza. Mer én nem. (Aki főz, az viszont tudja, hogy minden tűzhely más, és nagyon nem mindegy, hogy mit nyújt). A maximum termék-kipróbálás, ami nagyméretű fogyasztói javak esetében az osztályrészemül jutott, az volt, hogy az IKEA-ban lehevertem egy matracra, netán kihúztam egy fiókot. A tévét is be lehet kapcsolni vásárlás előtt, kocsit is, de mondjuk főzni egy karfiollevest, és megnézni, hogy bánik el annak lábszagával a szagelszívó, - na az nem mindennapos élmény.
Az osztrákok nem aprózzák el, különböző témában, itteni sztárszakácsok útmutatásával tanítják az érdeklődőket főzni. Vannak több alkalmas rendezvények, meg egyszeriek is. Részvételi díj 15 és 150 Euró között, gondolom a szakács kategóriája és az alapanyagok függvénye. Ja és egy ilyen esemény kapcsolatépítésnek sem utolsó, lehet szimpátiát kelteni a melletünk főző résztvevő hagymavágás közben elnyiszált ujjának bekötözésével. Majd körül is nézek, hogy milyen a kínálat, hogy likacsos kapcsolati hálómon foltozzak pár öltésnyit.
Ma elveszett egy bejegyzésem. Reggel megírtam, a posztok listájában látszott napközben, de amikor ráklikkeltem, csak üres oldalt mutatott a rendszer. Így nyomtam egy törlést, - béke poraira. (Pedig volt benne például egy piros vödör)
Aztán meg a mésik cégnél, amelyikkel egy irodában vagyunk, hullanak a titkárnők mint a legyek. Ugye mikor szeptember elsején elkezdtem a bécsi létet, voltak ketten. Aztán Tamara elég hamar felmondott, őt követte Elisa, aki mellé még utolsó napjaiban felvették Brigittét, aki viszont már idén be sem jött. Tegnap volt egy Katharina, (s valahány név a naptárban) de ma már ő sem.
- na ez egy ilyen kis satnya bejegyzés lett.
Történelmi pillanatnak lehettem ma tanúja, amikor is fiam megkapta élete első öltönyét. Az momentum fennköltségéből cseppet sem vont le az a tény, hogy azt a folyamatot, amely ebben a pénztárca-nyitogató pillanatban csúcsosodott ki, én generáltam. Hogy ne aprózzuk el, a férfiruha bolt az trendi vadászmezején rögtön elejtettünk még egy öltönyhöz járó kabátot, inget, nyakkendőt, és övet, amelyekben a gyermek fiú remekül festett, így a pénztárcám a fizetés előtt, anyai keblem pedig utána dagadt a büszkeségtől.
Jó úgy menni soppingolni, hogy a plázák törzsközönsége még iskolában és munkahelyen van, így a leértékelések ellenére jutott hely nekünk bőven. Az üzletben aztán hamar be kellett látnom, hogy az élet olyan dolgok esetében is folyamatos tanulás, mint a vásárlás, ugyanis nulla tapasztalattal rendelkez(t)em a férfi-öltözetek vásárlása területén. Emiatt aztán azzal indítottam, hogy megkértem a kissé morcos eladót: ugyan mérné már fel a fiamat és mondaná meg, hogy mégis milyen méretben gondolkodjunk. A tippje nem jött be, mert a Sors igazságtalansága miatt nem én vagyok a hosszúlábú és vékonyderekú személy kétszemélyes családunkban, de az első bénázás után már méretbiztosan hordtam be a cuccokat a próbafülkébe.
Amikor a távol élő apának fényképet készítettem az 51 centiről startoló, s arra az azóta eltelt 17 év alatt 130 centit ráverő, öltönyben fesz
ítő kisfiáról, az eladó szigorúan rámszólt, hogy ezt nem tehetem. Kérdeztem miért, erre megtudtam, hogy azért, mert a kínaiak a fényképek után koppintják le a boltban kapható ruhákat. - Miután elnézést kértem, lopva bementem egy próbafülkébe megnézni, hogy vajon tényleg annyira elkenődött-e a szemfestékem, hogy kínainak látszom egy határozottan latinos fizimiskájú gyerek anyjaként, de a tükörből csak a szokásos arc nézett vissza rám, s a bőröm sem tűnt sárgának a mesterséges boltkivilágításban.
Az öltöny ősbemutatója egyébként a január 17-i szalagavatón lesz, bár ma kevés hiányzott, ahhoz hogy a leendő elsőbálozó ne abban süsse meg magának vacsorára a tojásos nokedlit. Ez a családban nálunk azt jelenti, hogy örül az új holmiknak. (Én kislányként egyszer az új csizmámban akartam aludni)
Még mindig nem Bécs, mivel ott január hatodika munkaszüneti nap, így csak hetedikén megyek be az irodába, ma itthonról termelem a GDP-t.
A főnököm is még a spanyolországi házukban van, s hála a technikai vívmányoknak, ez őt sem akadályozza meg abban, hogy azért dolgozzon. (- A távolságot, mint üveggolyót jól megkaptuk...)
Érdekes egybeesés az Indexen ma megjelent hír és Yoani új posztja.
Gondolom, - ahogy általában-, most sincsenek véletlenek.
Mondtam már, hogy boldog Új Évet?
Trenyó hívta fel a figyelmemet az alábbi linkre, amelyen nagyon tisztességes összefoglaló van Yoani blogjáról és Kubáról. A cikk idén májusban jelent meg
http://zona.hu/article/563/blogot-es-tortenelmet-ir-a-kubai-csaladanya.html
Meg egy másik a Transindexen:
http://eletmod.transindex.ro/?hir=10619
És persze közben csinálom a blogja magyar verzióját, tessék csak tessék ....
Volt egy időszak, amikor még csak látogatóként koptattam Bécs utcaköveit, s mert sokszor odmaradtam éjszakára, egy kedves ismerősöm jóvoltából egy olyan házban hajthattam álomra a fejem, amelytől csak egy ugrás volt a Mariahilferstrasse, a Museum Quartier, a Hofburg, a Volkstheater vagy a Rathaus. A hétemeletes házban Bécs városának különböző hivatalai működnek, s az általam néha elfoglalt piciny, sötét szolgálati garzonon, meg az ismerős tetőtéri, körpanorámás lakásán kívül csak irodák vannak mindenütt. Az épület munkaidőn túl fantom házzá válik, amely nyomasztó csendet áraszt, s ismerősöm nyári utazása alatt ott laktamkor én voltam benne az egyetlen humanoid. Nem csoda tehát, hogy az utcára lépve mindig felüdülést hozott a ház aljában működő latin bár, a Manolos látványa.
A trendi berendezés, az étlap, és a hely mediterrán hangulata jócskán elüt a környék házaiban működő kopottas, jellegtelen és meglehetősen rossz konyhát üzemeltető éttermektől.
Ha jó az idő, kipakolnak pár széket és asztalt a járdára, de úgy vélem, odabent zajlik a tuti.
Az ember ide nem enni, hanem inkább inni, találkozni meg flörtölni jár, és ezek előtt esetleg megvacsorázik. Ennek ellenére a konyha nagyon rendben van. A mostani étlapon főleg mexikói ételek kelletik magukat, amikor én itt ettem, fúziós konyhában utaztak.
A személyzet nagy része spanyol ajkú, s ez nagy segítséget jelentett nekem a rendelésnél anno, amikor még csak makogva ment a német. A kiszolgálás korrekt, de barátságosnak nem mondanám, szóval aki pincérek és bármixerek körében szeretne haverokra lelni, az ne ide jöjjön. Ellenben akinek benne van a lábában a bugi, az ki ne hagyja a Manolost, mert isteni DJ felhozataluk van.
Nem igazán tulajdonítok nagy jelentőséget a civilizációnk időmérésének, így annak sem, hogy a 2008-es évszámot a számítógépek, telefonok és egyéb kütyük nemsokára lecserélik egy másikra (írnám, hogy majd én innentől 2009-et, írok, de nem tudom, hogy bevásárlólistán kívül mikor írtam kézzel utoljára). De azért:
Kívánok mindenkinek, aki erre jár nagyon boldog, jókedvű Új Évet! Kismalacok meg pezsgő helyett álljon itt vidámságul néhány kép a blogíró gyerekének fél-kistesóiról, akik Argentinában élve, többek között a képen látható módon töltik a telet.... a nyarat...ööö.... az időt. 
Valamikor egy nyáron O. barátnőmmel és Rentonnal elmentünk a Balatonfelvidékre hétvégézni és onnantól kezdve igyekszünk évente legalább egyszer újra összehozni ezt a hármast. Úgy gondoltam jó ötlet lesz, ha idén Karácsony alkalmával meglepem magunkat egy színházlátogatással, s mivel a Kamrában éppen 26-án játszották az Ivanovék Karácsonya című darabot, mi sem tűnt kézenfekvőbbnek, hogy elmenjünk rá.
Nem kellett volna.
- Úgy értem nem erre a darabra. Borzasztó volt: életem egyik legrosszabb színházi élménye. Értem én, hogy abszurd, de ha valaki nem tud Ionesco Kopasz énekesnőjénél jobbat írni és rendezni, akkor azt hagyni kéne a fenébe. Még jó, hogy az előadás nem volt hosszú és a gyér taps talán elgondolkodtatja a színházat, hogy érdemes-e ezt a darabot a repertoáron tartani. A színházból kijövet ott tanakodtunk, hogy ez most akkor mi volt. Mindkét barátom keményvonalas kultúrafogyasztó, O. pedig még nálunk is sokkal nyitottabb az újra meg a szokatlanra ha művészetekről van szó, de hárman sem tudtunk kihámozni semmit a Kamrában látottakból.
Az estét hála az égnek megmentette, hogy utána elmentünk vacsorázni és beszélgettünk egy jót hármasban. Búcsúzáskor pedig Rentontól megkaptam az osztrák Kurier napilap Tafelspitz nevű, évente kiadott étteremkalauzát, amelyben Bécs 600 vendéglátóhelyének ismertetője és mini kritikája található. Egyből felfedeztem benne jó pár olyan helyet, ahol voltam már és elfelejtettem róluk írni, illetve jó néhány másikat, amelyekbe meg a jövő év folyamán el akarok látogatni.
Azt hiszem nagyon bírnám, ha főfoglalkozású étteremkritikus lehetnék, de mivel nem vagyok, így majd á la haspók, hébe-hóba tudósítgatok az általam kipróbált osztrák vendéglátóipari egységekről.
Ma, Karácsony első napján megtörtént, ami eddig talán soha: nem csináltam semmit. Éreztem egyszer kísértést, hogy betegyek egy mosást, vagy elmosogassak, de megálltam
Csak ennyit szerettem volna mondani.
Az elemek úgy intézték, hogy egy pár ajándék azután landolt a bécsi irodában, miután én az Ünnepek idejére áttettem a székhelyemet Pestre, így pár terv borult. Nem fogom megnézni a Maffiózók első évadját a gyerekkel a kanapén, és ketten késve jutnak az ajándékaikhoz.
Tegnap a frász jött rám, mert a kubai blog, amit üres óráimban fordítok egy egész napig nem volt elérhető és nagyon megijedtem, hogy történt valami Yoanival. Ma már üzent a blogjában, hogy ismét minden működik, és nem tudják, hogy mi okozhatta a zavart. Ennek örömére már csak két posztjával vagyok elmaradva, de ha minden jól megy, nemsokára utolérem őt, s régebbi bejegyzéseket is lesz időm lefordítani.
Sok Béccsel nem fogok tudni szolgálni innentől kezdve, ha csak nem jutnak eszembe olyan dolgok, amiket meg akartam írni, de nem volt rá alkalmam. A pihenés napjaira rengeteg olvasást, színházat, sudokut, mozit és néhány baráti találkozót tervezek, aztán majd kiderül, hogy így lesz-e.
Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek aki olvassa a blogot és remélem ezen remek szokásával jövőre sem hagy fel.
Ma reggel a metróperonra lemenet, szokásomtól eltérő módon, magamhoz ragadtam egy ingyenes "Heute" nevű fércújságot, hogy találjak benne néhány megtanulandó új szót meg kifejezést, de ennél is többre leltem. A tizenötödik oldalon ugyanis a szemem megakadt egy hirdetésen, amelyet nagyon szívesen látnék otthon is.
A reklámkampányt Bécs városa indította és fizeti. A hirdetéseken javasolják a nagyérdeműnek, hogy papírcsomagolás helyett ajándékaikat az általuk árusított környezetbarát vászonbugyrokba tegyék. Az akcióval több legyet ütnek egy csapásra: a csinos, két méretben kapható, piros alapon fehér angyalkát mintázó zsákocskákat megváltozott munkaképességű emberek varrták, ergo munkához és bevételhez jutottak; a befolyt összeget a Wiener Integrationshaus kapja, (ahol menekülteknek nyújtanak szállást, mentálhigiénés és egyéb támogatást), nem utolsó sorban pedig a város maga és minden egyes vásárló hozzájárul ahhoz, hogy az ilyenkor keletkező felesleges, környezetkárosító szeméthalmaz kisebb legyen.
Beszerzési helyek: Minden Billa áruház és bizonyos adventi vásárok, ahol a Wien Natürlich (kb: Bécs TermészetesEn) bódék vannak. Alant a hirdetés maga, meg a reklámozott "termék".
Habár minden évben reménykedek, hogy idén valamilyen csoda folytán elmarad a Karácsony, azért az Ünnep előtt pár nappal mégiscsak bele kell törődnöm, hogy idén sem úszom meg. A bécsi barátok már elkezdték odaadni az ajándékaikat, s egy kivételével már én is beszereztem mindent, amit akartam. Kicsit azért még izgulós a helyzet, mert az angol Amazon nem szálította le olyan precízen a csomagomat, mint a német tesója, s ha hétfőn sem érkezik meg a cucc, nagyot koppanok majd és válság-vásárlásba kell kezdenem.
Itt Bécsben valahogy nem tűnik egyébként olyan őrültnek a helyzet, mint amit otthon néha tapasztaltam, bár az is igaz, hogy egy ideje mindent megpróbálok olyan helyekről beszerezni, ahol nincs tömeg (múzeum shop-ok) vagy virtuális (online üzletek). Ma például O.- barátnőmmel és kedvesével a Prückelben elfogyasztott reggelink után átmentünk az utca túloldalán álló MAK-ba, (mondjuk a mi Műcsarnokunk és Iparművészeti Múzeumunk együtt), és az ott üzemelő boltban beszereztünk néhány különleges és jópofa ajándékot.
A vásárlás után bejártunk pár kiállító termet is és meg kellett állapítanom, hogy reménytelen szerelembe estem néhány szecessziós pohárral, székkel és ékszerrel. Reménykedtem, hogy a Karlsplatz Karácsonyi Piacán (Christkindlmarkt) lesz néhány hasonló szépség, de nem igazán tetszett, amit ott láttam. Ma este jön a fiam egy barátjával, aztán holnap megnézzük hogy a többi hasonló vásáron milyen a felhozatal.
A legnagyobb ilyen Christkindlmarkt Bécsben egyébként a Rathaus előtt van, de azt a helyiek általában fintorogva emlegetik, mondván, hogy túl kommersz. A legtradicionálisabb karácsonyi vásárt a Schönbrunn parkjában lehet megtalálni, - méretében sokkal kisebb, mint az előbb említett, de kínálata régi időket idéz. Érdemes még benézni a Musem Quartier és Heldenplatz között elterülő parkban felállított bódék közé is, ami nem esik messze a Rathaustól, ugyanis itt is szép számú portéka kelleti magát.
Ha pedig valakit az érdekelne, hogy Kubában van-e karácsonyfa és ha igen, akkor miért nem, kattintson a jobb oldali dobozban a "Yoani magyarul" linkre, hogy többet megtudjon erről. (Igen, ez reklám volt)
- Na lesz itt munkám jövőre is és tényleg úgy néz ki, hogy be leszek jelentve. Az általános gazdasági helyzetet, meg az abból fakadó (?) megszűnő munkahelyeket tekintve ez jó hír. Bécsben maradni tudni önmagában nagyon jó hír. A többi szempontról nem itt írok.
- Nemrégen egy közértben (direkt nem mondom meg a nevét) a pénztárosnő rámszólt, hogy gurítsam csak szépen el a bevásárló kocsit a többi közé, ahonnan elvettem, azaz ne hagyjam ott, miután kipakoltam belőle. - Oké, akár jogos is lehet. Tegnap megint ott jártam és nagyon koncentráltam, hogy nehogy elfelejtsek magam után rendet rakni a szupermarketben, erre ugyanaz a nő kikiabált nekem a kasszából és megbízott (volna) azzal, hogy egy más által széthagyott kocsit is toljak el. De aztán láthatta az arcomat, így miután elfogytak a népek nála, megcsinálta ő maga. Mondjuk akkor én még javában pakoltam, ugyanis csak sokára sikerült lebeszélnem magam arról, hogy megdobáljam egy kukoricakonzervvel. Legközelebb vajon rekeszeket kell majd pakolnom? Már előre félek ott vásárolni.
Megvolt tegnap a céges ebéd, mert végül is az lett, nem pedig vacsora. Karácsonyi ajándéknak mindenki kapott egy irdatlan nagy Manner dobozt, - a legnagyobbat, ami létezik-, és abban az édesség-fogyasztási szokásaimat tekintve körülbelül két évnyi adag lapul. A főnök délelőtt eltűnt, miután mondtam neki, hogy melyik étterembe foglaltunk asztalt, majd amikor csapatostul kirajzottunk az irodából az étterem felé, mondta, hogy az emeleten leszünk. Innen tudtam, hogy valamit bekészített, és így is lett: hat XXXXL-es rózsaszín papírszatyor várt minket. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mennyi édességtől lennék úgy igazán rosszul, ha egy ültő helyemben nekilátnék elpusztítani a doboz tartalmát, amelyben a fent nevezett cég MINDEN egyes termékéből fellelhető egy darab. A fantáziálás már önmagában jót tett az egy hete megkezdett milliomodik fogyókúrámnak, mert azt elképzelvén, hogy a második mócártkuglit rágom éppen, már felfordult a gyomrom, szóval vígan kibírtam az ebédet a desszert utáni sóvárgás nélkül.
Mindenesetre azért értékelhető gesztus, hogy cégünk vezetője bokros teendői közé beiktatta azt a húsz percet, amellyel a dolgozók megajándékozását letudta. A vitriolos véleményeimet ezzel kapcsolatosan most rám nem jellemző módon megfékezem.
Az ebéd maga nagyon izgalmas volt (nem). Főnökünk körbekérdezett, hogy kinek mi volt idén a legemlékezetesebb pozitív élménye a munkahellyel kapcsolatosan. Mivel hatunk közül én voltam a negyedik megszólaló, és nem ért mondani olyat, amilyet az előttem beszélők már megemlítettek, ezért megemlékeztem arról a pillanatról, amikor megismerkedtem a cég tejhabkészítő gépével. Nem egy szakmai benyalós élmény, tudom, ezért hozzátettem azt is, hogy azokra a pillanatokra is kivétel nélkül szívesen emlékszem, amikor a főnököm valamilyen csoda folytán válaszolt valamelyik emailemre. A kollégák mosolygó bólogatásából láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Holnap pedig ha minden igaz a szerződésem meghosszabbításáról lesz szó. Miután kierőszakoltam, hogy ugyan üljünk már le végre erről csevegni. Normális helyen erre már novemberben sort kellett volna keríteni...
Akinek a könyökén jön ki, attól bocs, nekem új volt amikor először megláttam, és azóta is örülök neki minden alkalommal, amikor látom, mert szép. Az "utca", ahol dolgozom, az pontosan két, egymással szemben lévő házból áll, s ha jobbra indulok el az utcai bejárattól, pár lépéssel pont a négy méter átmérőjű Ankeróra alá jutok.
Egy biztosítótársaság építette ezt a bécsi nevezetességet szecessziós stílusban, és a belvárosban randizó embereknek kedvelt találkozási pontja. Eddig akárhányszor próbáltam az itt élő ismerőseimnek, barátaimnak elmagyarázni, hogy hol dolgozom, mindig akkor sikerült csak az értelem fényét az arcukra csalogatni, ha azt mondtam: Ankeruhr.
12 órakor zenei aláfestés mellett 12 figura vonul el az órát tartó hídon, s mindegyikük Bécs történelmét idézi fel. Az órát felállító Anker nevű biztosítótársaság a figurákkal az élet múlandóságát szerette volna bemutatni, s ezzel együtt az életbiztosítás megkötésének fontosságára emlékeztetni a potenciális ügyfelet. Szóval marketingcélokat szolgált... Az délben látható alakok egyébként egyesével is színre lépnek, s 12 óra hossza alatt járnak körbe.
Egy kép elölről:
Egy kép hátulról:
Egy kép alulról:
Ez pedig itt az esti kivilágításban pompázó óra helye, mely kép nem sikerült:
Advent idején este 17 és 18 óra között állítólag karácsonyi dalok csendülnek fel az órából, bár ezt tegnap nem hallottam, miközben Waldorfra vártam.
Van nekem egy bécsi barátom, aki több szubjektív szempontból is rendhagyónak mondható. Egyrészt túl van a hatvanon, (sose mertem megkérdezni a korát) másrészt meg enyhén szólva is más társadalmi osztályba tartozik mint én, vagy mint a barátaim, úgy általában. Az egyik legnagyobb osztrák bank, egyik igen magas pozíciójából ment nyugdíjba, azóta coachként dolgozik a kis cégében, s vagy azért mert a nagyszülei magyarok voltak, vagy azért, mert a szívén viseli a sorsomat, ragaszkodik ahhoz, hogy rendszeresen találkozzunk. Átlagban másfélhavonta jelentkezik be, aztán általában meghív valahová enni, ahol jól kibeszéljük a világ, meg egymás dolgait. Az első meghíváskor, másfél évvel ezelőtt, kaptam tőle két linket emailen, hogy válasszam ki, hogy hova szeretnék menni. Én úgy is tettem, s mivel akkor még nem voltam a Stadtparkban, illetve mert meleg nyári napra esett a találkozónk, azt az éttermet választottam, amelyik ebben a szép zöld környezetben található.
Amikor a bejáratnál három pincér ugrott oda, hogy elvegye a nemlétező kabátunkat, meg a helyünkre tessékeljen, és ki-behúzigálja nekünk a székeket, akkor már sejtettem, hogy ez valami nagyon elit hely lesz. Volt egy, aki néha odatolt egy kenyeres kocsit, amin garmadában álltak a finomabbnál finomabb pékáruk. Szívem szerint mondtam volna neki, hogy hagyja csak ott a cuccot, majd én vigyázok a gurulós alkalmatosságra (de azt persze nem mondtam volna, hogy a kenyerekért is jótállást vállalok, mert pont az ellenkezőjére vágytam; a zsúrkocsi tartalma nekem már egymagában maga lett volna a menyország), de viselkedni kellett, így nem falhattam fel egyedül az étterem kenyérkészletét. De sajtból például 150 félét tartanak...
Aztán egy másik pincérnek az volt a dolga, hogy öntögesse a poharunkba az innivalót. Folyton odaugrált hozzánk, és ezzel egy elmélyültebb beszélgetés-szakaszban, amikor éppen barátom dialektusát próbáltam feszült figyelemmel németre dekódolni, alaposan rám is ijesztett. A leves után aztán meglátogatott bennünket egy kedves, ápolt hölgy, akiről kiderült, hogy az étterem tulajdonosa, s mint megtudtam, ebédmeghívóm a törzsvendégek közé tartozik. Eléggé hülyén éreztem magam, mert akkor még ennyire se ment a német, mint most.
Az ételekről csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Azóta már megváltozott az étlap, így az evett menü apró részleteibe nem tudok belemenni, de mind a látvány, mind pedig az ízvilág fennséges volt, de mégsem ezek miatt emlékszem az étteremre szívesen, hanem a mellékhelységéért. Én még ennyire vad, színes és vicces klotyót nem láttam! Nagyon sajnálom, hogy akkor még nem volt meg ez a szupertelefonom, így képet nem csinálhattam, és szerintem nem engednének be slózit fotózni, ha csak úgy odamennék. (De lehet hogy azért egy bátrabb napomon megpróbálom.) - A mellékhelyiség akkora volt, mint egy nagyobb szoba. A kézmosó egy hatalmas, földből kinőtt virág volt (piros szirmok, zöld szár, stb.) és az, hogy megtaláljam hogy kell lehúzni a vécét, kétpercnyi agyalás után vált csak lehetségessé. (Itt kell egyébként töredelmesen bevallanom, hogy szappanhoz nem jutottam hozzá, mert nem jöttem rá, hogy miképpen kell azt a virágból kinyerni).
Miután dolgom végeztével visszatértem az asztalhoz, jól látszott rajtam, hogy maradandó élménnyel lettem gazdagabb. Kár, hogy ez az érdekesség csak azok számára elérhető, akik az étterem vendégei. Próbáltam egyszer csalni és az alsó szint bejáratán bemenve bekéredzkedni, de az ottani duplanullás másmilyen, és még rá kell szánnom magam, hogy 60-70 eurót adjak ki azért, hogy viszontlássam a fent leírtakat.
Pest:
Így Bécsbe visszatérve meg kell, hogy állapítsam, hogy a pesti autósokra nem nagyon hatott az a kampány, amelyben a KRESZ azon szabályára hívták fel a figyelmüket, amely megköveteli, hogy a zebránál álló gyalogost engedjék átkelni az úttesten. Tegnap lefekvés után még elméláztam hogy mi lenne, ha a gyalogosnak lehetősége és joga lenne a zebránál megállva megnyomni egy gombot, amellyel éles, nagyobbacska rajzszögek emelkednének ki a zebrafestés előtt, majd tűnnének el valamennyi idő múlva. Nem, nem durrantanák ki az autós kerekét, csak beleállnának a gumikba és valami jó erős, fluoreszkáló színt adnának ki magukból. Ez alapján a rend őrei akármikor megállíthatnák a kedves autóvezetőt és legombolhatnának tőle egy kisebb összeget, amelyet újabb fényleni képes rajzszögekre költenének. El vagyok én kényeztetve itt Bécsben, ahol az autósok mániákusan figyelnek a gyalogosokra, és akkor is türelmesen megállnak, ha az éppen szabálytalan helyen keresztezi a kocsi útját.
Úgy öt hete, - amikor utoljára láttam itt az irodában ÉS alkalmam volt vele beszélni-, megkérdeztem tőle, hogy szokott-e itt karácsonyi céges evészet lenni. Kategórikus nem volt a válasz, majd kapok egy emailt egy hétre rá, hogy az osztrák kollégák kocsiba ülnek majd és elvezetnek Pestig, ahol is megebédelnek a magyar kollégákkal Oh-Tannenbaum, majd visszatérnek Bécsbe. Vagy esetleg Pozsonyba megyünk és akkor jön a cseh iroda is. Majd még eldönti és ír.(Miközben megírtam a fenti pár sort a pár hetes gyermek apja megérkezett Pestről. Ő még mindig úgy tudja, hogy ebéd lesz szerdán, bár azt tudta, hogy Bécsben és elkáromkodta magát a vacsora lehetőségétől).
Ha valaki kiváncsi hogyan és miként lett a karibi utazás, itt olvashat valami hasonlóról angolul.
Elkészült egy újabb fordítás.
Pár kép még Kubáról. A csempés kép a legkedvesebb, mert olyan mint Kuba maga: gyönyörű, elhanyagolt és romos.
Tegnap este megijesztettük egymást egy egérrel. Valahogy az egerek fel-felbukkannak az életemben bizonyos rendszerességgel, (sajnos lakáson belül is) csakúgy mint az esernyők (lakáson belül, miközben én utcán eső alatt). Ha választani lehetne a sarki Sorskimérésben, akkor én inkább több esernyőt szeretnék és kevesebb egeret, de persze csak akkor, ha ezzel nem növelem meg a másnak jutó egerek számát. - előre is köszönöm...
Szóval este későn, ballagtam le a Braunschweiggasse metrómegálló felüljárójának szürkés-barna lépcsőjén, amikor is furcsa érzékcsalódásként kivált az egyik lépcsőfokból egy darab és elkezdett idegesen, cikázva pattogni. Kis híja volt, hogy rá nem léptem. Amikor én rájöttem, hogy ez az izé egy egér, az egér meg rájött valami hasonlóan rémisztőre velem kapcsolatban, mindketten jobbnak láttuk szaporább lépésekben kifejezni megemelkedett adrenalinszintünket. Ezzel pont azt értük el, hogy tökéletesen párhuzamosan, egyazon ritmusban robogtunk a járda felé. Ez a teljesítményünk az Olimpián, a szinkron lépcsőnlefutás számban tuti dobogós helyet jelentett volna, ám az elegáns bécsi kerület homályos lépcsőfokain elkeserített engem is, meg szerintem az egeret is.
Döntetlen lett a verseny, egyszerre értük el a járdát, de a végén nem volt kézrázás, mindenki ment a maga dolgára: én a kocsimhoz, az egér meg valami útrepedéshez. A következő utcasarkon már le mertem mozizni magamnak újra az átélteket, és ki kell hogy jelentsem, hogy az egér tud repülni. - Vagy legalábbis nagyon tud úgy sietni, hogy legyen benne repülési elem. Ha elképzeljük az egér méretét, meg összevetjük egy adott lépcsősor függőleges és vízszintes kiterjedéseivel mondjuk centiben, akkor azért nem pite, hogy rágcsálóbarátunk tartotta velem a lépést. Ezt pedig úgy tudta megtenni, hogy a lépcsőfok közepétől elugrott, 1 másodpercet a levegőben volt, hogy aztán után lepattanjon a soron következő fokra és így tovább, da capo al fine. Az én szemszögemből, az undorodva sikítás határán, felülről nézve, az egész pont úgy nézett ki, hogy az egér bizonyos ideig hasít a levegőben.
Ha jól számolom, akkor statisztikailag hamarosan egy esernyőnek kell jönnie.
Na csak információképpen írom, hogy beindultam és lefordítottam Yoani legutóbbi posztját magyarra. Ezen a linken elérhető: http://desdecuba.com/generaciony_hu/
Az meg már milyen, hogy valaki beírta a gugliba, hogy m (értsd 1 db kis mö betű) és az én blogomat dobta ki a rendszer, mint egyik megoldás. Ez vajon hogy jött ki az algoritmusban és örült-e aki ezáltal idekeveredett? Vagy valami bloggervuduságról van szó mondjuk web 6.6.6? Ha tudnám biztos érteném azt is, hogy mi a vihart keresek én még netközelben, miközben egész nap meg akartam halni az álmosságtól.
A ma esti vacsoravendég már elment, én meg itt tágranyíltan szemezek a bloggal, és kényszeresen hajtogatom magamban azt az egyszavas mondatot, amit Szirtes Ági üvöltözött mindig, amikor a biciklijével eldőlt a Portugálban.
Ha már meg a tudásvágynál tartok, igazán szeretném azt is tudni, hogy ilyenkor, amikor álmosítás céljából nézek a pohár fenekére, akkor miért nem "hat" a bor, bezzeg mikor csak úgy az ízéért vagy a társaságért, akkor már egy deci leterít.
És akkor a végére egy érdekes természeti jelenség: tegnap kipróbáltam egy kecskesajtos-fügés receptet. Mivel óvatos duhaj vagyok és szeretem a vendégeimet elkényeztetni, nem dugtam be a sütőbe az összes sajtot grillezni, hanem két karikán akartam megnézni, hogy mi lesz és milyen gyorsan. Persze el is felejtkeztem róla, pedig egy percre kellett a cuccot a grill alá tolni, és nekiálltam a főzés valamelyik fázisának. Egyszercsak hallok egy nagy, érdekes puffanást, ami a sütőből jött. Először arra gondoltam, hogy valamelyik roxforti nebuló cseszte el a hoppanálását, amikor eszembejutott, hogy a sütőben nekem lenne keresnivalóm. Rémülve bámultam be a szerkezet üveges felén és volt is mit nézni, mert lángolt a sajtok alá tett sütőpapír és már javában fekete volt meg füstölt. Egyből átéreztem, hogy milyen lesz majd 5 perc múlva a vendégnek a lakásajtómon a terjengő füst és bűz közepette éhesen belépni, ezért a sütőt csak elzártam az ablakokat viszont szélesre tártam, s csak ezután menekítettem ki a tepsit, amin addigra már a lángok elenyésztek, ellenben állig ért a pernye és az egész pont úgy nézett ki, mintha egy tálca füstöt tartanék a kezemben előre megfontolt szándékkal. Már hajítottam volna ki az egészet a szemétbe, amikor a füst oszlásával megláttam, hogy a két kis kerek sajtos kenyérszelet vidorul, mondhatni egészségesen megpirulva nézett rám nagy csodálkozva, hogy mire ez a nagy ijedtség. Kihámoztam őket a rákkeltő körítésből és beharaptam mind. Jó volt az ízük, de azért a többi sajtdarabnál nem ezt az elkészítési módot vetettem be. Amikor a vendégem pár pillanat múlva csöngetett, már ékes németséggel készültem a füst miatt szabadkozni, mikor azt mondta, hogy de jó illat van.
És sajnos még most sem vagyok álmos pedig 49 percig írtam ezt az esti mesét történetet. faszomat!
Három óra alvás nagyon nem elég nekem, de így jár az, akinek a vacsoravendége elalszik a kanapén és az istennek se lehet életre kelteni, meg hazazavarni, viszont végighorkolja az éjszakát mint egy vaddisznó. A zombik a mostani állapotommal összehasonlítva értelmes, érző lények. Szóval csak röviden:
- Qrva menyét már megint. a kettes henger gyújtókábelébe eszközölt harapása miatt fél hatos kelés, hogy a messzi kerületben álló autómhoz szervezett, sárga angyalos, 7 órás randira odaérjek. Legalább tudom, hogy negyed hétkor is utaznak tökéletesre sminkelt nők a metrón, akikben viszont az én tökéletesen kialvatlan ábrázatom tuti komoly riadalmat okozott. Az osztrák sárga viszont redet vágott az ő szigszalagjával a kábelen, remélem péntekig már nem harapóznak el a menyétek.
- Egész héten nem lesz főnököm. Ezt persze mindenki tudta a másik cégtől, de a három mi emberünk nem. Közben bálákban áll nála a döntenivaló. Egyemaszivétggggrrrrhhh.
- Az igazi füge finom. Az aszalt meg nem. (kivéve Trenyó karácsonyi sütijében - nyamm)
- Dec. 22-től január 4-ig szabin leszek. Yeah!
-Álmos vagyok.
- Nyaff
Hiába akarok Bécsről írni, valahogy nem megy. Kuba hatása alatt vagyok és folyton csak az jár a fejemben, amit ott láttam, akikkel ott beszélgettem és amit ezek által a beszélgetések és látások által megéltem. A nem felületes olvasónak az valószínűleg kicsit kiderült, hogy nem a koktélok meg a strand játszották az utazásunk főszerepét, bár erről az ott tartózkodásunk alatt, óvatosságból inkább nem tettünk említést.
Valószínűleg mégis lesz még itt szó arról, hogy milyen most Kuba azok számára, akik ott élnek. Főleg azért, mert abban a szerencsében volt részem, hogy találkozhattam azzal a kubai bloggerinával, akinek a webcímét még az elutazásom előtt beszúrtam. Két órát beszélgethettem vele és a férjével. A sötét szálloda-lobbyban készült az alábbi rosszminőségű fotó, amelyre ezzel együtt nagyon büszke vagyok.
Ő az a nő, aki a digitális újságírás kategóriában idén megkapta az El País nevű spanyol napilap által alapított tekintélyes Ortega y Gasset díjat. A blogja egy éve működik egy olyan országban, ahol az állampolgárok számára nem elérhető az internet, (kivétel ha a munkájukhoz szükség van rá, de akkor is csak ellenőrzött formában). Ha egy kubai netán mégis megpróbálná a szállodákban turisták számára fentartott internetet használni, a karibi szigetországban szokásos átlagfizetés felét kell rááldoznia, mivel az egy órás internetkártya 7-8 euróba kerül. Yoani blogja nem olvasható Kubában, mert az állami cenzúra blokkolja azt, ezzel együtt óriási olvasottsága van szerte a világon, és az önkéntes fordítóknak hála már tizenkét nyelven elérhető. Ha sikerül, akkor a magyar lesz a tizenharmadik.
Yoani nem tesz mást mint szabad emberként viselkedik ott, ahol a személyes- és sajtószabadság nem létezik. Bármikor lecsukhatják őt is és a családját is csak azért, mert leírja azt, hogy milyenek a kubai hétköznapok és feltesz olyan kérdéseket, amelyek általa nem értett dolgokra keresik a választ. Hogy például miért importál Kuba sót Csilléből, amikor a szigetet körbeveszi a sós tenger és amikor eleve kevés valutája van az importra. De ez csak egy apró példa. Ebben az angol nyelvű videóban megtudható róla több, aztán ha kész vagyok pár fordítással majd beteszek egy linket.
