Kicsit többet kellene eljárnom esténként, hogy érdekesebbeket írhassak ebbe a blogba, de most nem az az időszak van. Vagy inkább úgy mondom, hogy apróságok vannak, morzsablogra valók.

Eleve nem marad sok szabadideje az embernek, ha napi másfél órát jógázik. Ez persze így jól hangzik, de nem mindig van erőm az egész sorozatot megcsinálni, az akkor csak egy óra. De tegnap például volt erőm. Nagyon érdekes megélni, ahogyan a kezdeti bénázás után, az izmok hozzászoknak az ászanák igényelte terheléshez, és már nem az erőlködésről szól az egész. Illetve sokkal kevésbé arról. A jól végzett munka pedig meghozza a gyümölcsét, mivel beköltözik a szívembe valami jókedvű egyszerűség, s a világbéke érzékelhető valósággá válik egy pár órára. Fizikailag persze totálisan elfáradok, viszont nagyon derűs leszek (oda az évek óta felépített imidzs). Simán be lehetne ilyenkor ültetni engem egy sarokba, és ott elvigyorgok magamnak több óra hosszat mozdulatlanul, mivel moccani nincs erőm. A fiam imádja ezt az állapotomat, ugyanis ilyenkor tuti nem állok neki takarítani és azt is bárgyún bamba, kedves mosollyal viselem el, ha mindent széthagy. Tegnap még ennél is tovább mentem: én hagytam szét mindent. Annyi erőm maradt csak, hogy sürgősséggel betermeljek egy fél üveg lekvárt; amely utáni vágy olyan szinten szakadt rám, hogy ha történetesen nem lett volna otthon ilyesmi, akkor betörtem volna a szomszédhoz is. (Ma elővigyázatosságból beszerzek pár üveg dzsemmet, - jobb a békesség).