Van nekem egy bécsi barátom, aki több szubjektív szempontból is rendhagyónak mondható. Egyrészt túl van a hatvanon, (sose mertem megkérdezni a korát) másrészt meg enyhén szólva is más társadalmi osztályba tartozik mint én, vagy mint a barátaim, úgy általában. Az egyik legnagyobb osztrák bank, egyik igen magas pozíciójából ment nyugdíjba, azóta coachként dolgozik a kis cégében, s vagy azért mert a nagyszülei magyarok voltak, vagy azért, mert a szívén viseli a sorsomat, ragaszkodik ahhoz, hogy rendszeresen találkozzunk. Átlagban másfélhavonta jelentkezik be, aztán általában meghív valahová enni, ahol jól kibeszéljük a világ, meg egymás dolgait. Az első meghíváskor, másfél évvel ezelőtt, kaptam tőle két linket emailen, hogy válasszam ki, hogy hova szeretnék menni. Én úgy is tettem, s mivel akkor még nem voltam a Stadtparkban, illetve mert meleg nyári napra esett a találkozónk, azt az éttermet választottam, amelyik ebben a szép zöld környezetben található.
Amikor a bejáratnál három pincér ugrott oda, hogy elvegye a nemlétező kabátunkat, meg a helyünkre tessékeljen, és ki-behúzigálja nekünk a székeket, akkor már sejtettem, hogy ez valami nagyon elit hely lesz. Volt egy, aki néha odatolt egy kenyeres kocsit, amin garmadában álltak a finomabbnál finomabb pékáruk. Szívem szerint mondtam volna neki, hogy hagyja csak ott a cuccot, majd én vigyázok a gurulós alkalmatosságra (de azt persze nem mondtam volna, hogy a kenyerekért is jótállást vállalok, mert pont az ellenkezőjére vágytam; a zsúrkocsi tartalma nekem már egymagában maga lett volna a menyország), de viselkedni kellett, így nem falhattam fel egyedül az étterem kenyérkészletét. De sajtból például 150 félét tartanak...
Aztán egy másik pincérnek az volt a dolga, hogy öntögesse a poharunkba az innivalót. Folyton odaugrált hozzánk, és ezzel egy elmélyültebb beszélgetés-szakaszban, amikor éppen barátom dialektusát próbáltam feszült figyelemmel németre dekódolni, alaposan rám is ijesztett. A leves után aztán meglátogatott bennünket egy kedves, ápolt hölgy, akiről kiderült, hogy az étterem tulajdonosa, s mint megtudtam, ebédmeghívóm a törzsvendégek közé tartozik. Eléggé hülyén éreztem magam, mert akkor még ennyire se ment a német, mint most.
Az ételekről csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Azóta már megváltozott az étlap, így az evett menü apró részleteibe nem tudok belemenni, de mind a látvány, mind pedig az ízvilág fennséges volt, de mégsem ezek miatt emlékszem az étteremre szívesen, hanem a mellékhelységéért. Én még ennyire vad, színes és vicces klotyót nem láttam! Nagyon sajnálom, hogy akkor még nem volt meg ez a szupertelefonom, így képet nem csinálhattam, és szerintem nem engednének be slózit fotózni, ha csak úgy odamennék. (De lehet hogy azért egy bátrabb napomon megpróbálom.) - A mellékhelyiség akkora volt, mint egy nagyobb szoba. A kézmosó egy hatalmas, földből kinőtt virág volt (piros szirmok, zöld szár, stb.) és az, hogy megtaláljam hogy kell lehúzni a vécét, kétpercnyi agyalás után vált csak lehetségessé. (Itt kell egyébként töredelmesen bevallanom, hogy szappanhoz nem jutottam hozzá, mert nem jöttem rá, hogy miképpen kell azt a virágból kinyerni).
Miután dolgom végeztével visszatértem az asztalhoz, jól látszott rajtam, hogy maradandó élménnyel lettem gazdagabb. Kár, hogy ez az érdekesség csak azok számára elérhető, akik az étterem vendégei. Próbáltam egyszer csalni és az alsó szint bejáratán bemenve bekéredzkedni, de az ottani duplanullás másmilyen, és még rá kell szánnom magam, hogy 60-70 eurót adjak ki azért, hogy viszontlássam a fent leírtakat.