Hazajöttünk, jól vagyunk, kubai hírek és mesélés innentől személyesen és telefonon. Újra átváltok a bécsi üzemmódra, s rögtön korrigálom is az előző posztomat.
Mégiscsak világít:
Hazajöttünk, jól vagyunk, kubai hírek és mesélés innentől személyesen és telefonon. Újra átváltok a bécsi üzemmódra, s rögtön korrigálom is az előző posztomat.
Mégiscsak világít:
Antonio Banderas kubai kiadásban, ahogy a koktélnak való kókuszdiót nyesi.
A blogíró és a fehér homok.
Az első szállásunk terasza. A papagájok nem látszanak, de ketten vannak. Ez a szállás egyébként ritkaság volt a maga nemében.
A koktél és boldog tulajdonosa (aki itt még tud ülni és nem is sejti, hogy nem lesz ez mindig így)
Megvolt Varadero, sajnos azonban az a tény, hogy itt tél van, kicsit elvett a strandolás értékéből, ezzel együtt mi hülyegyerekek módjára örültünk a tengernek. (Kép: felnőtt nők visongva ugrálnak a tenger szélén, partra vetett kék medúzák között, felfogott szoknyában.) A szél elég erős volt, de ha lecsendesedett, jó kis ereje volt a Napnak. Hivatalosan az átlaghőmérséklet télen Kubában 22-26 fok. Látogatásunk a szél miatt sajnos nem is engedték a fürdést az erős hullámok okán, de a víz hőmérséklete engedte volna, mivel olyan 24 fokos lehetett. Azért persze gázoltunk a tengerben, meg kifeküdtünk a napozóágyakra. Egy óra téli napozás után már húzódott a csomagolás az arcunkon, pedig bekentük magunkat szuper aloé verás sokfaktorossal. Trenyó még fürdőruhacsíkokkal is büszkélkedhet, a mázlista! – Miután kitengereztük magunkat vásároltunk a helyi kézműveseknél, fellőttük az előző blogbejegyzést (a hatodik helyen működött az internet), aztán más tájak felé vettük az irányt.
Az internet hozzáférés itt nem egyszerű, külön program, ha a külföldi rá akar csatlakozni a világhálóra és sok helyen eleve nincs is erre lehetőség. Tehát ezért nem posztolunk gyakrabban. Ezen kívül pedig hihetetlen lassú itt a delej. Van, hogy 5 percig kell várni arra, hogy egy képeket nem tartalmazó oldal megnyíljon.
Ekezetek nincsenek, csak cimszavak: Trenyo pentek este csak kicsit tevedt el Becsben, de meglett. Viszont a kocsim ismet elvesztett egy gyujtokabelt, tehat a hazateres utani elso program is megvanmar...
Becs-Madrid esemenytelen, hacsak nem szamoljuk azt a majd 2 oras sorbanallast, amit a becsekkolas elott kellett megejtenunk. - Mindezt egy beteg Ternyoval, akinek fajt a feje es hanyingere volt. Sajnos ennek jegyeben telt el szegeny utazasa, vagy nem jol volt, vagy pedig aludt. - Igy nem lathatta, amint a 10 oras repulout fele utan az utaster egy kedelyes koktelpartihoz kezdett hasonlitani. Kis csoportok alldogaltak mindenutt, kezukben a szemlyzettol szerzett alkoholos italok. Aztan az italok gyoztek, es az utasok tobbsege elszenderult.
Kubaba megerkezni paras es kaoszos volt. A negyszaz utas borondjeit egy szalagra kezdtek kiramolni, majd egy ido utan se szo, se beszed atalltak egy masik szalagra. A szajhagyomany a ket szalag kozott jol mukodott, igy vegul mindenki megtalalta a csomagjat. Kiveve engem. Mert az en csomagomat Trenyo talalta meg egy sarokban leteve. Sose tudjuk meg hogy kerult oda...
Meg a repuloteren szereztunk "taxit", ami egy osoreg, piros, szakadt Moszkvics volt, benne a bacsi illegalis taxisofor, aki mint elmeselte egy boldog, 1951-es Ford tulajdonosa is, amire nagyon buszke volt. A hotelt viszont elsore nem talalta meg, ezert egy csoport acsorgo fiataltol kerdezte meg, hogy merre van a szalloda. Nagy tanakodas utan mondtak, hogy hanyszor jobbra. Meg is erkeztunk a sok jobbra utan pontosa mogejuk, a hotelhez...
A szallodaban a reggelizo volt a legjobb, amely a hetediken volt es kilatast nyujtott az ebredezo varosra. Mi mar 6kor talpon voltunk, ami az otthon ido szerint del. Allami szalloda volt, melegviz nelkul. Ott ismerkedtunk meg azzal a nepszokassal, hogy nem koszonnek el az embertol. Mert nem es kesz.
Kovetkezo szallasunkat a Lonely Planet ajanlata alapjan valasztottuk ki es kincset talaltunk. (Kepek kesobb). A naszutas lakosztaly volt szabad, ma este kiderul, hogy a jo szomszedsag megmarad-e egy szukebb franciaagyon valo egyuttalvas utan is... (Kepek errol nem varhatoak).
Voltunk a setaloutcaban, szivarboltban, ettunk homart (ragos es sok), ultunk Bici-taxiban (ami valojaban egy froccsontott, muanyag ize a dodzsem es a velorex naszabol). En folyamatosan attol feltem, hogy egy elesebb kanyarban kiesek, de megse. A vezetonk, Cecilia, varosnezest is vallalt, de ez kimerult abban, hogy tudta nehany epuletnek a nevet. Amikor kerdeztem, akkor a kerdeseim valasz nelkul maradtak.
Trenyo fedezett fel egy kulonos jelenseget, amelyet tobbszor is lattunk: az emberek rendszeresen futnak ovszert lufinak. Legutobb egy nagypapaszeru bacsi az unokaja mellett. Fenykepezni nem mertem, de lehet hogy utanajarunk a dolognak.
Bereltunk autot, jartunk vele terkepen kivuli helyeken, sajnos eredmenytelenul. Holnap pedig megyunk Pinar del Rioba, ami 162 km a fovarostol. Szerda este jovunk vissza, mar ha minden ugy alakul, ahogy tervezzuk. Most fog kovetkezni a koktelos resz, de jobbnak lattuk, ha a blogbejegyzes az alhol elott keszul.
Folyt, kov.
A lakásba költözésem óta tegnap volt az első olyan este, amikor végre nyugiban együtt lehettünk: a lakás meg én. Hihetetlen, de eddig mindig volt valamilyen tennivaló. Vagy hozzám jöttek barátok és üzletfelek, vagy valamilyen program miatt későn estem "haza", vagy pedig pakolni, vasalni, takarítani, stb kellett.
Tegnap azonban több óra hosszán át csak olvasás, meg szöszölés meg nyugi volt. Ehhez persze még az este elején túl kellett lépnem azon a györtő gondolaton, hogy az ablakpucolást mint olyat eddig mindig elnapoltam, de elegánsan odaléptem minden redőnyhöz és becsukott szemmel lehúztam őket. Mire kinyitottam a szemem, (csiribá!) nem látszott a koszos ablak. Mondja valaki, hogy nem vagyok kreatív. - Ennél gyorsabban még a tévében látható fotostoppolt reklámok sem oldják meg a koszos ablak problémáját.
Ma este jön Trenyó, holnap délben pedig utazunk Kubába. December 9-ig tehát bezárok, de ha a karibi körülmények lehetővé teszik, bejelentkezek Havannából is, úgyis mindig csábított a külföldi kiküldött tudósítói pálya. Ha van kedvetek és időtök addig olvassátok azt a blogot, amelyet egy kubai, Yoani nevű nő ír. (Angolul is, németül is elérhető, - magyarul sajnos nem) Három napig tartott, amíg elolvastam az összes bejegyzését, de nagyon örülök, hogy megtettem. Szívszorító, nincs rá jobb szó: www.desdecuba.com/generationy
A magyar Mikulást üdvözlöm, a kubaival megy salsázok egyet, ha hajlandó lesz rá.
Ma ebédidőben lőttem ezt a képet, amelyen annak az előzményei láthatók, amikor majd a Porsche gazdájának ereiben egy másodperc alatt meghűl a vér. (Wilkommen in der Rotgasse!)
Nem világít, nem forog, nem zenél, csak nagyon nagy. És sokan vannak...
(Kizárólag a véletlen műve, hogy az előző posztban és ebben is gömbölyű tárgyak játsszák a főszerepet)
(Mondjuk, most ha jobban belegondolok, nem hiszek a véletlenekben)
(De akkor se az én hibám, mert a tudatalattimról ugye nem tudok)
Mivel még nem írtam ki se az ajtómra se pedig a postaládámra, hogy nem kérek reklámot, rendszeresen bedobálnak hozzám hetente három kerületi újságot, meg a szokásos egyebeket. Tegnap majszolás közben átböngésztem az egyik lapot és boldogan értesültem arról, hogy van Bécsben Hógömb Múzeum.
A sok gyerekkorban látott giccses hógömbök felett érzett viszolygásom mára már alábbhagyott, s ha a látványosság nem reggel kilenc és délután három között lenne nyitva, nagyon szívesen megnézném.
A múzeum a honlap szerint elég kicsi, 50 négyzetméter az egész, de a látogató megtudhat mindent a korabeli gyártási folyamatról, megnézheti a szerszámokat, stb. Az első hógömböt Bécsben az 1900-as években készítette el egy bizonyos Erwin Perzy I. úr, s a gömbben szálló "hópelyhek" előállításához őrölt rizset használt.
A manufaktúra egyébként még most is működik, s az egyedileg tervezett daraboktól kezdve a sorozatgyártásig mindent vállalnak. - (Remélem egyébként, hogy a látogatóknak nem tilos hozzányúlni a kiállított tárgyakhoz, mert egy ilyen helyen pont az lenne a lényeg, hogy az összes kirakott hógömböt meg lehessen rázni).
Van itt Bécs első kerületében egy Rotgasse nevű utca, amelyen naponta koptatom a borítást, mert ez vezet az iroda utcájához, s amely első ránézére olyannak tűnik, mint bármelyik másik strasse vagy gasse, de megfigyeléseim azt mutatják, hogy ez nagyon nem így van.
A belvárosi utcán parkolás igen nehézkes, mert kevés hely van, sok autóra (hogy a napi közhelyen is túl legyek már a második bekezdésben). Így aztán nagy valószínűséggel mindig nagyon megörülnek a vezetők, amikor azt látják, hogy a Rotgasse menetirány szerinti bal oldala milyen szép üres, mondhatni pont optimális egy jó kis parkolásra, már csak azért is, mert semmilyen tábla sincs, ami a parkoló lelkinyugalmát mindenféle tiltásokkal megzavarná.
Igen ám, de van a KRESZben egy olyan szabály (bocs ha pontatlan, nem néztem utána, s csak hevenyészve emlékszem), hogy csak akkor lehet az utca mindkét oldalára parkolni, ha az utca egyik és másik oldalán leállított járművek között van 3 méter (hogy ugye el lehessen közöttük férni) + járdára csak akkor lehet ráállni, ha azt jelzik. Na innentől kezd húzóssá válni a dolog. Mert a két kocsisor között elfér egy harmadik középen, maximum lassabban kell hajtania a tükrök miatt, de a rendőrség úgy gondolja, hogy a tűzoltó autó már nem férne el, márpedig neki el kell, így aztán napi rendszerességgel szállítják el a bal oldalon parkoló kocsikat a Rotgasse-ból. Általában négy fakabát és 2-3 daruskocsi szokott ott akrobatikázni (mert ugye ha a tűzoltóautónak már necces ott elférni, akkor a daruskocsinak, akinek még mindenféle szögeket is fel kell vennie, hogy magára ránthassa a tilosban parkoló járművet, na annak vajon mennyire lehet könnyű?!). És minden egyes nap van előadás. - Megszámoltam, kb 17 kocsi fér el a baloldalon. És sokszor áll is ott annyi. Elég ha egy leparkol, a többi megy utána bégetve. 179 euróba kerül az elszállított autó kiváltása, tehát mégha risztel is a főváros meg a rendőrség, csak ebből az utcából igen jó bevételük lehet. -
Tegnap a metró mozgólépcsője előtt kezembe nyomtak egy szórólapot, amelyet még a pesti rutinnak köszönhetően automatikusan vettem is el hogy ugyanazzal a lendülettel gyűrjem majd bele az első kukába, de aztán még idejébe észbekaptam, hogy itt nem valamelyik nyolcvanszor látott nyelv- vagy autósiskola hirdetését adták oda, így átböngésztem a kissé kaotikusra sikeredett reklámlapot, ami a hétvégén megrendezésre kerülő Játékfesztivált ajánlott a figyelmembe. Az heppening három napon keresztül tart, ami kiállítás, vásár és játéktér is egyben. A honlap szerint 1200 játékasztalt fognak felállítani és összesen ötezer fajta játékot lehet majd a helyszínen kipróbálni. Társasjátékok, kártya-, logikai és ügyességi játékok, meg amit még a Homo Ludens csak el tud képzelni. Nyitva reggel kilenctől hétig, gyerekbelépő 2 euró, felnőttjegy 9 euró. - Kár hogy nem tudok elmenni. Nagyon jól ellennék.
Ma pedig megrendezésre kerül az Ékszerek éjszakája, amelynek keretében egy csomó dizájnbolt és ékszerész éjfélig várja látogatóit és reménybeli vásárlóit. Az itt is honos Múzeumok Éjszakája mintájára különbusz szállítja az utasokat a különböző címek között, hogy mindenki a lehető legtöbb műhelybe és kiállító terembe eljuthasson. Menetrend a honlapon, állítólag a buszok pontosan érkeznek.
Mit tehet Bécsben a kispénzű vagy spórolni vágyó ember ha éhes, és bezártak az üzletek? Először is menjen el egy közlekedési csomóponthoz, ahol lehetőleg van metróállomás, és / vagy nagynak mondható a gyalogos-forgalom. (Pl. Schwedenplatz, Europaplatz - ami a Westbahnhof előtti tér-, az Opera, vagy a Stephansdom környéke), majd keresse meg a legközelebbi Würstelstand nevű bodegát, ahol 2-3 euróból úgy bevacsorázhat, ahogy csak a koleszterinszintje bírja.
A poszt címében olvasható virslistand ezekre a bodegákra igazából nem jó fordítás, mert a virsli csak egy a sok lehetőség közül. A választékot ugyanis minimum 6-7 féle, sülve vagy főve elkészített kolbász (Würstel) és virsli (Frankfurter) képezi. Forgalmasabb helyeken több ilyen stand is megfér egymás tőszomszédságában, s ahogy elnéztem, hasonló étlappal csalogatják a zsírtól vissza nem riadó népeket.
A kolbászok mellé kérhető kenyér, mustár, ketchup, curry-szósz (melynek foltját - halleluja! - ki lehet mosni hagyományos mosóporral is), meg persze uborka, gyöngyhagyma és pepperoni. A virsli a fenti kísérőkön kívül még hotdog képében is megvehető, amelyet akkor óriáskiflibe gyömöszölnek bele, mint egy kisebbfajta vekni. Ha megtörtént a vásárlás, akkor a bodegák körül futó polcszerű pultokon el is lehet fogyasztani a szerzeményt, aztán lehet továbbállni jólakottan. Nemigen láttam még olyat, hogy valaki útrakelt volna a Würstel-lel, olyat viszont már igen, hogy estélyibe meg frakkba öltözött urak csillapították éhüket az Opera környékének egyik ilyen standján. Vannak helyek, ahol a kiválasztott kolbit fel is szeletelik, fogpiszkálóval és/vagy műanyag szúrkapiszkával tálalják, hogy ne kelljen a kezünket a "megmarkol-beharap" koreográfia miatt összekenni.
Jack barátom szerint a legjobb Würstel az Europa-platz standján van, míg Pilo az egyik Opera mellettire esküszik. Nem tudom melyiknek van igaza, ahhoz meg nincs se erőm, se pedig étvágyam, hogy kipróbáljam az összes standot. (Ezért került a light szó a bejegyzés címébe). Ha valakinek nem fűlne a foga a Würstelstand kínálatához, akkor jó eséllyel talál a közelben óriási szeletpizza, falafel- vagy kebabárust.
A fenti képen látható stand a munkahelyemtől kb 3 percnyire található. (Az itteni képen pedig a Käsekrainer, azaz a sajtoskolbász és kísérete került megörökítésre)
Ma reggel izgatottan vártam, hogy jöjjön már végre a szerelő, és legyen a lakásban is internet. A kettőből egy vágyam teljesült... (az internet sajnos a darab második felvonásában lép remélhetőleg színre). Valami valahol nincs a lakásban, aminek lennie kellene, hiába kerestük a hórihorgas, kopasz, ámde kedves osztrákkal.
Meglepő volt egyébként a szerelő szemével is felfedezni a lakást, akit nem érdekelt semmi más a kéróban, mint a falak színére festett műanyag lapokkal letakart, falba vájt kerek, vagy négyszög alakú szervízlyukak. Hihetetlen mennyiség van egyébként belőlük... Szomorúan kellett elfogadnom azt a tényt, hogy Sherlock Holmes tuti nem tagja a felmenőimnek, mert én magamtól egy darabot sem vettem eddig észre, pedig 10 biztos van szanaszét. - Szóval a mai internetszerelés annyi volt, végignyitogatta az ember az összes ilyen izét, de egyikben sem az volt, amit keresett. Ezután egy piros csavarhúzó-szerű szerszámot kezdett húzogatni a fal mellett, amely bizonyos helyeken bizgett. Mint később megtudtam, a bizgés azt jelenti, hogy ott a jel. Sajnos azonban a jelet befalazhatták, vagy a habarcs csapdájába esett, mert egy idő után már nem bizgett. Ennek folyományaként tehát december 12-én újra eljöve a szerelő, de hoz magával még egy embert, hogy együttes erővel győzzék le a házi internetem elé tornyosult akadályokat. Kérdeztem, hogy mennyibe fog nekem fájni az előzetesen két órásra becsült tevékenységük, de azt mondták, hogy semmibe.
Na elég volt egy hétre kitennem a lábam a bécsi irodából, és arra jövök haza, hogy a másik asszisztenslány is elhagyja az irodát. Igazából persze tudtam ezt már a múlt héten, mert megkérdeztem tőle egy email-váltás során, hogy hogy van és akkor írta, hogy prímán, mert felmondott.
Viszont ma reggel meg arra jöttem be, hogy van egy új asszisztens, aki valami hihetelenül vékony. Belőlem szerintem simán kijönne kétszer, pedig bizonyos, (udvarias szabású) ruhákból elég nekem a 36-os méret. Ennyit tudok csak róla egyelőre, mert még nem beszélgettünk egymással. Úgy nagyon nincsen is rá ingerenciám, de lehet, hogy ez nem miatta van.
Ha pedig még mindig az ókorban élnénk, akkor nekem ma befejeződött volna az életem, ugyanis meg kellett mondanom a főbérlőnek azt a rossz hírt, hogy a kb. 10 napja megjavított cirkó-rendszer ismét csak a "javítás" előtt tapasztalt tüneteket produkálja, azaz a mutató a túlnyomás-mezőben tengeti napjait, a cirkó alá tett vödör igen gyorsan megtelik a cuccból kicsöpögő vízzel, és hogy bónusz is legyen, a szintén újonnan felszerelt piros tartályka, amely a kifelejtett dilatációs helyet lenne hivatott pótolni, na az a súlya nyomán letörni készül a tartójával együtt, s csak azért nem esett még le a földre, mert tegnap aládúcoltam.
A főbérlőt annyira felzaklatta a rossz hír, hogy osztrák dialektusban írt nekem válaszlevelet, de ha jól értettem, nem én vagyok a hibás.
Az autópálya matrica valami nemzeti ügy lehet itt a sógoréknál, mert minden évben külön újságcikkben írják meg, hogy mikortól kapható, milyen színű és mennyibe kerül.
Azért, hogy az osztrákul nem tudóknak se legyen rossz, elmondom, hogy mától beszerezhető az új, amely almazöld, 2010 január 31-ig érvényes, s évente 73,80 euróba kerül. (Nem emeltek tavalyhoz képest árat). "Ingyen" is hozzá lehet egyébként a ragacshoz jutni, csak egy évre elő kell fizetni hozzá az Österreich (brrr) nevű napilapra. Magyarra lefordítva: fizess elő egy évre a Blikkre (3 x brrr) és kapsz egy éves autópályamatricát ingyen.
Érdemes egyébként nem kihagyni a matrica-vásárlást, ugyanis az osztrák ellenőrök rendszeresen a magyar határ előtt 200 (!) méterrel állítják meg az országból kifele tartó autósokat és ellenőrzik, hogy fizettek-e az autópálya használatért. Ha nem, a helyszíni bírság 120 euró, után meg 300 és 3.000 között kóstál.
Az utcáról, amelyen át utam hazafelé vezet, (vagy onnan el) már megemlékeztem, viszont igazságtalan lennék magammal és a Bécset megismerni vágyókkal szemben, ha nem írnék egy külön posztot arról a darabka Párizsról, amely sok nehéz percet fog még nekem okozni (meg annak, akire esetleg egy óvatlan pillanatban ráülök..).
A hely neve Fruth és műfaját tekintve mondjuk cukrászda, ahol a szívárvány minden gourmand ízében készült, kézzel készített pralinék, illetve a francia cukrászművészet jegyében alkotott finomságok kaphatók. És ez mind nem lenne baj. A baj ott kezdődik, hogy árulnak éclair-t, ami a Párizsban eltöltött majd' egy év alatt a kedvenc sütimmé lett, s bár kapható sok helyen, azok meg sem közelítik az igazit. No ez a bécsi annyira megközelíti, hogy ugyanolyan. A képen a jobb szélen van, az a két hosszúkás, ott ni!
Szóval nekem annyi. Ezúton szeretnék megkérni minden engem kicsit is szerető embert, angyalt és egyéb teremtményt, hogy járjon el rendszeresen ehhez a cukrászdához és vásárolja fel az éclair készletüket nap mint nap, hogy mire megyek haza, már ne maradjon egy darab se. - Köszönöm.
Az édességmenyország Eduard A.Fruth úrról kapta a nevét, aki a mai napig aktívan közreműködik abban, hogy acélossá edzzem ellenállásomat nap mint nap. Az általa készített finomságok Japánban is kaphatók, ahol maga Fruth úr tanította meg az ottani cukrászoknak a különböző recepteket és fortélyokat. A bécsi üzlet egyébként nagyon picike, alig nagyobb, mint a kirakat maga, ellenben mindkettő tele van szebbnél szebb tortákkal és bonbonokkal. Ha valaki a Naschmarkton van, pár perc alatt eléri. Onnan lehet megismerni, hogy az utcára ki van téve egy abrosszal letakart magas asztal, hogy a torkoskodók könnyebben el tudják fogyasztani Fruth úr valamelyik remekét. Aki az elvitel mellett dönt, annak csinos papírdobozba csomagolják a sok üres kalóriát.
A vitrinben ki volt írva, hogy női munkaerőt keresnek, és én bizony nagyon szívesen elszegődnék hozzájuk, mert valahol él bennem egy cukrász(tanonc), akinek nagy örömöt okoz minden ami sütemény-, és édességkészítés. De ez a vonat már elment, álmodozni viszont jó volt sütibámulás közben arról, hogy marcipánt gyurmázok és csokiba mártok.
További nyugalmat megzavaró képek a manufaktúra weblapján láthatók. (Hasznos tipp: az áll alá tartott kistányér/bögre megakadályozza, hogy nyál csöppenjen a klaviatúrára)
Ma derült ki, hogy megyek Kubába november 29-én.
Azt hiszem ezt csak akkor fogom elhinni, ha visszajöttem.
Egyirányba vigyorgok folyamatosan már vagy három órája
Azúcar!
A keresőkifejezések, amelyekkel rámtaláltak arra engednek következtetni, hogy többeket érdekel, hogy hol van Bécsben biobolt. Akkor írok most egy kicsit erről.
Először is minden élelmiszer üzletben lehet kapni nagyon sok bioélelmiszert, legnagyobb megrőkönyödésemre még a Hoferben is, ami nálunk ugye az Aldi.
Pont szombaton mentem be egy Hoferbe, mert kiváncsi voltam, hogy milyen is egy belülről, milyen a választék, stb., és bizony voltak biotermékek is. Vettem is répalevet és grépfrút direkt-levet; ez azt jelenti, hogy nem koncentrátumból felvizezett dzsúzról van szó, hanem úgy töltik a gyümölcs levét az üvegbe, ahogyan azt kipréselték. (Azóta meg is kóstoltam mind a kettőt és mondhatom, hogy nagyon finomak). A Hoferben egyébként kevés fajta biotermék kapható, ennél lényegesen nagyobb a választék az itthon Plus-ként ismert, Bécsben Zielpunkt-nak hívott üzletekben, amelyek kategóriájukat tekintve az olcsóbb, kvázi diszkont vonalat képviselik, bár annyira nem fapadosak, mint a Hofer/Aldi.
A Spar-okban a nálunk is ismert biotermék vonal kapható, csak sokkal többféle, míg a Billa és a Merkúr a "Ja!...natürlich" márkenév alatt árul rengeteg fajta bio enni- és innivalót, s ezeket a képen látható kismalaccal hirdeti. Ez utóbbi két üzletláncban külön pult van a biozöldségeknek és gyümölcsöknek, míg a Zielpunkt/Plus csak néha kínál ilyesmit, és akkor is a többi zöldséggel egy pulton.
Ha valaki mindenképpen teljes egészében bio boltba akar menni Bécsben, annak javaslom a Bio Maran üzletláncot, mert ott aztán olyan termék-kavalkád és -választék van, hogy győzze az ember idővel meg pénztárcával. A Meran MINDEN termékfajtából TÖBBfélét tart, külön sajt- meg húspult, pékáru, kozmetikumok, készételek, mélyhűtőpult, alkoholos italok, rágcsák, meg amit még el lehet képzelni.
Aztán a Staudigl reformháznak van egy olyan kozmetikai üzlete, amelyben kizárólag biokozmetikumok kaphatók. Bent még nem jártam, csak elsétáltam előtte. Daniela onnan veszi az arckrémét és azt mondja, hogy az olcsóbb árfekvésűek is nagyon rendben vannak.
A fentieken kívül persze még számos üzlet szakosodott biotermékek árusítására, lásd pl a Reformhaus, sőt vannak úgynevezett natúrfodrászatok is, akik a káros kemikáliák helyett természetes anyagokkal festik és kezelik a kuncsaft fején a hajat.
Az van, hogyha megadatott volna a klasszikus "sokpénzem van, nem kell dolgoznom" (nem feltétlenül csak pozitívnak tűnő) alternatíva ebben az életemben, az tuti, hogy mindeféle nyelveket tanulnék, mert az nekem jó.
Addig is azonban, amíg rám esik egy pénzzel teli pasi zsák, vagy amíg fel nem találom a soha nem futó, elnyűhetetlen 15 denes nejlonharisnyát, beérem azokkal a kis örömökkel, amelyeket szinte mindennap átélek egy egy új, nyelvkönyvekben nem túl gyakran előforduló szó megtanulásával. Tegnap például megtudtam, hogy hogyan kell mondani németül a dotkom-lufi kipukkanása című, már-már klasszikusnak számító kifejezést (das Platzen der Dotkom-Blase) és Betty barátnőmnek hála most már nem fogok zavarba jönni, ha azt kell mondanom franciául, hogy egy házat építkezés okán állványzat (échafaudage) vesz körül.
Ma meg különösen nagy öröm ért (nem), mert le kellett vezényelnem egy három országra kiterjedő komplett közjegyzői procedúrát meghatalmazással, meg minden hasonló anyjakínjával (klasszikus marketing feladata, ugye?), így az idevágó kifejezésekből is leesett néhány emlékbe rögtön két nyelven is. Mit nekem most már aláírási címpéldány hitelesítés (D: Musterzeichnungserklärung) meg hiteles másolat (beglaubigte Kopie)!
A közjegyző meg, amolyan csokornyakkendős, éjszaka bajuszkötőben alvó, vonalas úriember, aki szerintem még a századelőből felejtődött itt, írt egy kísérőlevelet a sok hitelesített, összevissza pecsételt papírhoz amit bizisten megtanulok kívülről. Ez egy olyan levél amely egyszerre hozza a bürokrata megbízhatóságot sugárzó, hajszálhasogató pontosságát és az új megbízásra hajtó, veretesen hajbókoló udvariasságát.
Mióta megvan a lakás, lóugrás-logika szerint közelítem meg a lakhelyemet, hogy minél többet felfedezzek a környékből, ahol lakom. Örömmel tapasztaltam, hogy jó kis eklektikus kínálatot felmutató utcák vesznek körül.
Az egyik ilyen kezdődik egy Billával, aztán jön egy kínai könyvesbolt, ahol minden, az ott kapható DVD-k és plakátok is kínaiul vannak, ezt követi egy műstukkó üzlet, amelynek kirakatában brokátfüggönyök és drapériák övezte fehér, antik/ókori-szerű szobrok kelletik magukat. Továbbhaladva megkönnyebülést hoz egy apró, ám annál hívogatóbb francia cukrászda, amelynek eddig egyszer már ellen tudtam állni, de érzem, hogy nem lesz ez mindig így... Az üzletek sorában következik egy ázsiai vasedény (ahol minden olyan konyhai eszköz megtalálható, amelyre egy kínai háziasszony csak szüksége lehet), majd jön a hi-fi bolt, amelyben kapható egy csomó bakelit lemez.
Mindeközben az utca másik oldalán, fodrász, patika, drogéria, rátotthús-áruda gyorsétterem, egy decens, brit stílusjegyekkel operáló dohányüzlet elegáns pipákkal, (mely üzlet egyébként valójában trafik), egy retro bútorbolt és egy dizájner üzlet található. Az utca mindkét oldalán van egy-egy épület, amelyet a Publicis reklámügynökség foglal el, melyek után találhatunk még egy szedett-vedett GSM boltot valamint egy jobbára piros ruhákat kínáló butikot. Az egyik sarkon kínai internet-café, a másikon szaniterüzlet.
Hogy miért írom le mindezt? Egyrészt számomra roppant szórakoztató volt látni, hogy mi minden megfér egymás mellett, másrészt pedig azon morfondírozom hogy mi lehet a titka annak, hogy itt nem halnak bele a plázákba a kis üzletek. Jártam egy csomó helyen már Bécsben, és a külsőbb kerületekben is rengeteg hasonló (kis)bolt van, amelyek szemmel láthatóan megélnek. (Pedig itt is vannak plázák, meg irdatlan üzlet-parkok az autópályák városi bevezető szakaszánál, és őrült tömeg is van ezekben, ahogyan volt szerencsém ezt a múlt szombaton megtapasztalni). És mégis.
S ha már boltok: idén november 29-én van a Nemzetközi Ne Vásárolj Semmit Nap. Már tudom is, hogy melyik utcán jussak el a metróig, hogy ne essek kísértésbe.
Igazi jó háziasszonyhoz illően, elmentem tegnap bevásárolni. Vettem egy doboz fúrószál-készletet, vagy mit (még mindig nem tudom magyarul), egy doboz dagi, de rövid tiplit csavarokkal, egy csavarhúzókészletet és egy szép tubus, friss, előregyártott glettet.
Otthon aztán összeütöttem egy jó kis karnist függönnyel. A fentieken kívüli hozzávalók:
A tipliket addig rövidítjük egy jó éles késsel, amíg pont bele nem illenek a lyukakba. A glettből bőven nyomunk a tiplik köré, mögé, alá, (mindenhova, csak bele nem). Amikor már megkötött a glett, felcsavarozzuk a karnistartó rudakat, majd éjszakára pihentetjük az egészet. Reggel felhelyezzük a karnist és a függönyt, majd elmondunk egy imát. (Hatásos lehet még néhány fogadkozás is a tartós eredmény érdekében)
Ha nem szakadt-e le az egész hóbelevanc a nap folyamán, akkor kész.
Ahogyan azt már említettem egy korábbi posztban, tettem róla online megrendelés formájában, hogy áramoljon a csí az internet a lakásban. (8 megabites sebesség, ingyen kiépítés meg szerelés, wifis modem, 19,91 Euro per hó összegért)
Az online fogadkozás után, miszerint én egy évig becsszavamra hűséges leszek hozzájuk, de aztán tényleg, nemsokára hívott is egy kedves fiatalember telefonon, hogy akkor mikor jöhetnek szerelni. Mivel itt is az dívik, hogy 2-3 órás intervallumokat adnak meg a szakik, amikor is otthon kell ülni és várni rájuk, megegyeztünk egy jóképű reggeli időpontban a jövő hétre. Mivel azonban úgy látszik alakulni, hogy én a jövő héten végig Pesten leszek, rá kellett, hogy szánjam magam arra, hogy a központi telefonszámon keresztül megtaláljam a fent említett kedves fiatalembert, hogy újabb randit beszéljek meg vele. Annyira utálok még magyarul is hatalmas rendszerekben ismeretelen embereket telefonon át lokalizálni, hogy egy egész napig húztam-halasztottam a telefonálást, mert biztos voltam abban, hogy ha majd fél óra után végre sikerül a "nyomjon egyest" típusú automata rendszerben valamilyen emberformájú élőlényre bukkannom, úgyis meg akarnak győzni majd arról, hogy engem nem is hívott fel semmilyen fiatalember, de ha mégis, akkor sem tudnak segíteni és ha nem leszek otthon, amikorra megbeszéltük, akkor örihari.
Na ma nekiveselkedtem és felhívtam az Osztrák Telekomot. Aztán jól meglepődtem. Nem kellett számokat nyomkodni, végighallgatni az aktuális "ajánlataikat", részt venni egy spontán telefonos kérdőívkitöltésen, vagy húsz percig hallgatni a cég reklámzenéjét, hanem hangosan és artikuláltan kellett vezényszavakat mondani. Az automata női hang javasolt 3-4 szót lehetőségként, (internet, vezetékes telefon, számlázás, stb.) és ha én szépen kiejtve belemondtam valamelyiket a kagylóba, cserébe odakapcsoltak és egy pillanaton belül már egy készséges alkalmazott ugrott, hogy segítsen. Csak azzal, hogy elárultam a postai levél útján megkapott ügyfélszámomat, már eleve képben volt a hölgy és tudta, hogy mikorra volt megbeszélve a szerelés. Kérésem megilletődött elrebegése után pedig már kereste is nekem elő a fiatalembert, aki kedvességéból mit sem vesztve simán adott egy új időpontot. Tárcsázással együtt megvolt az egész 3 perc alatt.
Remélem nem álmodtam.
Miért, ó miért olyan nagy kérés egy olyan fal, amelybe lukat lehet fúrni egy fúrógéppel anélkül, hogy a fúró 2 cm után elakadna, mert a ház valójában az időszámításunk szerinti harmadik évezredből, a szuperintelligens ufóleszármazottaink által idetranszportált fúrhatatlan keménységű anyagból van?
Nem szeretnék én annál többet, hogy az a nyomorult karnis felkerülhessen az ablak fölé, hogy függöny is legyen a szobában amit majd fél év múlva moshatok ki, mert annyira fogja a port.
Lehetek én a világban bárhol, Pest vagy Bécs, Argentina vagy Gögymetüttyös, a falak, amelyek körbevesznek, csak az első két centiméterig fúrhatóak, utána már csak a bemenetük tágul, mintegy barlang méretűre, hogy nehogy véletlenül esetleg egy rövidebb csavar és tipli kombó még megoldást jelenthessen a fölfogatásra. - Jövök be ma reggel az irodába, s mielőtt úgy igazából megérkezhettem volna, kolléganőm már kérdezi is, hogy miért voltam tegnap annyira szomorú? Most valljam be, hogy négy darab használhatatlan lyuk miatt? Meséljem el neki, hogy tegnap mindenféle haditerveket kovácsoltam arra vonatkozólag, hogy miképpen lehetne mégiscsak felszerelni a függönytartó rudat, s ez az én egyszerű kis életemet tekintve elegendő ahhoz, hogy naphosszat elborult tekintettel járjak-kelljek az irodában, frászt hozva ezzel a kedves és figyelmes kolléganőre?
Hát nem meséltem el neki, hogy voltam tegnap az OBIban, akik valamit tudhattak, mert adtak nekem egy törzsvásárlói kártyát a fizetésnél. Én csak elnézően mosolyogtam, hogy ugyan már kispajtások, engem ugyan nem láttok itt többet, hiszen jön Klaus hozzám, hoz még egy fúrót, meg azt az izét, amellyel a lyukat fúrni kell a falba (németül tudom, magyarul nem) és majd megoldja nekem ezt a problémát. Nos most már tudom, hogy Klaust nem azért szeretjük, mert olyan pompásanan tudna ütvefúrni. A gyerekem által elkezdett lyukakhoz még fúrt kettő másikat, az annyi mint négy. Közülük egybe megy bele a tipli végig (najó, kicsit le kellett belőle vágnom), a többi három maximum mikro-denevér fészeknek lenne jó, ha léteznének ilyen kis denevérek. De nem léteznek, így megyek ma is az OBIba gipszet vagy mit venni, lyukszűkítendő, illetve keresni egy dagadt, ámde rövidebb tiplit, a hozzáillő csavarral, hogy rendes kispolgári szobámba legyen függöny.
Ha ezután nem születne több blogbejegyzés, akkor elmentem világgá, mert nem találtam megfelelő kellékeket.
Hála Waldorf meghívásának, tegnap részt vehettem azon az ünnepségen, amelynek keretében a Rathaus Tanácsüléstermében Paul Lendvai író megkapta az osztrák Tolerancia-díjat.
"Az 1990-ben alapított kitüntetést olyan személyiségeknek adományozzák, akik életművükben és közéleti tevékenységük során az idegennyelvűekkel és más kultúrákból származó személyekkel szemben a példaszerű tolerancia elvét érvényesítették, és ezzel komolyan hozzájárultak az európai béke kiépítéséhez."
Izgalommal vegyes kíváncsisággal mentem az impozáns épületbe, talán kissé félszegen is. Úgy általában nem vagyok a hivatalos események híve, a sok zászlófelvonás, rajgyűlés & Co. anno nagyon unalmas volt, és én csak egy dologtól írtózom nagyon (a finomfőzeléken kívül persze), s ez az unalom. A tegnapi ünnepségen azonban szó sem volt unalomról.
A hatalmas boltívek, a vörösszőnyeges lépcsők, az ódon hangulat, a faberakásos falak, amelyeken körbe-körbe Bécs egykori polgármestereinek festménye volt látható, a pulpitus az osztrák és EUs zászló előtt, no meg az a tény, hogy nem ismertem senkit kicsit megszeppentett, de érzékeltette, hogy itt valami fontos fog történni, amelynek a környezet kiválasztásával is hangsúlyozni akarják az értékét. Érkezésem után hamarosan elkezdődtek a beszédek, - amelyeket sajnos nem értettem teljes egészében-, de ettől még teljesen világos volt, hogy azok, akik beszéltek nem a titkárnővel íratták meg a szöveget, hanem saját gondolataikat és legfőképpen őszinte tiszteletüket foglalták szavakba. Ritka élmény volt látni, hogy a szavakon keresztül ennyire hiteles módon ölt formát a tisztelet és az elismerés. Ahogy az később számomra világossá vált, nagyon sok "fontosember" ült a teremben, (pl. Schüssel kancellár) akik a politikában nemegyszer sarkosan eltérő véleményt és értékrendet képviselnek, de ez nem akadályozta meg őket, hogy ott legyenek és arcukon ugyanazzal a meghatott mosollyal hallgassák Paul Lendvai köszönőbeszédét.
Nagyon sajnálom, hogy nem vettem fel Lendvai úr szavait, és nem fordíthatom most ide le. Őt hallgatva eszembe jutott egy régi matekóra, amelyen a törtek összeadását tanultuk... Adva van egy csomó rész, mindenféle alsó és felső értékkel, akiket gatyába kell (kéne) rázni, ahhoz hogy egy másik szinten is értelmet nyerjenek, azaz hogy közös értéket tudjanak képviselni úgy, hogy közben azért megőrzik saját maguk mennyiségi és minőségi jelentését. Erre való ugye a közös nevező, amelybe mindegyik tört maradék nélkül beleillik. Ott, a Rathaus termében egy Magyarországon született ember volt a közös nevező, aki a bécsi politikai elit múltbeli és jelenlegi tagjait simán összehozta úgy, hogy élete és munkája során nem hajbókolt, nem játszmázott. Azt mondta, hogy a tolerancia nem egy passzív "lenni hagyás", hanem egy aktív cselekvés. Azt is mondta, hogy a bécsi politikai szcéna, az x-féle párt egymással csatározásával, a magyar politikai viszonyokhoz képest maga a szeretet, és itt a jelenlevők egyhangúlag nevettek fel. Én is nevettem persze, de közben azt kívántam, hogy bárcsak ebben az egy dologban ne lenne igaza.
Egyik pesti kollégám-barátom a múlt héten a bécsi irodában dolgozott és aznap este elmentünk vacsorázni. Nem egy nagydumás fajta, viszont folyton jár az agya és ezt látni is lehet rajta. Az evészet vége felé látom, hogy egyre több ránc van a homlokán, a hümmögései is egyre elmélyültebbekké váltak, így kezdtem csöndbe maradni, hogy hadd jöjjön ki, ami kikívánkozik belőle. Nem is számoltam rosszul, egy nagy sóhajtás után (az éppen folyó diskurzus témájától teljesen eltérve) "hirtelen" megkérdezte tőlem: "Te mondd, te érzed az öregséget?" (Mindezt úgy hogy alig pár évvel idősebb nálam és most született gyereke)
Először arra gondoltam, hogy hozzávágok valamit, vagy legalábbis nyakonvágom, - mégiscsak nő lennék, vagy mi -, de aztán igazából megsajnáltam.
A téma viszont ma reggel is felbukkant, és aztán rájöttem, hogy valójában már sokszor előkerült, de csak ma tudatosult bennem igazán. A metróhoz igyekezve ugyanis az egyik házból kijött egy ősz hajú, 50-60 év között hölgy egy kutyával és nem tudtam levenni róla a szemem. Sugárzott róla, hogy jól érzi magát, tök jó stílusban volt felöltözve, (igen, szerintem az öltözködés sok mindent kifejez, Bécsben pedig különösen igaz ez) és szemmel láthatólag tökéletesen összhangban volt azzal, hogy ő hány éves. Pár lépés után pedig rájöttem, hogy eddig már rengeteg olyan nőt láttam itt, akikről pont ez jött le. Az az érzésem, hogy ebben az országban az öregedés az nem negatívum, hanem az élet természetes szakasza. Egy csomó nő úgy lépi át a negyvenedik vagy azutáni szülinapját, hogy nem festi a haját, s az ősz tincsek ellenére is nő, ráadásul jónő. Nem akarnak a huszonéves jónőkre hasonlítani, hanem valahogy saját nőiességük jogán / okán azok. Görcstelenek, vagy legalábbis annak tűnnek. Ők biztos sokkal okosabb dolgokat tudtak volna mondani a kollégám-barátomnak, mint én.
- - -
Lapzárta után láttam meg Waldorf posztját, ami idevág.