A poszt ékezetei egyébként annak köszönhetőek, hogy előre megírtuk Trenyó laptopján.

 

Most éppen Varaderoban vagyunk, ahová tegnap este érkeztünk meg. Ez ugye A STRAND Kubában, és állítólag a világ legjobb tengerpartjai között is előkelő helyet foglal el, erről most itt mi még nem tudunk nyilatkozni, mert a kipróbálása előttünk van. Elmondjuk viszont, hogy voltunk Piñar del Ríóban, ami egy ijesztő hely (részletek később), így itt nem is maradtunk éjszakára, pedig eredetileg ez volt a tervünk. Továbbálltunk Viñalesbe, ami egyszerűen csodálatos. Tessék most erősen az Isaura a rabszolgalány sorozatra gondolni, de ne az intrikákra, hanem azokra a képekre, amelyek a szegény lány természeti környezetét mutatták be. Na pont olyan Viñales. Buci hegyek, pálmafák, dohányültetvények, kávécserjék, vörös föld, napsütés és sok sok zöld amerre csak a szem ellát. Képek lesznek persze később.

 

A vacsoránkat egy helyi családnál költöttük el, és az eleje a legvadabb amerikai tini-horror filmeket is túlszárnyalta. Ott valóban felmerült bennünk, hogy végrendelkezni kellett volna, mert nem gondoltuk, hogy megérjük a holnapot. Azzal indult, hogy elfogadtuk a recepciós ajánlatát, miszerint ne a szállóban vacsorázzunk, ő tud egy jó helyet, amit majd jól meg is mutat. Az ajánlott ár elfogadható volt, így nekivágtunk. Addigra persze besötétedett, Kuba eleve nem a fényes közvilágításáról híres, és mire odaértünk beköszöntött a „faluba” a soron következő áramszünet. Már akkor nem éreztük magunkat biztonságban, amikor lefordultunk a kikövezett országútról és eső mosta szűk csapáson kellett elmanőverezni a kocsit. Még jó, hogy valamilyen sugallat folytán vittem magammal az elemlámpámat, mert így a leparkolás után körbevilágíthattam, és megláthattuk, hogy egy rozzant viskó előtt állunk, amelynek kertjében egy artikulátlanul hablatyoló, eszelős tekintetű, borzas ember áll, és minket néz. Itt szóltam a recepciósnak, hogy elhagyott a komfortérzetem és akkor ne maradjunk itt. Ő erre megnyugtatott, hogy nem ehhez a furcsa szerzethez megyünk, ő csak egy bolond a faluból, csakhát kocsival nem tudunk továbbmenni, és itt kell parkolnunk. – hát nagyon megnyugodtunk. Nyugalmunkat csak fokozta, amikor a sötétben nekiálltunk menetelni. Előre. A sötétben. A zseblámpa se sokat segített, mert pont annyit mutatott, amennyitől csak sejtettük, hogy mi lehet körülöttünk, de biztosat nem láttunk. Volt sár, meg kövek, némi sikítozás, de aztán megérkeztünk egy fakerítéshez, ami egy fedett udvarkába vezetett minket, ahol asztal és székek várták a bátor magyar turistákat. A falra fel volt lógatva egy elemlámpa, a távolból pedig folyamatosan hallottuk a borzas ember artikulátlan üvöltéseit, amelyhez később csatlakozott az egész családja is. Mind megtudtuk, négyfős családról van szó és ebből ketten némák… - ilyen háttérrel fogyasztottuk el életünk egyik legfinomabb vacsoráját, (languszta, babos rizs, édesburgonya csipsz, főtt édesburgonya és saláta) amelyet egy kedves, fiatal nő készített el nekünk. Kaptunk sört is és elmesélték, hogy a kiabálós család ártalmatlan, de sokat isznak és hát néha rázendítenek. Az áram nemsokára visszatért a vezetékekbe és akkor láttuk, hogy kb egy veteményes közepére épített nyári konyha szerűség teraszán ülünk. Előkerült egy kisgyerek is meg két kiskutya, szóval normalizálódott a helyzet. A kocsihoz visszavezető út továbbra is vadregényes volt, de legalább jobban látszott. Amikor visszaértünk az autóhoz, megismerkedhettünk az üvöltöző család néma tagjával, aki jámboran nézett ránk a szombrerója alól.

 

A szállásunk recepciósa másnapra összehozott minket egy helyi „idegenvezetővel”, aki valójában lótenyésztő és vállalkozó kedvű turistákat kalauzol végig a vidéken. 5 CUC (kb 4,5 euró) per óra pénzért hozzájutottunk életünk egyik legklasszabb élményéhez. Először is kaptunk két lovat. Trenyóé nagyobb volt mint az enyém, de nem haragszom rá. (- asszem). Aztán amikor már rajtuk ültünk nekiindultunk kirándulni. Az út mindenféle terepállapotot elibénk hozott. Volt lejtő, lyuk, omlás, susnyás, patak, pocsolya, mocsárkezdemény és por. A lovak derekasan átkeltek minden akadályon és mi tényleg csak akkor sikítottunk, amikor előzetes figyelmeztetés nélkül nekiiramodtak és vágtázni kezdtek. Nekem a kengyelig alig ért le a lábam, szóval kihívás volt lovon maradni. A helyzetet nehezítette, hogy a két állat folyamatosan versenyzett egymással, mert mind a kettő elöl akart menni, így aztán lovast nem kímélve tolakodtak a néha bokor övezte, keskeny úton. Én szinte mindig súrlódtam valami tereptárgyban, de egész jól meg lehetett szokni.

 

Kb. másfél órai „lovaglás” után megérkeztünk egy ranchito-hoz, ahol várt minket egy szép szemű (Antonio Banderas típusú) helyi erő egy rohadt nagy machete-e lóbálva. Meg is szeppentünk, ahogy azt ilyenkor illik, de hála az égnek nem minket akart feldarabolni, hanem a kókuszdióknak esett neki, amelyekbe töltött mézet, rumot, valamint facsart bele citromot, és egy szívószál kíséretében a kezünkbe nyomta. Ennél bióbb koktélt elképzelni se lehet. Mi se képzeltük el, hanem behörpöltük a diónk tartalmát és hamarosan még bizakodóbban tekintettünk a jövőnk elébe, mint egyébként. (Akkor még nem tudtunk, hogy nemcsak a bicikli nyereg töri fel az ember lányának becsesebbik felét...). Miután megittuk a koktélunkat és üdvözöltük a hozzánk csatlakozó négy ausztrált, megnézhettük, hogy ott falun hogyan készül az IGAZI szivar. A termelőknek le kell adniuk a dohánytermés 90%-át, de a maradékkal ők rendelkeznek. Háromhavi szárítás után gyümölcslé és méz keverékében fermentálják a leveleket (hat hónaptól akár egészen egy éven át), majd utána megsodorják szivarnak. A szivar belsejébe is más fajta levél kerül, meg a külseje is más. A híres Cohiba szivar (elmondásuk szerint, - lehet, hogy nem) keverékdohányból van (még ha jó minőségű is), míg ez, amit tőlük vettünk tiszta, egységes levelekből. A Cohiba gyártásánál használnak kémiai anyagokat, mert nem várják ki a fermentációhoz szükséges időt, valamint a ragasztás sem természetes anyaggal történik. Ezzel szemben az úgynevezett „puro”-t (így nevezte a mi Antonio Banderasunk az általuk gyártott cuccot) mézzel ragasztják össze. – Az előadás után meg is kaptuk a szemünk láttára sodort szivart és el is pöfékeltük hatan. Tényleg isteni íze volt. Vettünk is párat és a szerencsés blogolvasók majd kapnak belőle.

 

Bónuszként pedig legyilkoltak nekünk egy friss és érett ananászt, ami a paradicsomba röpített minket. Isteni volt és tökéletes. Köze nincs ahhoz, amit magyar ember a szupermarketben vásárolhat.

 

A hazajutáshoz ismét lóra kellett pattanunk, ami után öt perccel eleredt az eső és eláztatott lovat és lovast. Viszont hamarosan megint kisütött a nap, tehát meg is száradtunk. Néha elvesztettünk ezt az a lovak által kezdeményezett vágták során (napszemüveg, Antoniotól elkunyizott újabb ananász, stb.) de a vezetőnk mindig felszedett mindent és hozta utánunk. 3 óra múlva értünk vissza kocsihoz és indultunk tovább egyből Piñar del Rioba, majd Havannába. Onnan pedig ide, Varaderoba, ahol lefekvés előtt Trenyó kisbicskájának segítségével megettük az ananászunkat és boldogan, feltört fenékkel, álomra hajtottuk sokat látott fejünket.