Egyik pesti kollégám-barátom a múlt héten a bécsi irodában dolgozott és aznap este elmentünk vacsorázni. Nem egy nagydumás fajta, viszont folyton jár az agya és ezt látni is lehet rajta. Az evészet vége felé látom, hogy egyre több ránc van a homlokán, a hümmögései is egyre elmélyültebbekké váltak, így kezdtem csöndbe maradni, hogy hadd jöjjön ki, ami kikívánkozik belőle. Nem is számoltam rosszul, egy nagy sóhajtás után (az éppen folyó diskurzus témájától teljesen eltérve) "hirtelen" megkérdezte tőlem: "Te mondd, te érzed az öregséget?" (Mindezt úgy hogy alig pár évvel idősebb nálam és most született gyereke)
Először arra gondoltam, hogy hozzávágok valamit, vagy legalábbis nyakonvágom, - mégiscsak nő lennék, vagy mi -, de aztán igazából megsajnáltam.
A téma viszont ma reggel is felbukkant, és aztán rájöttem, hogy valójában már sokszor előkerült, de csak ma tudatosult bennem igazán. A metróhoz igyekezve ugyanis az egyik házból kijött egy ősz hajú, 50-60 év között hölgy egy kutyával és nem tudtam levenni róla a szemem. Sugárzott róla, hogy jól érzi magát, tök jó stílusban volt felöltözve, (igen, szerintem az öltözködés sok mindent kifejez, Bécsben pedig különösen igaz ez) és szemmel láthatólag tökéletesen összhangban volt azzal, hogy ő hány éves. Pár lépés után pedig rájöttem, hogy eddig már rengeteg olyan nőt láttam itt, akikről pont ez jött le. Az az érzésem, hogy ebben az országban az öregedés az nem negatívum, hanem az élet természetes szakasza. Egy csomó nő úgy lépi át a negyvenedik vagy azutáni szülinapját, hogy nem festi a haját, s az ősz tincsek ellenére is nő, ráadásul jónő. Nem akarnak a huszonéves jónőkre hasonlítani, hanem valahogy saját nőiességük jogán / okán azok. Görcstelenek, vagy legalábbis annak tűnnek. Ők biztos sokkal okosabb dolgokat tudtak volna mondani a kollégám-barátomnak, mint én.
- - -
Lapzárta után láttam meg Waldorf posztját, ami idevág.
