Bécsi Lét

Ha valaki végigsétál a Bécsi Egyetem épületének árkádsoros, ódon hangulatot árasztó udvarán, lépteit 154 férfiszobor-szempár kíséri, amelyek mind az udvar közepén ülő Kastalia nevű nimfa felé néznek.

Az ókori mitológia szerint Kastalia Apolló elöl menekülve egy forrásba esett, s a helyet azóta Kastalia forrásának hívják. Azt tartják, hogy a forrás víze és halk csobogásának hangja – ahogyan a múzsák is -, költői inspirációt ébresztenek az emberben.

A Bécsi Egyetemre 1887 óta járhatnak nők, az első ilyen nemű professzort húsz évre rá, 1907-ben avatták Elise Richter személyében. Az intézmény 2007-ben kiállítással ünnepelt, „A Bécsi Egyetem Tudósnőinek 110 éve” címmel. Ennek jócskán ideje is volt már, ugyanis az udvaron 120 éve csak férfi tudósok szobrát állították ki, és ezen az sem enyhít szinte semmit, hogy Marie von Ebner-Eschenbach költőnő kapott ott valamikor egy emléktáblát.

Iris Andraschek osztrák képzőművész(nő) az árkádokkal körülvett teret használta fel a ’Múzsának elege van’ című munkájának elhelyezésére. Az alkotás egy, az udvar terére applikált hatalmas árnyék, amely a Nimfa szobrától indul, s őt hivatott „meghosszabbítani”, így állítva emléket mindazon nőknek, akik a Bécsi Egyetemen tanultak, kutattak, illetve tanulnak és kutatnak. Az árnyékhoz 40, jelenleg is az egyetemen dolgozó nő állt modellt, és az ő közreműködésükkel készült el az a két szöveg is, amely az alkotáshoz tartozik.

Néha ránézek a blog keresőszavaira, meg látom, hogy mely tag-ek, illetve posztok váltották ki a legnagyobb érdeklődést és a parkolásról szólók mindig dobogós helyen végeznek. Eddig azt hittem, hogy már mindent leírtam, ami a témában fontos és praktikus, de egy morzsányi, ám igen fontos információ lemaradt.

A minap éppen menetjegyet vettem automatából, (mely folyamat mindig lenyűgöz mert a masinák mindenhol megbízhatóan működnek), és valami miatt kicsit szélesebb látószögben néztem ki a fejemből, azaz  nem csak az engem akkor éppen érintő információk jutottak el az agyamig. Így sikerült észrevennem az eddig nem közölt információt, miszerint az összes metró ki-bejáratnál felállított jegykiadó gép is 'árul' parkolójegyet.

Tehát ha valaki becsületes üzemmódban akar Bécsben parkolni és ilyen masinából óhajt jegyet szerezni, akkor bitte bökjön a "Parkschein" feliratú négyzetre.

Voltam tegnapelőtt egy olyan étteremben, amit egy hatalmas virágüzletben rendeztek be, a Tőzsdeépület alagsorában, de nincs időm elmesélni, mert rohanok.

A kaja jó volt, az árakat a meghívóm pénztárcája bánta, de szülinapom okán nagyon megérdemeltem. Bónusznak ki kellett másznunk a kapun, mert lakattal jól bezárták*. Mindezt a Ringnél, ahol jó sokan nézhették. De legalább lesz majd miről mesélni a szociális otthonbeli szobatársamnak.

* azt gyanítom, nem a jó kijáratot találtuk meg.

Ezt a szót a viharon kívül, sokáig csak a felvilágosodás irodalmi irányzatával tudtam összefüggésbe hozni, így meglehetősen bután néztem, amikor teljesen más szövegkörnyezetben került elém. A tanulási folyamat még tavaly ősszel kezdődött, mikoris egy ismerősöm egyik emailjeben lírai felhangokkal ecsetelte, hogy neki milyen jó, mert éppen Schilcher Sturmot kortyolgat. (- Mi a vihart iszol???)

Nem lettem okosabb, amikor szótárazni kezdtem, mert a nagy nehezen megtalált magyar megfelelő, miszerint Sturm = murci*, sem oszlatta el a fejemben honoló sötétséget ismerősöm poharának tartalmát illetően, és akkor még ott volt az a fránya Schilcher jelző is. - Azóta már megtudtam, hogy a Sturm szűretlen, erjedésnek indult szőlőlé, amely főleg Dél-Tirolban és Steiermarkban népszerű. Igen rövid ideig kapható, nyitott üvegekben árulják, és jó nagy hírverést csapnak neki, amikor megjelenik. Miután már nem erjed tovább, a fiatal szűretlen bor neve Staubiger lesz, szűrés után pedig Heuriger. Hagyományosan november 11-én, Szent Martin napján bontják fel a Heurigert tartalmazó üvegeket, amelyeket csak a szüretet követő év december 31-ig árulnak.

Heurigernek hívják egyébként a grinzingi (kis)kocsmákat is, amelyek nevüket pont azért kapták, mert régen csak Heurigert, azaz újbort árulhattak.

Ausztriában egyébként híresen szigorú törvények vonatkoznak a bortermelésre; ezeket többségükben akkor hozták, amikor a nyolcvanas években fagyállót találtak a borként eladott folyadékban. Persze lett nagy botrány, aztán meg jött a regula. Addig az osztrák szőlőültetvényekről túlnyomórészt, csak tömeggyártott lőre származott, manapság azonban csudajó, világszínvonalú boraik vannak: a minőségi kategóriában 22 fehér- és 13 vörösbor fajtát különböztetnek meg hivatalosan. Egyiküket úgy hívják, hogy Blauer Wildbacher. Az ebből készült rozét nevezik más néven Schilchernek...  -Bingó!

* erjedésben lévő vagy félig kierjedt zavaros bor

Alapvetően szeretnem kéne a Wein & Co. címben jelzett egységét, de nem megy. Épp tegnap fogadtam meg harmadjára, hogy soha többet, de Jack barátom valamiért ide szeret járni, és én eddig még mindig beadtam a derekamat, hogy ott együnk, amit mindahányszor jól meg is bántam. - Előrebocsátanám, hogy nem voltam az összes Wein & Co.-ban, igazából csak másfélben. (Lehet, hogy a többi könnyebben szerethető). Kb. hatszor vacsoráztam a fent említett címen, egyszer meg a Schottentor-nál lévő lerakatban volt találkozóm, de onnan 1 másodperc után kifordultam a pofáncsapós szintet meghaladó cigarettafüst miatt, és nem hagytam, hogy pár perccel később érkező ismerősöm tervei szerint ott töltsük el az estét.

A Wein & Co.-ról azt kell tudni, hogy borban utazik, azaz borkereskedéseket és bennük gyakran bárokat üzemeltet, szám szerint tizenhetet, és elég menőnek számít. A bécsi üzletek közül az első kerületiben van egy étterem is, amiről ez a poszt szól. A helyet három fő részre tagolták: balra található a borüzlet, szemben és jobbra rögtön a bárba érkezünk, míg jobbra leghátul és még egy kicsivel hátrébb van az étterem. Úgy eldugták, hogy csak az találja meg, aki tudja, hogy ott van.

De tegyük fel, hogy a belépő tudja, és ott akar vacsorázni. Aki pedig vacsorázni akar, az feltehetőleg éhes, és az éhség elszánttá tesz. Az elszántság pedig jól jön, ha az egyébként is szűk, ám annál hosszúkásabb bárban tömörülők között akarunk átvágni, akik poharukba kapaszkodva állnak a füstben és társalognak. Ha sikerült kikerülni valakit, vagy átnyomakodni egy baráti társaságon, letiporva pár márkás cipőt viselő lábat, érdemes fékezni, hogy a szemből kifele nyomakodóval ne ütközzünk frontálisan, vagy ne fejeljük le a pincéreket, akik közül mindig mindegyik szembejön. Mindezt tegyük mosolyogva, mert azzal jelezzük, hogy barátságos szándékokkal lépünk full testi kontaktusba bárkivel, aki ott van. És hát a húsz főre méretezett bárban, huszonöt emberen felül már mindenki ott van.

Ha sikerült eljutni a szorosan felállított asztalokig (amelyet csúcsidőben előzetes foglalás nélkül szinte alig kapunk), üljünk le és húzzuk össze magunkat, mert szükségünk lesz rá. Két főnek ritkán adnak négyszemélyes asztalt, így feltételezhetőleg egy 60 centi széles és 80 centi hosszú asztalnál ülünk. Az asztalon található egy váza virággal, (az a hosszúkás, kecses fajta, amelyet már egy szellőcske is felborít), két vizespohár, két borospohár, só és borstartó, olíva olajos tálka, olíva olajat tartalmazó üveg, két db. nemtom mire való tálka, szalvéta és az evőeszközök. Még annyi hely van, hogy ránézzünk az asztalra, de előtte pillantásunknak is helyet kell rajta keresni, hogy elférjen.

Első körben megkapjuk az étlapot, ami méreteit tekintve alig kisebb az asztalnál. Nem is tesszük le rá: addig szorongatjuk, amíg vissza nem jön a pincér, és el nem veszi tőlünk...

Az italok felszolgálása oké, a már az asztalon lévő poharak egyikébe kapjuk az innivalót. Ha viszont egy üveg bort rendelünk, azt valahová tőlünk távolra teszik és folyton odaugrálnak újratölteni. Amikor megjön a kenyér, a pincér a terítékeket az asztal széle felé toligálja, hogy bepászítsa az elegáns, olívás, diós és rusztikus bagettszeletkéket kínáló kosaracskát az asztal(ka) felületére. Nincs könnyű dolga..., de nekünk sem: szó szerint és képletesen is szorongunk, mert úgy érezzük, bármelyik percben az ölünkben landolhat valami. A kenyér azonban elegedhetetlen, mert a modern konyha követelményeinek megfelelő kicsi adagok miatt, részben azzal fogunk jóllakni. A főételt kihozó pincér is térrendezzésel kezdi a tálalást: leszedi az asztalról a kenyeres kosarat meg a tálkákat, miközben karjain egyensúlyozza (a trendin malomkerék méretű) tányérokat. És igen: valahogy megoldja, hogy ne borítsa ránk azok tartalmát. Itt a vendég kényszerítve van, hogy damaszt szalvétáját az etikett szerint illendő módon az ölében tartsa, - az asztalon nem férne el úgyse.

Az étlapon egyébként nincs sok fogás, ám mindegyik divatos és hangzatos. A vegetáriánus maximum levesre és salátára számíthat, a vegánnak meg kell elégednie a kenyeres kosárka tartalmával. Az ízek azonban csodásak, a szakácsot csak dícsérni tudom, nagyon érti a dolgát. A tulajdonos is. Baromi jól tud árazni: egy főétel 18-29, a háromfogásos menü 49 euró. (Nem én fizettem, meghívtak).

Miután megvacsoráztunk, már csak ki kellett jutnuk valahogy a báron keresztül, ahol érkezésünk óta csak többen lettek, ugyanis Bécsben sikk ide járni. A poszt egyben bizonyíték arra, hogy a kijutás sikerrel járt.

Jó hülyén hangzik így magyarra fordítva, de tényleg ez a neve (Wiener Eistraum) annak a gigantikus jégpályának, ami január 21-től üzemel a Rathaus előtt. A kezdetben 1800 fagyasztott négyzetméterből idénre már 5400 négyzetméter lett, amihez hozzájönnek még a 450 méter hosszú, szintén jégborítású átkötő folyosók, így ember legyen a korcsolyáján, aki ekkora csúszkán megtalálja majd a leesett sapkáját vagy kesztyűjét; bár ideje lesz rá, mivel nyitva minden nap reggel kilenctől este tizenegyig lesz.

A turistákra és a hirtelen felindulásból csúszkálni vágyókra 1200 pár, (előre felmelegített!!) korcsolyacipő vár 25-östől 50-es méretig, és persze lesz puncs-stand, illetve ételsátor is.

A belépők életkortól és napszaktól függően 3,5-től 6,5 euróig terjednek, a további variációkról (családi jegy, bérletek, stb.) ezen a honlapon lehet tájékozódni. Számolni kell / lehet még a ruhatári díjjal, ami mérettől függően 3 vagy 2 euróba kerül.

Verdi változatát jobban szeretem; cukorból nekem nagyon kevés is elég ahhoz, hogy émelyegni kezdjek, ezért aztán nem is nagyon látogatom Bécs legkiterjedtebb, s legismertebb kávézó- és cukrászdahálózatát, az Aidát. Gondolom ezért is nem írtam róla eddig, pedig szinte mindenhol ott van és randa rózsaszín portáljait lehetetlen nem észrevenni.

Josef Prousek cukrász úr és felesége, Rosa (lehet, hogy ezért rózsaszín minden??) 1917-ben vásároltak egy cukrászüzemet, amit 8 évvel később Gross-Konditorei „AIDA“ Prousek & Co. névre kereszteltek. 1934-ben már tizenegy cukrászdájuk volt, de jött a II. Világháború, ami miatt be kellett zárniuk. Az édesszájúak nagy örömére azonban már 1945-ben rengeteg megbízást is kaptak: több száz tortát vettek tőlük például az oroszok Budapest legyőzését megünneplendő, de a Bécsbe jövő amerikaiak  is tőlük rendeltek fánkokat és fagylaltot az Amerikai Vörös Kereszt számára. A háború utáni időkben a vevők által hozott alapanyagokból is készítettek süteményeket, amelyeket aztán értékesítettek is.

Az 1948-as évben nagy sikert arattak a Wollzeile utcai cukrászdájukban felállított négykaros kávéfőzőgépükkel, amelynek köszönhetően megszületett Bécs első kávézó-cukrászdája, és azóta is egyenletesen menetelnek a fogszuvasítás fejlődés útján. 2004-ben 27 cukrászdát mondhattak magukénak, a céget pedig egy idő óta Josef és Rosa fiai, illetve unokái viszik tovább.

A boltjaikban kapható kávét saját maguk importálják, Jack barátom szerint, (aki nagy gourmet), az Aida-nál a legjobb a Milchschnitte, amire sajnos én rá se bírok nézni, így elhiszem neki. Van már online boltjuk, amely külföldre is szállít, valamint rendszeresen meghirdetik azt is, hogy munkaerőre van szükségük, így kedves munkakeresők, akik nekem szoktatok írni, nézzetek be hozzájuk is ide.

Addig gondolkodtam, hogy írjak-e róla, mire okafogyottá vált. Mármint hogy bezárták a bécsi Déli pályaudvart (leánykori nevén Südbahnhof). Volt sok újságcikk, pályaudvarsirató blogbejegyzés, előttük pedig rengeteg vita, és ellenkezés, hogy ne, meg miért inkább mégis, de hiába: minden forgalmat átirányítottak a Wien-Meidling nevű állomásra, amelyen egy idő óta már a Pestre tartó  vagy onnan Bécs felé közlekedő vonatok is megállnak.

Reggel olvastam, hogy ma meg is kezdték a Südbahnhof bontását, amiről eszembe jutott az a kedves kis történet, amikor a hajnali első vonattal akartam egy szombati napon Pestre menni, de egy agyi üzemzavar következtében a Westbahnhof helyett a Südre mentem. Mivel - jó szokásomnak hála -, a vonat indulása előtt már egy fél órával kiérkeztem, még volt annyi időm, hogy taxiba vágódjak és elérjem a vonatot a másik pályaudvaron. Menet közben a kedves taxis megmutogatta az út mentén sunyító trafipaxokat, így valamennyi hasznom is származott a hülyeségemből.

A változatosság kedvéért egyébként a Westbahnhof-ot is por meg állványzat jellemzi, ám azt nem bontják, hanem építik. 2011-re, tehát jövőre BahnhofCity Wien West lesz belőle,  ami annyit jelent, hogy szállodával, bevásárlóközponttal és irodakomplexummal bővül. Egy mai újságcikk szerint, az építkezés bizonyos fázisainak bejezése miatt már nem kell megkerülni a csarnokot, mert elkészült egy alagút, ami sokkal könnyebben megközelíthetővé teszi a síneket és pénztárakat. Remélem ez alatt nem egy labirintust értenek. Jövő héten majd ki is próbálom, - ha nem kerülnék elő, nem találtam meg a kijáratot.

• Kezdem először a közérdekűvel: ugyan január negyedikén Ausztriában is megkezdődik a munka, kinyitnak az üzletek is, de szerdán, azaz január hatodikán munkaszüneti nap van, így érdemes inkább egy másik napra időzíteni az árleszállítások motiválta bevásárlást.

• Bécs belvárosának téli utcaképéhez nemcsak a konflisok, hanem a gesztenyeárusok is hozzátartoznak, ám nemrég olvastam, hogy a számuk minden évben csökken, s ma már csak 220 van belőlük, mert az emberek inkább a szupermarketekben veszik gesztenyét, - köztük én is.

• A Császárváros BKV-jének 4000 megállója van összesen és ezeknek már 96%-a akadálymentesített. A hatóságok a hiányzó 4%-ot is túl soknak találják, ezért gőzerővel dolgoznak azon, hogy minden megálló használható legyen kerekes székeseknek és babakocsival közlekedőknek egyaránt. - Milyen jó lenne, ha a 100% elérése után nálunk is besegítenének....

• Ausztriában nemcsak Múzeumok éjszakája van, hanem 2005 óta Templomok Éjszakája is. Tavaly több mint 700 templom volt éjjel is nyitva, 3.000 különböző programot kínáltak, és mindez 310 ezer embert érdekelt. Idén május 28-án újra megrendezik.

Ha két doboz hajfestéket veszünk, (hogy biztosan elég legyen a hajvégekre is), akkor  egy doboz is bőven elég lesz. A hajfestés következtében elért árnyalat viszont elkeserítő lesz, akármilyen színt is rejt a két doboz.  Így aztán lesz egy akaratlan hajszínünk, meg egy plusz doboz hajfestékünk, amit soha többé nem akarunk használni. (Amit még idén elbarkácsolhatsz, ne halaszd jövőre...)

Boldog Új Évet minden olvasónak és látogatónak!

Pedig jól indult a nap. Rátaláltam a vidám beiglikészítés titkára. A felhasználásra szánt mazsolákat előző nap lelkiismeretesen beáztattam kubai rumba meg mézes meggyes pálinkába, ma reggel meg még pizsamában megkóstoltam, hogy milyen íze lett. Kell még íze lett, így álmatagon a fejembe lapátoltam pár evőkanál mazsolát a bennük bugyogó alkohollal. Mire feleszméltem, már be is csiccsentettem. - De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy a MÁV elmehet a fenébe.

Elromlott a váltó, nagy hó esett, - O.K., van ilyen. De hogy ne legyenek felkészülve a normális tájékoztatásra, az nem O.K. Az információs vonaluk végén azt mondták, hogy a nemzetközi vonatok minden híresztelés ellenére menetrendszerint indulnak a Keletiből. Ott aztán se hírük se hamvuk. Kiírva semmi. Kelenföldön ugyanez pepitában. A pénztárosnő önérzetesen közölte, hogy ő ugyan semmit nem tud a vonatokról. Hát miért is tudna?! Biztos a traktorokról tud.

Miután feladtam és hazajöttem, akkor találtam az interneten egy mondatot, hogy a vonat "kb" mikor indul: 2 órával a menetrend szerinti indulása után. Ezt vajon miért nem lehetett tudni fél órával az előtt? - És miért nem lehetett kiírni a kijelzőkre vagy a honlapra?

Pár évvel ezelőtt, amikor a vágott fenyőfa intézményét környezetvédelmi szempontokból már vállalhatatlannak éreztem, beadtam a lelkiismeretemnek a derekamat, és vettem egy műanyag karácsonyfát. Előtte próbálkoztam cserepes és visszaváltható változatokkal, de a szállítás bonyolult és cipekedős volt, a fa sajnos általában megdöglött, és legtöbbször csak igen ronda példányokra sikerült szert tennem.

A viszonylag normális kinézetű műanyagfenyőt nem szerettem meg, de legalább vállalható és praktikus  - főleg, ahogyan mi csináljuk... Történt ugyanis, hogy amikor első használatkor eljött a ledíszítés ideje, ki kellett találni, hogy hol tároljuk a "fát". Nem egy plafonverdeső példány, így úgy saccoltam, hogy egy nagy kukazsákban ellesz majd a padláson. Ki is próbáltuk az ötletet, s mivel a zöld jószág tökéletesen beleillett a zsákba, hát benne is hagytuk. Égőstül, üveggömböstül, angyalkástól meg egyéb díszestül. Emiatt nálunk a karácsonyfa díszítés évek óta annyiból áll, hogy kivesszük a cuccot a zsákból, megigazítjuk az elcsálésodott ágakat, és kész.

Azt hittem ennél hülyébb és antikarácsonyosabb megoldás nincsen, de túlbecsültem magam. Van egy bolt Bécsben, ahol még vadabb "karácsonyfák" is beszerezhetők, ráadásul igen jutányosan. Itt van például ez a képen látható 180 centiméteres (!!) karácsonyfa. 12 euróért odaadják, és még taxit sem kell hívni a szállításához, mert elég csak otthon felfújni.

És mivel nem a méret a lényeg,  valamint előfordulhat, hogy valakit menetközben ér a Karácsony, hát az vehet egy ilyen zsebkarácsonyfát. Nyolc euróért a hülyének is megéri. a gyertyák benne vannak az árban. Beszerezni itt lehet.

Őszintén szólva nem lesz egy hosszú poszt, mert valahogy sosem jutnak eszembe az ilyen üzletek, amikor sürgősen shoppingolnom kell, de mivel ketten kérdezték emailben, hogy mit ajánlok a témában, elmesélem azt a három designer használtruha boltot, amelyek császkálásaim során szembejöttek.

Az egyik a Neubaugasse 77-ben található Etcetera üzlet, amelyben egyszer voltam. Roppant barátságtalan nyitvatartással rendelkezik: délelőtt két óra, délután pedig három óra hosszat van nyitva, gondosan ügyelve arra, hogy az ebédidőben kiszaladók még csak véletlenül se találják nyitva a boltot, viszont munka után se lehessen betérni. Cserébe szombaton is zárva tart, meg szerda délután is. Mivel ott jártamkor zárás előtt 8 perccel estem be, csak felületes szemlélődésre futotta, ugyanis pár perccel érkezésem után már elkezdtek kitessékelni, nehogy esetleg venni tudjak valamit. Képzelhetitek hogy vágyom vissza!

A másik ennél sokkal vevőközpontúbb üzlet a Fleischmarkt nevű utcában van, a GörögTemplom oldalában, ha annak bejáratával állunk szemben, akkor jobb felé. Apró üzlet, de elég sok ruhájuk van.

A harmadik márkás ruhákat árusító second handben nem voltam, mindig csak elrohantam mellette jóga óráról jövet, vagy odamenet. Az U4 Hitzing megállójától 5 perc sétára található a Nisselgasseban, a Billa oldalában. A kirakat alapján nagyon jó kis ruháik lehetnek, de látogatás híján csak annyi információval tudok szolgálni, hogy szombaton is nyitva van tíztől délig.

...másik lakásban lakom, bár kerületet nem váltottam, maradtam a másodikban.

Olyat akartam, amilyet sokan akarnak: kicsit, jót, jó áron és jó helyen. Ebből a négyből három és fél be is jött. A vadászterep ismét a közvetítő nélküli lakások és szobák oldala, a www.jobwohnen.at volt. Vadászni sokféleképpen lehet, de a fenti kritériumoknak megfelelő lakást csak egyféleképpen lehet szerezni: azonnal fel kell hívni a hirdetőt, még aznap, - lehetőleg az elsők között -, menni kell lakást nézni, és rögtön le is kell tenni a foglalót, különben egy pár órán belül, - vagy ha többen vannak lakásnézőben, akkor akár egy percen belül is - megteszi ezt más. Én kedden reggel találtam a lakást, aznap este meg már le is csaptam rá. Három hónapig fogok itt lakni, ezt úgy hívják, hogy Zwischenmiete.

Később aztán kiderült, hogy az utca, amelyben hétvége óta lakom, kétes hírű. Egyes barátaim szerint csak volt, mások szerint még most is az. Tény és való, hogy az egyébként hosszú utcát betontömbökkel szabdalták sok részre, hogy az autóban ülő kuncsaftok ne tudjanak az utcán álldogáló lányok sora előtt zavartalanul oda-vissza furikázni. Tegnap volt a főpróba, hajnali egy körül mentem haza és kiváncsi voltam, hogy mi fogad az utcában. A hidegen kívül nem volt ott egyelőre semmi és senki.

Annál érdekesebb műsor fogadott új hajlékomban. A konyha a folyosóra néz, a konyhába (és ezen keresztül a falak nélküli lakásba) meg befigyel a folyosólámpa, ami automatán felkapcsolódik, amint valaki megjelenik a közelében. Jó hosszan és erősen ég - ezért nem zártam a szívembe, de kibírható. Tegnap azonban megkergült és stroboszkópnak képzelte magát. Ütemes és vad villogását szinte az egész lakásban lehetett élvezni. Remélem az utcán nemcsak betontömbök vannak, hanem megfelelő méretű kövek is...

Tegnap a moziban a freecard állványról elmartam egy képeslapméretű füzetkét, amelyet a bécsi bálszezon alkalmából adtak ki. Mivel a könyvemet ma reggel nagy ügyesen otthon hagytam, a villamoson átnyálaztam a kiadványt, aztán néztem kerekre nyitott szemekkel: bődült sok bált rendeznek majd januártól, már-már perverz módon sokat. Az összesről - amely nemcsak a bécsieket gyűjti össze - ezen az oldalon lehet olvasni.

Vadászbál, Cukrászbál, Tisztibál, Patikusbál, a Bécsi Filharmonikusok Bálja, Orvosbál, Jogászbál, meg az egyetemek saját báljai - hogy csak a legnagyobbakat említsem. Lesz még Almdudler Bál, ahol "Alles Almdudler" és úgy hirdeti magát, hogy a "legfurcsább bál, a bőrnadrág létezése óta." A LifeBallról már otthon is cikkeztek, megrendezésének napján lebénul a Tanácsháza felé vezető összes út és a kocsikban várakozók között őrültebbnél őrültebb jelmezekbe és maszkokba bújt figurákat lehet látni. Minden évben van egy téma - tavaly a tenger volt -, aminek jegyében a jelmezek készülnek. - A február 11-re tervezett Rosenball pedig az osztrák bálok paródiája akar lenni, agyament kosztümös heppening a Palais Auerspergben, de szinte talán nincs is olyan foglalkozás, korcsoport vagy kerületi dalárda, amelyik ne rendezné meg  a saját bálját.

Belépőket az összes bálra kívülállóként is válthatunk, ám a szervezők mindenhol kikötik, hogy milyen öltözetbe léphetünk be a rendezvényre. A kis füzetből azt is megtudtam, hogy mi a különbség a báli ruha és a nagyestélyi között. Mindkettő hosszú, földig ér, ám a báli ruha szoknyarészének sokkal bővebbnek, nagyobb kiterjedésűnek kell lennie. A bálok többségébe estélyiben is el lehet menni, de az Operabálba kizárólag báli ruhában és frakkban szabad. A fentebb belinkelt oldalon különben egy csomó blogbejegyzés foglalkozik azzal, hogy mit illik és mit nem illik hordani, frakkhoz példának okáért nem szabad karórát felvenni...

Nem klasszikus kuka, hanem az a fajta, amibe a fehér és a színes üveget kell külön lyukon át bedobni. Bármelyik odlalról is közelítünk felé, rajta van ez a keretbe foglalt kép. Címe: "Értékes gyűjtemény" Legalul: "Gyűjtse szelektíven a hulladékot. A régiből új lesz".

Ilyen elegánsan csomagolják be a fánkokat a DerMann pékségekben:

Christkindlmarkt. Karácsonyi vásár. Adventi piac: olyan hely, ahová az ember romantikus elképzelésekkel (rosszabb esetben zsákmányszerző indíttatásokkal) érkezik, fejében a karácsonyi hangulat idealizált képével, ami legkésőbb a második bögre puncs vagy forralt bor elfogyasztása után szertefoszlik, és a szem előtt onnantól kezdve nem lebeg már más, mint a legközelebbi nyilvános vécé mihamarabbi megtalálása.

Sose értettem mire jók ezek a piacok. Olyan dolgok jutnak róluk eszembe mint a giccs, a túlcukrozott forraltbor, az előttem birkatempóban és módon mozgó tömeg, valamint a több zokniban is lefagyni készülő lábujjaim.

Boldogok a lelkiszegények mert ők az interneten vásárolnak.

De mivel többen kérdezték, hogy melyik piacot ajánlom, álljon itt néhány tipp a teljesség igénye nélkül, pár szubjektív megjegyzés kíséretében.

• A legnagyobb adventi vásár a Városháza (Rathaus) előtt van. Vurstli a javából, ahol a legmagasabb az egy négyzetméterre eső ízléstelen portéka és bámészkodó turista száma. Már látogatható, mivel november 14-én megnyitotta kapuit, s hétköznapokon este fél, hétvégén pedig egész tízig tart nyitva. Angol és német nyelvű honlapján további információk olvashatók.
• A fentitől úgy tíz perc sétára állították fel a Karácsonyi Falu (Weihnachtsdorf) piacsorozat első kerületi darabját, amely a Museumsquartier-val szemben álló két egyforma múzeumépület között terebélyesedik. Más kerületekben is működnek hasonló egységek, ezekről a honlapjukon lehet informálódni. A szervezők úgy gondolták, hogy legyen a weboldaluknak magyar változata is.

• A legszebb, a hagyományokra a legtöbb gondot fordító, s talán a legkisebb a Schönbrunn Kastély előtti téren felállított piac. Tegnap óta nyitva van, és precíz szervezői a magyar látogatókra is gondoltak, amikor az online információs anyagot készítették. Három évvel ezelőtt, az előző munkahelyemen, kivittem ide egy busznyi újságírót és kereskedelmi ügyfelet, akik roppan elégedettek voltak a látottakkal. Személy szerint én ezt ajánlanám első helyen.

• Utolsóként pedig - (bár még van a városban máshol is adventi vásár)-, a Karlsplatz-on található piacot említeném meg. Azt szokták mondani, hogy ide inkább az igényesebb és drágább, iparművészeti termékeket kínáló árusok települnek ki. Szerintem ez csak kis részben igaz, de attól még szívből ajánlom ezt a vásárt is, mert itt valamiért sokkal jobban áramlik a csí. (Minden nap déltől este nyolcig). Honlapként be kell érni ezzel.

A puncs és a forraltbor az összes adventi vásárban egyedi kerámiabögrékben érkezik, az árban benne van a csuprok betétdíja is. Ha meg akarjuk tartani őket, semmi akadálya, de ha visszaszolgáltatjuk bármelyik pultosnak az ibrikünket , akkor kapunk vissza pénzt. (Most nem emlékszem pontosan, hogy egy, vagy két eurót).  

A vásárlás, evés és ivás mellett kis szerencsével elcsíphetünk még egy jobb koncertet, vagy egyéb zenés színpadi produkciót; a gyerekeket pedig meglehetősen színes programok, illetve kézművesfoglalkozások várják.

Amikor még a kilencedik kerületben, B barátnőmnél csöveztem, szorgalmasan gyűjtögettem a postaládájába és ajtaja elé dobált olyan szórólapokat, amelyen éttermek ajánlgattak házhoz szállítást. Egyik motivációm a kíváncsiság volt. Szerettem volna megtudni, hogy hányféle náció konyhájából válogathatok, milyen árakon lakhatok jól, és egy hónap alatt hány darab ilyen papírdarabbal ajándékoznak meg. A gyűjtögetés másik oka pedig egy esetleges zord jövőre való bölcs és előrelátó felkészülés volt, ugyanis nem lehet azt tudni, hogy mikor éhezem meg egy olyan pillanatban, amikor a közértek már bezártak, és a hűtő üresen ásít rám, amikor feltépem az ajtaját.

Azzal viszont nem számoltam, hogy mind a tizenkilenc étterem, amelynek a szórólapját begyűjtöttem este tizenegykor bezár, így éjfél előtt valamivel már nulla esély van kaját rendelni. Gondolom ez nemcsak annak a kilencedik kerületi háznak a tájára jellemző, így talán általánosító jelleggel kijelenthetem, hogy a Császárvárosban késő este ennivalóhoz jutni kizárólag a virsli- és pizzás standokon (meg a benzinkutakon?) lehet. Gondolom, hogy a bécsi éjszakában közlekedők, dolgozók, valamint a partiarcok eléggé unhatják ezek kínálatát,  így megörülhettek, amikor pár hónapja megnyílt a Schwedenplatzon található, ázsiai gyorsétteremként definiálható Happy Noodles.

Olyat kínál, amire alapvetően minden éhes ember vágyik: finomat, frisset, gyorsan és olcsón.

A nagydoboz zöldséges tésztájuk, amiben azért inkább a tészta dominál, 2,9 euró és elég emberes adag. Kaphatóak még ezen felül náluk a Bécsben szokásos ázsiai variációk: csirke, kacsa, lazac rizzsel, zöldséggel vagy tésztával. A teriyaki szószos lazacuk nagyon finom volt, a többit egyelőre még nem kóstóltam, de a neten fellelhető értékelések pozitívan nyilatkoznak a helyről.

A legdrágább meleg fogás 4,5 euró, ezt még überelheti, ha valaki a szintén frissen készülő sushi vagy maki variációkból vásárol. A rendelést két ember veszi fel, - ők tudnak pár szót németül. A többiek körülöttük főznek a gőzölgő vaslapokon kavarva a piruló hozzávalókat. A képen talán nem látszik jól, de sörből is vagy ötféle hűsöl a hűtőben, azaz mindenki boldog, aki itt fogyaszt: a szomjasok, az éhesek, a tulaj és persze a tészták is.

Daniela barátnőm nyert két jegyet a World Press Photo megnyitóra, így a tegnap esténk ennek a jegyében telt el.

A fényképek a Westlicht-ben kerültek bemutatásra, ahová egyszer már sikerült eljutnom, egészen a bejáratig... Ugyanis, - hogy egy városi természet-tudományos megfigyeléssel éljek -, ha nem akkor megyünk múzeumba, amikor az nyitva van, akkor kívül maradunk. Így is történt: J. barátom pár hónappal ezelőtt nagy lelkesen elcipelt egy megnyitóra, de mi nem akartunk nagyon az elejére odaérni a nagy tömeget elkerülendő, illetve J. valamiért az esemény záróráját mentette le memóriájába kezdőidőpontnak, így élményül csak a bejárati ajtó jutottt, amely fekete volt és "zu".  

Tegnap azonban sikerült belépni ezen a bizonyos ajtón, hogy az ingyen boron, potya szendvicsen, a tetszőleges számban elvehető logózott öngyújtón, ceruzahalmon, valamint egy magát a bejárat kellős közepén halottnak tettető, lábaival az ég felé mutató, logózatlan kutyán túljutva, megnézhessem az idei Sajtófotó kiállítás képeit.

A World Press Photo képeiről írni nem vállalkozom, - ugyanolyan jók és szívszorítóak mint minden évben -, a Westlicht azonban megérdemel néhány ajánló szót.

Ez a hely Bécs első olyan galériája, amely kizárólag fényképre szakosodott, tehát ha valaki az ilyesmiért rajong, nem fut lyukra ha (nyitvatartási időben) ide ellátogat.

Az egykor üveggyárnak otthont adó tereket 2001-ben építették át az ötvenes évek loft-stílusában, s állandó kiállításként elhelyeztek benne egy világszinten is igen impozáns fényképezőgép-gyűjteményt is. A közszemélere kitett, mintegy 800 masina a szöveg feletti képen látható nagy tárlókban kapott helyet, s egytől egyig büszkélkedhet egy-egy olyan tulajdonsággal, amely miatt egyedi és különleges.

A Galéria a fényképezés témakörében igen szerteágazó, minőségi kiállításokat szervez, amelyeken túl rendszeresen kínál gyerekeknek szóló érdekes workshopokat is. Belépő 6,5 euró, nyugdíjasoknak, egyetemistáknak 4 euró, gyerekeknek ennek a fele. További jó kis képek a rendezvényhelyszínnek is kítűnő helyről itt.

Egy kedves ismerősöm nem olyan régen megemlítette, hogy ismer egy vegetáriánus éttermet, ahol elképzelhetetlen mennyiségű viszki (most hadd írjam így, jó?) kapható; illetve sőt: egyszer ottjártakor volt olyan, hogy menü, és annak keretében előételként, főételként és desszertként is egy-egy fajta viszkit szolgáltak fel. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen állat márpedig nincsen, de rögtön másodikként a kedves blogolvasók jutottak az eszembe, és már mondtam is az ismerősnek, hogy oda engem nagyon sürgősen el kell, hogy vigyen. Így esett, hogy hétfőn elmentünk a Rupp's-ba.

Kívülről alig lehet észrevenni és még ha észre is vesszük, nem úgy néz ki, hogy az embert ellenállhatatlan vágy kerítené a hatalmába a betéréshez. Az ismerősöm az "abgefuckt" jelzőt használta a külcsíny leírására, amely csinos példája annak, ahogyan a közismert angol szót egy német névelővel súlyosbítanak, majd múlt időben megragozzák és befejezett főnévi igenév alakjában találó jelzővé teszik.

Mivel azonban fel voltam készülve, hogy ne akadjak fenn a látszaton, merészen beléptem az ajtón és egy ír kocsma-szerűségben találtam magam. Mondjuk azt, hogy ír kocsma, csak onnan tudtam, hogy mondták, ugyanis további látszat játszott csalfán a betérő vendégekkel: a helység még magán viselte a az előző hétvége halloween-partijának dekorációját, amely hatalmas fekete lepleket, arra hímzett terjedelmes pókhálókat, illetve a plafonról lelógó, egymás mellé felfüggesztett dinnye nagyságú szőrős pókokat és letépett emberi fejeket jelentett...

Ismerősöm látta rajtam, hogy kicsit kapkodom a levegőt, ezért betuszkolt egy asztal mögé, hogy pihenjek meg, odaintette a pincért, (akiről később kiderült, hogy maga a tulaj és szerintem valemelyik felmenője révén tuti rokonságban áll Zsákos Frodóval) és esti rekreációs tevékenységünket megalapozva rendelt számomra egy fél liter Guinesst.

Nos, nekem nagyon kevés megárt, viszont nagyon hamar, így bizalmatlanul szemléltem az elém letett söradagot, és csak remélni tudtam, hogy legalább egy viszki erejéig valahogy majd el tudom odázni az elkerülhetetlen emlékezetkiesést és egy blogbejegyzésnyi élményt még tudatomnál töltök el. Amikor aztán megláttam, hogy a viszkiket egy kódex méretű és lexikon vastagságú nyomtatvány listázza, csak erőtlenül intettem az ismerősnek, hogy válasszon nekem amilyet akar, én most megkapaszkodom az asztal peremébe, aztán ahogy Dundika mondja: ágyesz-bogyesz, helló!

Azóta se értem, hogy mi történt velem, ugyanis annak ellenére, hogy legurult a sör is, meg még kétféle viszki is, az estét sikerült nagyjából úrinő módjára végigcsinálnom. (Persze csak akkor, ha nem számítjuk a két visítást, amikbe akkor kezdtem, amikor a vicces kedvében lévő hobbit tulaj a nyakamba engedett egy felfüggesztett pókot, majd később egy zombifejet).

És akkor íme a lista (nem fontossági sorrendben), hogy miért jó a Rupp's:

• a dohányzók tökéletesen el vannak szeparálva, mindenki azt a levegőt szívja, amit megérdemel.
• az étlapon tényleg kizárólag vegetáriánus kaják vannak, de húsevő ismerősöm szerint, azok a nem vegák számára is kulináris élményszámba mennek (a gulyáson kívül pl. még 'szegediner' gulyásuk is van, bármit is jelentsen)
• nagyon jó zenék mennek (INXS, Dire Straits, Queen, Pink Floyd, stb - lásd még: asztalontáncolás veszélye)
• 520 féle viszkijük van (és finomak!!! - sose gondoltam volna, hogy meggyőződésből ilyet egyszer le fogok írni.)
• széles, minden ízlést kielégítő sörválaszték
• ingyenesen társasjátékok, könyvek, darts, újságok és egy euróba kerülő csócsó
• rendszeres viszkikóstolások vannak, amelyről hírlevélben értesítik azt, aki ezt kéri
• árad a helyből, hogy a tulaj szeretettel üzemelteti, és azt szeretné, hogy mindenki, aki oda betér jól érezze magát és szeressen odajárni.

Ha valaki kedvet kapott, akkor itt találja a helyet. Én a magam részéről biztosan megyek még többször is. (Az új blog címe Bécsben lettem viszkifüggő alkoholista lesz).

Yoanit múlt pénteken egy társával együtt megverték a hatalom emberei. Részletek.

Szeretem ha Bécs tud nekem újat mutatni, ha olyan helyre mehetek, ahol még nem voltam. Tegnap is ez történt: megnéztem Lars von Trier új filmjét (Antichrist) a Gartenbaukino-ban. A mozi 1960-ban épült és magán viseli a kor belsőépítészetének stílusjegyeit, amelyekre nem csak azért nem térek ki, mert ez nem egy olyan blog, hanem mert gőzöm sincs melyek ezek, hogy kell az ilyesmit szavakba önteni, viszont látszanak nagyon. 

A mozi a Viennale, a Bécsi Filmfesztivál fő mozija, azaz például itt rendezik a megnyitót, de egyéb rendezvényeknek is otthont ad, mert a stáblista lefutása után, a moziszemélyzet izgatott pakolászásba kezdett a vászon előtti emelvényen és ahogy a hangszórók mennyiségéből, méretéből valamint az előtérben tömegesen várakozó különös kinézetű közönségből következtetni tudtam, valamilyen nagyon hangos és fura eseményre készülődhettek.

A majd hetven évvel ezelőtti fílingen kívül különlegessé teszi ezt a mozit a hatalmas vetítővászon és a tágas nézőtér, ahol 736 ember foglalhat helyet a kényelmesnek tűnő, ám meglehetősen alacsony ülésű fotelekben, ahol a régi moziknál megszokott módon, az előttünk ülő kicsit mindig belelóg a képbe.

A film maga pedig a nehezebb műfaj, fantasztikus bevezető képsorokkal és zenével, amely az egyik leggyönyörűbb dal, amit eddig életemben hallottam: