Szeretem ha Bécs tud nekem újat mutatni, ha olyan helyre mehetek, ahol még nem voltam. Tegnap is ez történt: megnéztem Lars von Trier új filmjét (Antichrist) a Gartenbaukino-ban. A mozi 1960-ban épült és magán viseli a kor belső
építészetének stílusjegyeit, amelyekre ne
m csak azért nem térek ki, mert ez nem egy olyan blog, hanem mert gőzöm sincs melyek ezek, hogy kell az ilyesmit szavakba önteni, viszont látszanak nagyon.
A mozi a Viennale, a Bécsi Filmfesztivál fő mozija, azaz például itt rendezik a megnyitót, de egyéb 
rendezvényeknek is otthont ad, mert a stáblista 
lefutása után, a moziszemélyzet izgatott pakolászásba kezdett a vászon előtti emelvényen és ahogy a hangszórók mennyiségéből, méretéből valamint az előtérben tömegesen várakozó különös kinézetű közönségből következtetni tudtam, valamilyen nagyon hangos és fura esemén
yre készülődhettek.
A majd hetven évvel ezelőtti fílingen kívül különlegessé teszi ezt a mozit a hatalmas vetítővászon és a tágas nézőtér, ahol 736 ember foglalhat helyet a kényelmesnek tűnő, ám meglehetősen alacsony ülésű fotelekben, ahol a régi moziknál megszokott módon, az előttünk ülő kicsit mindig belelóg a képbe.
A film maga pedig a nehezebb műfaj, fantasztikus bevezető képsorokkal és zenével, amely az egyik leggyönyörűbb dal, amit eddig életemben hallottam:
