Bécsi Lét

Elég nehéz úgy posztot írni, hogy a bal kezemet lefoglalja egy fél kiló cseresznye. De ez legalább már haladásnak nevezhető az egy órával ezelőtti állapothoz képest, amikor csak fejben próbálgattam a különböző kezdőmondatokat, merthogy az eper-evéshez két kéz kell. Az egyik tartja a piros részt, a másik gyomlálja a zöldet.

Reggelente mindig a Schwedenplatzon keresztül baktatok az irodába, s bár néha változatossá teszem az utat azzal, hogy orvul befordulok valamelyik mellékutcába, a művelet így sem nevezhető különösebben szórakoztatónak. Egy ideje azonban alig várom, hogy a villamosról leszállva az unalmas útvonalon lépkedhessek, ugyanis minden reggel randim van. Ugyan inkább villámrandinak nevezhető: alig két perc alatt megvan. Őszintébb pillanataimban belátom, hogy elég egyoldalú az olyan kapcsolat, amiben csak az egyik fél (én) szerelmes, de ilyenkor megvigasztal ennek a szerelemnek a tárgya és gyümölcse: ma az eper és a cseresznye, tegnap a málna, de van már sárgabarack is. 

A napernyőt kell figyelni, az alatt árulja nyáron a Digles család  a szezon szerint esedékes, saját termesztésű gyümölcseit. Ha valaki nem jár a Schwedenplatz felé, akkor még ezeken a címeken  próbálkozhat. Könnyű felismerni őket: ernyő, asztal, sok mosoly és rengeteg gyümölcs, amelyek ízét csak ételkritikusok által már elhasznált jelzőkkel tudnám csak jellemezni. Annyit talán segíthetek, hogy a portékát az árusítás napján, vagy az azt megelőző nap szedik.

azaz Motto a folyónál, vagyis inkább a Dunacsatornán: egy új vendéglátóhely amit tegnap, még próbaüzeme alatt kipróbáltam.

A tulajdonosnak nem ez az első étterme a városban, övé a Halle az MQ-ban, a Kunsthalle Café a Karlsplatzon, a belülről koporsónak berendezett Motto nevű étterem, amelyben kémesdit játszottam, illetve egy jó hírnévnek örvendő catering cég, ami szintén Motto név alatt fut.

A tegnap kipróbált legújabb Motto egység igen veszélyes üzem. Van például neki egy nyitott fedélzete, ami tele van nyugágyakkal:

Hol is lehetne jobban eltölteni a délben menetrendszerűen bekövetkező kaja-kómát? - Mivel tegnap kánikulához öltöztem, de az időjárás ezt nem vette figyelembe, zártabb helyre vágytam, és egy benti asztal mellett döntöttünk, amelynél ücsörögve ilyen volt a kilátás:

Ezután szemünket az asztalra vetettük, ami a következő képpel foglalható össze:

A jobb oldali papírtárgyat nem értettem. Elsőre a repülőgép üléseiben található zacskó jutott eszembe, de nem éreztem trendinek, hogy az elfogyasztott étel iránti nemtetszésünket a zacskóba hajolva fejezzük ki, ezért terepmunkába kezdtem és belekukkantottam a papírstanicliba. Nos... abban van a mécses üvegpohárban... - lehet, hogy az éttermet a bécsi tűzoltók szponzorálják, vagy a vízen ringás tette bátorrá a dizájnert, a pincér mindenesetre sötétedéskor szemrebbenés nélkül meggyújtotta a kanócot, én pedig szórakozottan dúdolni kezdtem az ég a város, ég a ház ist. (Azt hiszem egyébként, hogy a zacskó valójában az eleve halványan pislákoló tűz elrejtésére szolgál, mégha ez értelmetlennek tűnik is, - vagy még nem volt eléggé sötét, így nem bontakozhatott ki előttem teljesen a koncepció lényege).

A Motto am Fluss a próbaüzem befejeztével, azaz péntektől, étteremmel is bővül, ami egy szinttel lejjebb van. A tegnap megismert kávézót középen üveglift választja ketté, amin túl ott áll a csak erős idegzetűeknek és edzett akaratúaknak való vitrin és a pult. A képen csak a pult látható, a vitrin még ennél is durvább, tele van kis és nagy tortákkal.

Acélos akaratomról szeretnék egy bizonyító erejű fotót közölni, és itt kijelenteni, hogy nem ettem meg azt a másodikat, ami még nem látszik a képen, és amit bocsánatkérés gyanánt adtak azért, mert hidegen hozták ki elsőre a forró csokimat. Azt a Georg ette meg.

Az étlap a sütiken túl is nagyon ígéretes. Szívesen végigettem volna, ha nem lennék rettenetesen hiú. Így csak fent említett barátom szendvicsébe haraptam bele, aminek az egyik oldala bundáskenyér volt, a belsőt megkenték jóféle mustárral, a két ilyen szelet közé pedig hajszálvékonyra szelt, rózsaszínűre sütött marhaszeleteket és salátát tettek.

Most, ebédidőben nem is szeretnék ennél többet mondani. Menjetek és próbáljátok ki, mert jó hely.

Még a lelkes borissza, amatőr borvirágdíjas, bécsimádó blogger magam se gondolta volna, hogy Bécs nemcsak egy város, hanem jelentős bor-régió is. Azt már megtapasztaltam, hogy az osztrák borok meglepően jók, de azt nem tudtam, hogy a város hat kerületében összesen 320 borgazdaság működik, 680 hektáron művelve a szőlőt, melynek eredménye évente 2,1 millió liter bor. De ez mind semmi. Mától meg is lehet kóstolni mindebből 121 aranyéremmel díjazott fajtát, köszönhetően annak, hogy a Rathaus Arkadenhof részén három napon át (június 30-tól július 2-ig) zajlik a Wiener Wienpreis 2010, ahol a borokon kívül híres bécsi szakácsok ételeibe is bele lehet feledkezni.

A belépés díjtalan, egy borkóstoló jegy 1 euró, a kajajegy darabja pedig 4 euró.

Nemsissi ma este becsiccsent lesz és jóllakott.

A mai nap döbbenése: a bécsi BKV külön honlapot tart fenn fiatal utasainak.

Ma véletlenül úgy bámultam ki a fejemből a metrón, hogy láttam is, amit nézek, így felfigyeltem egy plakátra, amelyen az állt, hogy Bécs keresi Mr. X-et. A kalapos árnyalakkal illusztrált hirdetés márcsak azért is birizgálta a kiváncsiság-központomat, mert a bécsi közlekedési vállalaté volt >> Ezek szerint ha nagyjából működik a városi közlekedés, akkor az üzemeltetővel még játszani is lehet?? << - morfondíroztam. - Persze úrrá lett rajtam az információéhség és az irodába vezető úton, - verbális memóriatámogatás gyanánt -, kitartóan motyogtam magamban a plakátra írt webcímet, amelynek felkeresése után, a jelen bekezdés első mondatát szülték a billentyűk.

Az oldalon van egy csomó letölthető zene, a korosztályt érintő jegyinformációk, kerületeként bulihely-válogatás meg egy idétlen "Gyakori kérdések" szekció. Ha csak ezt az egy menüpontot néznénk, azt hihetnénk, hogy az egész valójában honlap hülyegyerekeknek, mert olyan gyakori kérdéseket gyűjt csokorba, mint a "Miért megy el mindig az orrom előtt a villamos", vagy hogy "Miért mondják be a metrón, hogy melyik oldalon nyílik az ajtó?". A bécsi ifjúság és/vagy a honlap készítőinek értelmi képességeit egy normális kérdés menti, miszerint "Miért nincs U5" (ötös számú metróvonal)?*

Az egyéb információk között a fentieken felül egyébként valóban ott van a MisterX-et kajtató játék, amelynek lényege, hogy a résztvevő 50 csapatnak, a június 30-án, 16:30-kor kezdődő, három órás hajtóvadászat alatt a Gürtel-en belül meg kell találniuk a titokzatos bűnözőt, Mr.X-et. A játékosok segítség gyanánt tízpercenként SMS-t kapnak arról, hogy hol utazik éppen a rács mögé kívánt gazember. Az a csapat nyer, aki először találja meg a csávót. (Arról, hogy vajon mindezt miért a legnagyobb csúcsforgalomra időzítették, nem írtak egy szót sem)

*Bécs metróhálózatának első tervét 1960-ban készítették, ebben még szerepelt az U5. A városfejlődés azonban az elképzeltektől eltérő irányt vett, de az addigra megépült metróvonalak számozása az eredeti tervek szerinti maradt. Az 5-ös metró anno eltervezett vonalának csak bizonyos szakaszai készültek el, és azok ma jórészt az U2 vonalán találhatók.

Holnap kezdődik Bécsben egy, a Torkos Csütörtökhöz hasonlító kezdeményezés, ami azonban nem egy napig, hanem egy egész hétig tart. Különbség még ezen felül az, hogy csak bizonyos éttermek vesznek benne részt: a huszonöt legjobb. (Vagy legalábbis huszonöt a legjobbak közül). A kulináris kalandozásra lehetőséget és indokot adó 'esemény' a fantáziátlan Restaurantwoche nevet kapta, amiért valószínűleg kárpótol az ételek minősége.

Június 28-tól kezdve tehát egy héten keresztül (július 4-ig), kétfogásos ebédmenüt kaphatunk 12,5 euróért, illetve háromfogásos vacsoramenüt ehetünk 25-ért olyan éttermekben, mint a Yohm, a Huth, az Ella's a Vestibül, vagy az Indochine, melyről már nálam is született egy poszt.

Persze lehet mondani, hogy ezek az árak még így, kedvezményesen is magasak, de ha úgy nézzük, hogy egy adag egytálétel rohanós, talponállós helyen öt euró fölött kezdődik, és az átlagos ebédmenüket 8-9 euróért mérik, akkor az ínyenc kétfogásos déli menü ennyiért szerintem jutányos. Arra még ügyelni kell, hogy ital és szervíz díj nem foglaltatik az árban, illetve a A Gaut Millaut által két sapkánál magasabbra rangsorolt éttermek ebédnél 5, vacsoránál pedig 10 eurót rádobhatnak pluszban a számlára.

Asztalt foglalni, maximum nyolc főre, a weboldalon keresztül lehet, úgymond valós időben, amiről azonnal visszaigazolást kapunk emailen. Ha valamelyik étterem nem jelenik meg a foglalási listán, az azt jelenti, hogy ott nincs már szabad asztal. Lemondani, vagy módosítani szintén csak ezen a honlapon keresztül lehet, az étteremmel közvetlen kapcsolatba lépve nem.

A múlt hétvégén, Pesten, egy újonnan nyílt szórakozóhelyen volt szerencsém Magyarország legnagyobb tréningcége ügyvezetőjének társaságában unatkozni, aki biggyesztve közölte, hogy szerinte Bécs nem érdekes hely. Én meg jól megsértődtem.

Méghogy nem érdekes egy olyan város, ahol ilyen cipőket terveznek!

van annak egyfajta befogadó, már-már csapatépítő hatása, ha a veled egy szobában dolgozó kolléga elszámítja magát és minden szándéka ellenére hangosat szellent.

Az persze nem elég, ha papírunk van arról, hogy a flaszter egy része időlegesen a mienk. Az utcadarabot körbe is kell pisilni meg kell jelölni, hogy ne állhasson oda senki. A művelethez közlekedési táblát kell használni, ráadásul kettőt, hogy a később majd a képbe kerülő rendőrök tudják, hogy honnan kell elszállítaniuk a területünkre bepofátlankodó parkolókat.

Nem tudom ki hogy van vele, de nálunk se otthon, sem pedig az irodában nem kallódnak szanaszét megállni-tilos táblák, tehát az eredeti feladat fiadzott egy újat: közlekedési táblát kell szerezni. Aha. Woher?

A Hivatal ezt is elárulta. A tegnapi weboldal egyik aloldala az eddig tapasztalt segítőkész, polgárbarát szellemben tájékoztatott arról, hogy kölcsönöznek nekem, ha akarom. Akartam. - Ugyan ki kellett menni értük a pék valagá-ba, de nem bántam meg. A Stephansdomba mindenki eljuthat, ide meg csak a területfoglalók, nemdebár?

Maga a kölcsönző egy autószerelőműhely és egy hodály szerelemgyerekére hasonlított leginkább, és padlótól a plafonig tele volt mindenféle közlekedést szabályozó eszközzel. Volt ott minden, talán még instant közlekedési rendőr is. A legtávolabbi sarokban pedig, háttal a bejáratnak, egy pindurka kis íróasztal mögött ült egy fazon, aki - a köszönésemre előadott összerezzenéséből ítélve-, nem számított arra, hogy aznap ott valaki még táblát akar tőle. Miután ékes magyar németséggel előadtam neki, jövetelem okát, heves adminisztrcióba kezdett, megküzdött a magyar igazolványaimmal, majd hívott nekem egy kombitaxit, illetve kiutalt számomra két, az előző posztnál látható emeletes tiltó-táblát meg a hozzávaló bazi-nehéz lábazatot. Igen kedves volt, mert hosszasan válogatott mint egy baráti zöldséges, hogy szép jusson, ne pedig ütődött.

A következő teendő a tábláink aktualizálása és kihelyezése volt, majd az egészet le kellett rajzolni felülnézetből és elmenni az illetékes rendőrörsre, hogy ott lepecsételjék a firkálmányt. A stempli azért kell, mert azzal igazolja a rendőr, hogy mi szóltunk előre és ennek hatására küldi a daruskocsit, ha valaki beparkol a területünkre. Mondanom se kell, hogy először rossz rendőrörsre mentem, de így legalább most már tudom, hogy hova tartozunk.

Ha minden jól megy, akkor holnap kiélvezzük a két tábla közötti helyet, aztán visszafelé visszacsináljuk az egészet, mert ez az előírás. Szerencsémre azonban a feladatnak ezt a részét az izraeli kolléga nyerte, így nem lesz harmadik rész. Tom Cruise-t pedig csókoltatom.

Múlt héten jött a hír, hogy mivel holnapután érkeznek az iroda új bútorai, a pa(r)koláshoz kell nekünk kilenc méter utca, ami egy egész napra a miénk s csak a miénk. Az irodában négyen vagyunk; rögtön körül is néztem kérdőleg, hogy ki nyerje a feladatot. A főnök rögtön kiesett mint végrehajtó, maradtunk hárman: az izraeli kolléga, aki nem beszél németül, az osztrák, aki beszél, de az egy hete született gyereke miatt szabin van, meg Én. - Nyertem.

Az éles szeműek egyből észreveszik, hogy az elvégzendő feladat nem rutinmeló és hát én éles szemű vagyok. Éles szemeim előtt rögtön meg is jelentek az önkormányzati ügyintézés otthoni Gizikéi, Margitkái, az irodapolcokon végigvezetett futónövények, valamint az iktatószámok harminc napos válaszadási kötelezettségestül, csekkestül és káromkodásostul. Ehhez még odaképzeltem német szókincsem "ügyintézés" fiókjának szegényes felhozatalát + az itteniek bécsi dialektusát, amely nyomán hirtelen munkahelyváltási vágy lett úrrá rajtam, miszerint oroszláneledelnek állok Timbuktuban. - Miután körbesajnálgattam magam, eszembe jutott, hogy Tom Cruisenek/nak is mennyi mindent sikerült megoldania a Mission Impossible-ben, és reménytelenül, de nekiveselkedtem. Ha neki se kellett kaszkadőr, akkor nekem se kell!

Sokkal könnyebb dolgom lett volna kezdésnek, ha egyből tudom, hogy mit írjak a gugliba, de nem tudtam. Maradt hát a 'vajon hol oldaná meg a feladatot Tom Cruise' kérdés, amelyre adta magát a válasz. Felhívtam tehát a kerületi Magistratisches Bezirksamt-ot, aztán innentől kezdve mint kés a puha vajban, úgy haladtam előre. A telefont egyből felvették és mivel nem ők voltak az illetékesek, rögvest átkapcsoltak egy több tíz kilométerrel és kerülettel (!) arrébb lévő irodájukba. Ott megmondták a jelszót: kurzfristiges Halteverbot, azaz nagyjából 'ideiglenes parkolási tilalom', majd adtak egy weboldalcímet, amin minden tudnivaló fent van, de azért szépen, kedvesen elmagyarázták élőszóban is.

A weboldalon volt egy emailcím, amire írtam egy levelet, hogy kéne egy darab utca, de a szívem mélyén nem vártam választ. - A Hivatal maximum packázik, de nem válaszol. - Úgy voltam vele, hogy majd beviszem a kérelmet személyesen, hiszen úgyis kell majd fizetnünk is.

A döbbenettől szólni se tudtam, amikor másnap, egy reggel nyolc órakor küldött emailben arról tájékoztatott a Hivatal, hogy azon nyomban mehetek az engedélyért, mert k é s z e n  van. - Így érezhette magát Alíz csodaországban. - Fel is pattantam a metróra és 51 euró leszurkolása után a kezemben volt a papír, hogy kaptunk kölcsönbe 15 méter utcát.

Arról pedig, hogy miképpen szereztem a képen látható tilalomfátfémet, a következő részben mesélek. Folyt.köv.....

Bécs bármelyik részéről ingyen juthatunk el a bécsi Modern Művészetek Múzeumába, ha június 25. és július 2. között sms-t küldünk a 43 699 191 67 622 telefonszámra. A sofőr Mladen Miljanović,  – a Henkel Art.Award. 2009 – díjazottja a fuvar végén még egy, a MUMOKBA szóló belépőjeggyel is megajándékozza az utasát. A sofőrön és az utason kívül a performansz részét képezi maga a jármű, - a képen látható Zastava, melynek gyártását 2008-ban véglegesen leállították.

A hét napon igénybevehető "szolgáltatás" egy művészeti kísérlet, amelyben a Balkáni Háborút gyerekként átélt Miljanović a fuvar alatt létrejövő társas interakciókon, valamint az átalakított autóbelső adta lehetőségeken keresztül nyilvánul meg.

A Gürtel  és környéke nem tartozik Bécs legkellemesebb helyei közé: javarészt szürke és unalmas. Ezért is volt öröm ma hajnalban felfedezni, hogy a Bruno-Kreisky Parkot sűrűn teleaggatták piros függőágyakkal.

Teljesen véletlenül sétáltam azon a környéken, a Bécs iránt érzett szerelmem rávett arra, hogy részt vegyek egy reggel fél hatkor kezdődő város-séta performanszon, (- lásd következő poszt -) és ennek keretében bukkantam rá a "hanging around" elnevezésű köztéri városművészeti projektre.

Működik Bécsben egy KÖR nevű (Kunst im Öffetlichen Raum Wien) szervezet, amely olyan művészeti megmozdulásokat támogat, amelyek a város köztereit teszik élénkebbé, érdekesebbé, élhetőbbé. A függőágyak ötletével előállt Michael Kienzer is tőlük kapott támogatást, aminek köszönhetően tervének végeredményét már második éve használhatják a park látogatói. Az installáció célja ember-tér-fa kapcsolatának újragondolása és használható módon való megjelenítése, amelyben egyszerre van jelen a kultúra, a természet és a mindannapok.

"A főggőágyak kiterjesztik az érzékelést és a fogalmakat. Felidézik azt a szokást, amely már az antik Görögországban is létezett a dionüszoszi "Aiora ünnep" formájában. A ringatózó lustálkodásra való művészi felszólítás nemcsak a park képét változtatja meg a hagyományosan munkásnegyednek számító Margaretenben, hanem a magunkhoz és másokhoz való viszonyunkat is".

Idézet innen

A függőágyakat október  közepéig hagyják lógva, és jó sok van belőlük.

és akkor szóltak nekem tegnap, hogy a múlt szerdán, Bécsből feladott fontos levelem nem érkezett meg Barcelonába...

és akkor fogtam az egy darab cetlimet, amit a postán adtak, -NEM kellett kézzel kitöltenem, NEM szerepel rajta semmilyen adatom, de még a címzetté SEM -, viszont egy szám igen...

és akkor felmentem az osztrák posta honlapjára, hogy nyomon kövessem az én fontos levelemet, de nem tudtam nyomon követni valamiért, de cserébe kiírtak nekem egy telefonszámot, hogy majd azzal...

és akkor felhívtam a telefonszámot, ám ügyfélszolgálatos éppen foglalt volt, és akkor viszont egy automata női hang teljesen meggyőzően azt mondta nekem, hogy én vagyok a következő, aki sorra fog kerül. - El is kezdtem elgondolkodni, hogy ezt elhiggyem-e neki...

és akkor éppen eljutottam a gondolat végére, amikor sorra kerültem és elmondtam, hogy keressük meg a fontos levelemet...

és akkor a vonal végén elkérték azt az egy darab számot, majd közölték hogy melyik postahivatalban hány óra, hány perckor adtam fel, utána pedig folyamatosan mondták, hogy éppen mit látnak a képernyőjükön keresés közben: mikor hagyta el a fontos levelem Ausztriát és mikor érkezett meg Madridba...

és akkor sajnos azt is mondták, hogy ennél tovább nem látnak, mert az már a spanyol posta rendszere, de kérjem meg a címzettet, hogy hívja fel a számmal a spanyol postát, mert ez a szám ott is ugyanúgy múkodik...

és... meg is kértem a címzettet az utánajárásra, aztán pedig megírtam ezt a posztot, mert azt éreztem, hogy ha nem is lesz meg az én fontos levelem, akkor is valahogy jobban esik így elveszteni, mint az eddig megszokott módon.

De persze még lehet, hogy meglesz.

Meglett

Még valamikor a múlt nyáron írtunk én is és Waldorf is a Duna csatorna két oldalára szezonálisan kitelepített kiülős helyekről, ahol a munka után édes a lazulás, és amelyek között a legjobbnak kikiálltott az Uránia tövében található Strandbar Hermann. Bevallom, én annyira nem vagyok tőle elájulva, de valószínűleg ez a tömeges emberi jelenléttől való viszolygásomnak tudható be.

Idén azonban - tömeg ide, vagy oda -törzsvendég leszek, mert a Strandbar Hermann Pécsnek szenteli májusi programjainak zömét, amelyet Pécs Beach 2010 néven hirdet és amelynek ajánlásában igen meleg szavakkal illeti az idén Európa Kulturális Fővárosává választott városunkat.

A programkínálat széles palettán mozog és örülnivalóan változatos: koncertek, felolvasások, DJ-k, gasztronómiai bemutatók, hordókiállítás és akár még homokvár-építő verseny is, amelynek során a pécsi mecset mását kell felhúzni a homokozni szeretőknek.

Megyek és megkeresem a kisvödrömet és a lapátkámat.

Nem elég, hogy két nap múlva két tárgyból is vizsgázom, még irodaköltözésen is átestem. Az új iroda valójában egy irdatlan nagy lakás, amelyen három céggel osztozunk. Régebben egy reklámügynökség tanyája volt, az egyik szoba falán például egy életnagyságú óriásplakát szolgál tapétául.

Az előtérbe belépőt meg Mancika, a recepciós fogadja. Sajnos nem egy beszédes fajta, kávét se tud főzni. Az egyetlen előnye, hogy ki lehet olvasni a ruháját.

Tegnap a zuhogó esőben rátaláltam egy oázisra.  Este nyolc után, egy lakásgalériában tartott kiállításmegnyitóról kifele jövet szorongtam éppen másodmagammal egy esernyő alatt, (minden sötét volt, szürke és hideg), amikor a 99 Wines bolt színessége belevidámkodott az arcomba. Először csak a kirakatra tapadtunk rá, nézegettük a néhol vicces nevű, néhol pedig különlegesnek tűnő borokat, aztán kipróbáltuk, hogy nyílik-e az ajtó - bár egy lelket sem láttunk odabent. Amikor a művelet sikerrel járt, izgatottan kapkodtuk a fejünket, hogy hol is kezdjük a nézelődést. Sajnos a telefonom csak ennyire volt képes, de talán látszik, hogy nem a szokásos borbolt- miliőbe kerültünk.

Pár perc múlva még egy eladó is megjelent, aki igen hamar eladott osztrák ismerősömnek vagy tizenöt féle bort.

Az innovatív borüzletet alapítója azért csinálta ilyenre, mert nem szerette azokat a borboltokat, amelyekben addig járt. Zsúfoltnak és elbátortalanítónak tartotta őket. Ellenükben kidolgozta a 99 koncepciót: 99 féle bor, amelyek között fele-fele arányban található meg a két szín, viszont minden ízirány képviselteti magát, és egyik sem kerül 25 eurónál többe. Az üzletet jellemző különleges ám barátságos dizájn pedig már önmagában megér egy látogatást. A tulaj mindezzel le szeretné rombolni a borozás köré felépített misztikus hozzáértés-kultuszt és meg szeretné mutatni, hogy a bor élvezetéhez nem feltétlenül kell akadémiai titulus vagy borlovagrendi tagság.

Az üzlet kínálatban szerepelnek még mindenféle csokik, fűszerek, boriváshoz használható ügyes kis kellékek és minden megrendelhető a webshopban is.

Ha pedig valakire sürgősen jönne rá Bécsben a borihatnék, ám nincs otthon egy csepp sem, az tárcsázhatja a forróvonalat, amelyen keresztül harminc percen belül kiszállítják neki a kiválasztott termékeket.

1560-ban a régi császári vadászterületen - ma csak Práternek hívják -, II. Maximilian császár építtetett egy vadászházat, amely később a Ferenc József korabeli elit kedvenc találkozóhelye volt, a II. Világháborúban pedig katonai megfigyelőállásként szolgált.  Az erdővel körülvett csupazöld és csupanyugis épület a Lusthaus, amit tegnap este végre felkerestem, fittyet hányva a laptopon acsarkodó tételekre meg a maláj ringgittel machináló határidős ügyletekről érdeklődő beadandóra.

Normális ember akkor megy a Lusthausba, amikor hétágra süt a Nap, de azért van annak is egy sajátos bája, amikor a tegnapi eső miatt kongó étterembe belépve, a foglalt asztalunk iránt érdeklődünk a pincértől.

A berendezés alapján az embernek az az érzése támad, hogy hamarosan csipkés napernyős hölgyek és snájdigra pödrött bajuszú, párbajra kész urak lépnek majd be az ajtón hogy elfogyasszák délutáni teájukat, miközben a kint karikázó lurkókat gardedám vigyázza. A betérőben kialakult idilli képet először a középső asztalra kitett, kifestőkkel és gyerekújságokkal megrakott Donald kacsás fadoboz töri meg, majd ehhez társul a copfos pincérfiú, akihez meg Astrud Gilberto csatlakozik a hifiből elénekelve mindenki legnagyobb örömére a Girl from Ipanema-t. A hely azonban jó és érdekes, így ezekkel a stílustörésekkel együtt is jól érzi magát az turista ember és örül neki, hogy itt lehet.

A több szintes épület étterme romantikus vacsorahelyszínként van számontartva, a rendszeresen megrendezett brunch pedig igen divatos a városnak ezt az eldugott szegletét is ismerő bécsiek körében. A konyha általunk választott salátái és előételei ízre, a vitrinbe kitett torták pedig látványra voltak igen meggyőzőek. Daniela barátnőm szerint a főételek is igen jók, így mindenképpen érdemes felszállni a 77/A jelű buszra vagy végigsétálni az öt kilométer hosszú Hauptallee-n, hogy kipróbálhassuk ezt az eldugott helyet. (Jó időben nem szabad megfeledkezni az előzetes asztalfoglalásról, illetve arról, hogy a szerda szünnap).

Amikor a Práter hétköznapi halandók előtt még nem volt nyitva, már akkor állt ott egy "A svájci menedékházhoz" címzett fogadó, amelyben a svájci vadásztársaság múlatta idejét. 1800-ban neve "A dohánypipához" lett, ahová az úri társaságból kitiltott dohányosok jártak pöfékelni. Tizennégy évvel később már úgy hívták, hogy "Az orosz császárhoz", 1868-ban pedig a "Svájci tejgazdákodás" nevet kapta. Amikor pár hete Pilgrammal ellátogattunk oda, több mint száz éve Svájciház-nak hívták, de szerintem már most pingálják az új cégért, hogyaszongya: "Fogadó a nemsissihez".

Hallani már legalább két évvel ezelőtt hallottam a Schweizerhausról, de mivel egy idős barátom mesélte, hogy üres estéit gyakran tölti el ott ivócimboráival, úgy éreztem nem én vagyok a célcsoport. Aztán egy darabig olyan helyen laktam, ahol a metrókijárat mellett öles tábla jelezte, merre menjek, hogy megtaláljam a neves sörházat, így lassú víz partot mos alapon beadtam magamnak a derekamat, miszerint egy Bécsről szóló blogban ennek a híres intézménynek is szerepelnie kell. Már csak meg kellett várni, hogy kitavaszodjon, és amikor hirtelen alkoholos italokban lerovandó tartozásom keletkezett Pilgram felé, a Schweizerhaus felé vettük az irányt. Utunkat a Práter viszolyogtatóan giccses, csillogó, berregő, villódzó attrakciói szegélyezték, szemem előtt a világomtól igen távol eső literes söröskorsók habzottak, így nem igazán éreztem úgy, hogy jó lesz nekem ott, ahová megyünk. Pedig jó lett.

A Schweizerhaus hatalmas sörkertjének kipróbálásáról aznap lebeszélt a csípős tavaszi szél és betessékelt minket a fedett hodályba. Minden mindenütt széles, magas, tágas: Akármerre néztünk, a sokszemélyes asztalok és a hosszú padok azt hirdették, hogy itt a vendég akkor is társaságra lel, ha egyedül érlezik. (Szerintem tuti itt pattanhatott ki a közösségi média ötlete a későbbi megvalósítóból). - Ez a hely nem a kétszemélyes intim vacsorák színtere. - Szerencsénkre még időben érkeztünk, fél óra múlva már nem találtunk volna szabad asztalcsücskét. A pincérek az impozáns vendéglétszám ellenére mindig kéznél voltak, udvarias és hatékony működésüket csak dícsérni lehet. S mivel a 90 napos diéta éppen fehérje napot írt elő, vega preferenciáim ellenére nem haboztam beszállni a ház specialitását képező irdatlan cupák megrendelésébe és a későbbi elfogyasztására tett (hasztalan) kísérletbe.

A cucc csonttal együtt kicsivel több, mint egy kiló, amelyből a hús súlya ennek durván a fele. Ebből engem valamilyen genetikai kód miatt leginkább az istenien ropogós bőre érdekelt, ami 150%-osan tökéletes volt. Az étlapon ezen kívül szerepel még persze számos más specialitás is, és hát ugye ott van még a híres, frissen csapolt, Budweiser Budvar sörük is, de erről sajnálatos söranalfabétizmusom miatt nem tudok nyilatkozni. Sokan itták, nyilván nem véletlenül tették. Ezek a sokak egyébként sokfélék voltak. Nemcsak idős urakból álló asztaltársaságok koccintgattak szorgalmasan, - ahogyan az elején vártam. Mellénk például egy munkából érkező harmincas barátnői négyes telepedett le, a szomszéd asztalnál egy népesebb család evett, máshol pedig képzőművésznek tűnő hármas temetkezett a sörhabba. Úgy tűnt, hogy a nagyon elegáns arisztokrata népeken kívül mindenféle társadalmi réteg képviseltette magát.

A Schweizerhausból minden út a Práter vidámparkján keresztül vezet haza, így a metró felé ballagva elkövettük azt a hibát, hogy megálltunk egy "körhinta" mellett, hogy megtekintsük hány féle irányba képes egyszerre forogni az autónak álcázott ülés. Két perces bámészkodás után már a látvány elég volt ahhoz, hogy gyomrunk tartalma lemodellezze a masina mozgásait, így a cupák, a fröccs és a saláta elkeseredett küzdelembe kezdett, hogy melyikük érjen elsőnek járdát. Még idejében odébbálltunk, de a következtetést levontuk: a Schweizerhausba tett látogatás után szemünket kizárólag céllövöldére, pónivasútra és elvarázsolt kastélyra vessük.

Szolgálati közlemény: az utolsó pár hétben emailen kapott (emailben jelzett) kommenteket itt a blogon akartam beengedni, ezért a komment-értesítő emaileket kitöröltem. Amikor végre odajutottam, hogy a bloggal is foglalkozni tudjak, nem találtam egy függő kommentet sem... :o

Ezen felül az internet szolgáltatóm kb 2 hete 2 napra meghalt és emiatt minden bejövő emailem elveszett, ezért a) aki írt és nem válaszoltam az küldje újra b) az aznapi kommentekről emiatt nem is tudok.

Úttörő és kisdobos koromban erős ellenérzéssel viseltettem az akadályversenyekkel szemben, különösen a morzés állomásokat gyűlöltem. Amióta azonban pár évvel ezelőtt Barcelonában részt vettem egy városi, üldözős akadályversenyen, megkedveltem a műfajt, annak is a városi változatát.

Mint kiderült, néhány pihent agyú ember Bécsben is rendez ilyesmit és még pont időben szereztem róla tudomást ahhoz, hogy kipróbáljam.  - Részt vehet rajta bárki, aki rászán arra egy éjszakát, hogy ellenőrző pontok között rohanjon lélekszakadva, amelyeket nehéz megtalálni (és túlélni az azokon elvégzendő, nyilvánosan megbámult, agyament feladatok miatt).

Az izgalmat fokozandó nem elég fellelni a csekk-pointokat, (amelyeket sokszor kamuflálnak) még arra is ügyelni kell, hogy elkerüljük az úgynevezett vadászokat, akiknek pont az a dolga, hogy üldözzék a résztvevőket, s nyakoncsípés esetén kivonják őket a játékból. Akit elkaptak, az maga is üldőzővé válik. (Lásd még: hogyan szaporodnak a vámpírok)

Játékost és vadászt karszalagok különböztetnek meg egymástól, az ellenőrző pontok között tömegközlekedés használata is megengedett, de bicaj, taxi, autó, gördeszka, stb. igénybe vétele tilos. Vannak úgynevezett védett zónák, ahol a vadászok nem szívhatják ki a véredet meszelhetnek el. Ilyen az ellenőrző pont és környéke, valamint a tömegközlekedési eszközök.

Időpont: 2010 május 15., részletek a weboldalon és a Facebook csoporton.

Lehet jelentkezni ellenőrző pontosnak is és üldözőnek is, illetve keresnek fotósokat és filmeseket is, akik önkéntesen dokumentálják a heppeninget. Ha valaki társulni akar hozzám, írjon privátban.

Régen vártam már koncertet ennyire

A képen Emmerich Weissenberger képzőművész látható, aki húsz méter magasan, Bécs leghíresebb épületén, ma délelőtt tíz óra körül, a Stephansdomon önnön magát "állította ki". Weissenberger töviskoronával a fején a dóm főbejárata felett vette fel a keresztre feszítettek jellegzetes pózát, hogy a Katolikus Egyház papjai által bántalmazott és megrontott áldozatokra emlékezzen és emlékeztessen.

A hatóságoknak és a templom vezetésének be nem jelentett félórás performansz miatt, - amelyről a sajtót előző este értesítették -, bezárták a dómot és a művészt elvitte a rendőrség.

"Krisztus keresztrefeszítésének napján az összes bántalmazott képviseletében magamat feszítem meg. Ez egy segélykiálltás, mert a művészet mindig igaz. Az Egyház ezzel szemben, a felénk manapság mutatott arcával nem az. Ne Krisztus halálára emlékezzünk ma, hanem azok lelki és társadalmi halálára, akik az Egek Urainak estek áldozatul. Velük érzünk, emlékszünk és figyelünk rájuk." - áll a Weissenberger által kiadott közleményben.

Nem, nem káromkodok - egy sörről van szó. És nem angolul van, hanem németül.

A hell ugye azt jelenti, hogy világos. A söröknél ezt nem is kell magyarázni. A Fucking már érdekesebb ügy, bár az se bonyolult: van egy falu Felső-Ausztriában (Facebook csoportja is van), amelyet így hívnak. [ejtsd: fuking]. Ez az a település, amelynek a helységnév tábláit egy idő után betonnal kellett rögzíteni, mert a vicces kedvű látogatók szívesen vittek magukkal haza belőle. 2004-ben meg is kérdezték a lakosságot, hogy nem lenne-e jobb nevet változtatni, de az ötletet a nép elvetette.

Szeptembertől állítólag itt az új sör, amelynek a neve a bejegyzés címét is adta. Persze addig az is kiderülhet, hogy egy nagy média hack az egész, ugyanis Fucking polgármestere semmit sem tud az egészről... - Na most meg eszembe jutott a hordó neve németül. Jobb lesz, ha abbahagyom az írást mára.

Azt anno még a blog legelején elmeséltem, hogy Daniela barátnőmnél, akinél két költözés között lakni szoktam, négy szemetes van: A papírnak, a fémnek, a lebomló komposztálható cuccoknak és az egyébnek. Ezeken felül külön gyűjti még a műanyag és üveg palackokat, tehát összeségében hatfelé szortírozódik a háztartási hulladék.

Gondoltam én...

Mert valójában hétfelé.

A hetedik az Öko-box nevű jóság, ami arra való, hogy italkartont gyűjtsön benne az ember. Eddig csak azért nem vettem észre, hogy barátnőmnek ilyenje is van, mert nagyon kevés dobozos innivalót vesz, igyekszik ezeket elkerülni. A Tetra-Pak-féle borzadvány-csomagolások nála nem kerülnek be a háztartásba, s az egyetlen megtűrt dobozos innivaló a friss tej. Ma reggel aztán szó szerint átestem egy ilyen, küszöbre tett gyűjtőkartonon, mely - mint botlásaim zöme -, egy bejegyzésben csúcsosodott ki.

Az Öko-box működtetői előre meghirdetett időpontokban végigmennek a városon és a  házak / bejárati ajtók elé kitett, telerakott gyűjtőket elviszik, helyettük üres gyűjtődobozokat hagyva hátra. Aki újonnan kezdene bele a szemét ilyetén való szelektálásába, az a postahivatalokban talál magának Öko-boxokat, de láttam már ilyeneket több helyen, társasházak lépcsőházaiban a postaládák tetejére is kitéve. 

Fontos kérés / tudnivaló, hogy a szelektálásra szánt dobozokat ki kell öblíteni, s előtte belőlük minden maradék tartalmat kiönteni, mert ha nem így járunk el, a következő elszállításig eltelő idő alatt igen büdössé válnak a rothadó tej- és gyümölcslé maradványok. Az meg ugye kinek hiányzik?

Az egész országra kiterjesztett gyűjtő-rendszert üzemeltető cégnél négyen (!) dolgoznak, igaz: vidéken segítséget kapnak fogyatékkal élőknek munkát biztosító szociális szervezetektől*. 2006-ban kilenc ezer tonna italkartont gyűjtöttek be, ennek 70-80 százalékából tudták kimenteni a cellulózt, amiből a feldolgozás itt megtekinthető lépései után újra csomagolóanyag készül.

Királyság a köbön.

* 50 fogyatékkal élő ember számára teremtettek munkahelyet, s segítették őket ezáltal a társadalomba való beilleszkedésbe.