Elég nehéz úgy posztot írni, hogy a bal kezemet lefoglalja egy fél kiló cseresznye. De ez legalább már haladásnak nevezhető az egy órával ezelőtti állapothoz képest, amikor csak fejben próbálgattam a különböző kezdőmondatokat, merthogy az eper-evéshez két kéz kell. Az egyik tartja a piros
részt, a másik gyomlálja a zöldet.
Reggelente mindig a Schwedenplatzon keresztül baktatok az irodába, s bár néha változatossá teszem az utat azzal, hogy orvul befordulok valamelyik mellékutcába, a művelet így sem nevezhető különösebben szórakoztatónak. Egy ideje azonban alig várom, hogy a villamosról leszállva az unalmas útvonalon lépkedhessek, ugyanis minden reggel randim van. Ugyan inkább villámrandinak nevezhető: alig két perc alatt megvan. Őszintébb pillanataimban belátom, hogy elég egyoldalú az olyan kapcsolat, amiben csak az egyik fél (én) szerelmes, de ilyenkor megvigasztal ennek a szerelemnek a tárgya és gyümölcse: ma az eper és a cseresznye, tegnap a málna, de van már sárgabarack is.
A napernyőt kell figyelni, az alatt árulja nyáron a Digles család a szezon szerint esedékes, saját termesztésű gyümölcseit. Ha valaki nem jár a Schwedenplatz felé, akkor még ezeken a címeken próbálkozhat. Könnyű felismerni őket: ernyő, asztal, sok mosoly és rengeteg gyümölcs, amelyek ízét csak ételkritikusok által már elhasznált jelzőkkel tudnám csak jellemezni. Annyit talán segíthetek, hogy a portékát az árusítás napján, vagy az azt megelőző nap szedik.
