Bécsi Lét

Mármint ennek a börtönnek az ablakába a Nap.

Ismét idegen tollakkal 'ékeskedem' (mások idézgetésével telik a blog, mert a blogíró egyetemi házidolgozatokat gyárt). Tehát volt már kórház, most legyen egy osztrák börtön:

 

Ausztria úgy tűnik halálosan komolyan veszi azt a mondást, hogy egy állam fejlettsége a börtönök minőségén mérhető le. Ha ugyanis a steiermarki börtönről kéne képet alkotnunk Ausztriáról, akkor nyugati szomszédunk maga lenne a mennyország. A hohensinn architektur által tervezett épület klasszisokkal szebb, mint mondjuk a magyar kultúra fellegvára, a Demján-mauzóleum MÜPA, szobái - akarom mondani cellái - pedig verik a legtöbb háromcsillagos boutiqe-hotelét. De vajon ki érdemelné meg, hogy ideküldjük? Mert nekünk hirtelen senki sem jut eszünkbe.

Én inkább azt kérdezném, hogy mit kell elkövetnem, hogy idekerüljek. Mert megfontolnám... De tudjunk meg róla többet építésznyelven:

Az épület megalkotásával az volt a cél, hogy nyitott, modern, a fénynek szabad utat engedő, a polgárok számára elérhető jogi szolgáltatóközpontot hozzanak létre. Az épületben helyet kapott három bíróságot (kerületi, megyei és szövetségi) egy három emeletes csarnok köti össze. Az emeleteken találhatóak a bíróságokhoz tartozó irodák és termek. A fogdák pavillonszerűen kerültek kialakításra (gőzöm sincs, ez mit jelent nem építészül), és arra törekedtek, hogy mind az itt dolgozók, mind pedig a fogvatartottak számára optimális ott-tartózkodási körülményeket biztosítsanak. A dutyi-egységeket lakóközösségszerűen alakították ki, amelyekben tizenöt lakót szállásolnak el (mondtam már, hogy lakást keresek és kitaláltam, hogy most nem albérletben, hanem lakóközösségben akarok lakni?) Minden egységben van teakonyha, tornaterem, loggia és szaniterblokk. A munkahelyi és rekreációs tereket úgy hozták létre, hogy azokat az őrizetesek kíséret nélkül, önállóan felkereshessék, mert így kevésbé lesznek leterhelve a fegyőrök. (Nem viccelek, ez van az építésziroda honlapján). A tetőn van a sétatér, de minden egységhez tartozik egy-egy udvarrész is. A hab a tortán, akarom mondani a lakat a rácson az, hogy a fenti tereket úgy ügyeskedték össze, hogy a fogvatartottak ne tudjanak másokkal engedély nélkül kapcsolatba lépni.

Kattintsatok a linkre további börtönképekért....

Nem tudom, hogy bánjam, vagy örüljek, hogy ebben a posztban nem a saját élményeimről lesz szó. Waldorf hívta fel a figyelmemet egy cikkre, amelyből idemásolok egy részt.

"A kórtermekbe az orvos, a nővér, de még a takarító is úgy jött be, hogy előbb kopogott, azután megvárta, míg a beteg azt mondta, tessék. Magyarországi kórházban sosem tapasztaltam azt, hogy egy ügyeletes orvos bemutatkozott volna. Másnap ott állt előttem egy, nyújtotta a kezét, aztán elmondta, tegnap ő operált, és részletesen beszámolt a műtétemről. Itthon ahhoz voltam szokva, tűrni kell, hogy a műtéteket fájdalom előzi meg, és az is követi. Amstettenben meg azt magyarázták, a fájdalom nem jó, mert úgy az ember sokkal nehezebben gyógyul. "

A teljes cikk itt olvasható

Első bécsi lakhelyem egy unalmas, szinte kizárólag irodáknak helyet adó, ódon épületben volt, amely délután hattól és minden hétvégén kongott az ürességtől. Ha nincs onnan két saroknyira Bécs (és a világ egyik) legizgalmasabb kulturális központja, biztos megkukulok a házra települő sűrű csendtől. Szerencsére azonban mindig ott volt menedéknek a Museums Quartier, amely az eredetileg császári lóistállóként használt épületekből lett egy hihetetlenül sokszínű, sokoldalú és érdekes kultúr- és művészközponttá.

Az MQ szinte egy külön városrész, amelyben viszonylagos kis mérete ellenére több napra elegendő programot és múzeumot találni. Nem is vállalkozom rá, hogy egy posztban összefoglaljam mi minden van itt, de valahol el kell kezdeni, így belevágok a közepébe, ami nem más, mint az épületek által körülvett udvar. Ez az MQ szíve, itt a legnagyobb a nyüzsgés, és a hely gazdái mindent meg is tesznek azért, hogy a közösségi életérzés átjárja a látogatót. Innen nyílik a legtöbb étterem és múzeum, jó időben ide pakolják ki az asztalaikat az MQ szerencsésebb = jobb elhelyezkedésű vendéglátóipari egységei, és itt találhatók azok a "padok", amelyek lassan az MQ egyik emblémájává válnak.

Igazából nem is padok ezek, hanem többszemélyes, modern vonalú heverők, amelyeken mindig fürtökben lógnak az emberek, s bár szerintem nem igazán kényelmesek, mindenképpen jó szolgálatot tesznek azoknak, akik nem akarnak vagy tudnak beülni valamelyik étterembe, akik csoportba óhajtanak verődni, vagy részt kívánnak venni a szemezzünk-mindenkivel-aki-errejár, hamarosan olimpiai versenyszámként is megjelenő helyi sportágban.

Az ülő/fevő-alkalmatosságok színe ma már közkívánat tárgyát képezi, mielőtt lerakják őket az aktuális szezon kezdetén, megszavaztatják a népeket arról, hogy milyen szín fedje be a padokat a tisztelt látogatók feneke alatt, s milyen szín fakuljon majd ki a szívós nyári napsugaraktól.

Ebben az évben 25 ezren voksoltak, 66%-kal többen, mint tavaly. A három szín, amely a dobogó helyein landolt a Lush Medow Green, a Candy Shop Pink és Strawberry Fields Red voltak. Ha hinni lehet a híreknek, igen szoros verseny alakult ki közöttük, de mára már tudni lehet, hogy az április 29-én személyesen is megtekinthető győztes:

Kicsit le vagyok maradva. Én még mindig azon gondolkodom, hogy kipróbáljam-e majd egyszer a bungee jumpingot, amikor mások már régen házon futnak.  És itt  most ne a szokásos családi házakat idézzük lelki szemeink elé tetőtérrel, hanem gondoljunk bátran a budapesti orvosi egyetemre, meg a tetejéről induló, külső falon történő lefutásra. A Bécsben élők pedig gondoljanak az Airo Tower-re, mert ennek a sportnak itt ez az épület nyújt gyakorlóterepet. A dolog lényege, hogy az ember a tetőről indul és 50 méternyit levágtat a házfalon a mélybe. Illusztrálom:

A Császárvárosban már 16 éves kortól lehet házon futni, de a nagykorúságon innen lévőknek szülői engedély szükséges. További korlátozó tényező lehet még a testsúly, 110 kilón túl sajnos nem lehetséges lefutni az 50 méteres távot. Öltözéknek kényelmes sportruházatot, valamint nem csúszós talpú cipőt javasolnak. A futó maga határozza meg saját sebességét, ám a futást felügyelő munkatárs kezében lévő biztosítókötéllel bárkit le lehet lassítani, vagy állítani.

A legközelebbi házon futást március 27-én szervezik, további időpontokat az esemény gazdájának honlapjáról lehet megtudni. A szervezők szerint felkészítéssel együtt harminc percet kell számolni a futásra, de gondolom ebben nincs benne a magamfajták esemény előtti győzködése, pszichoterápiája, majd levakarása a falról. Állítólag százból egy ember visszakozik odafent (na az egyik vagyok én). Egy alkalom 79 euróba kerül, de plusz 19 euróért le is filmezik az embert. Ha Bécs nem jön szóba, akkor mégy ezekben a városokban is lehet házon futni.

Megvan az az érzés, amikor egy álmos vasárnap délután / késő este, egy rég nem látott baráttól eljövet, egy kihalt, ismeretlen városrészen  beállsz egy megállóba? Halvány fogalmad sincs, hol vagy pontosan. Körülötted sehol egy teremtett lélek, a sivatagban elszáradt bogáncsbokrot görget a szél, feletted keselyű köröz, és úgy érzed megállt az idő, vagy ha nem is, az órák arrafelé biztos lassabban járnak, ahol éppen te állsz.

Az egyetlen reményed azt illetően, hogy egyszer el tudsz majd onnan jönni, a megállótábla maga, és a rajta tépetten lógó, olvashatatlan menetrend. 'Ha meszaggatták, akkor csak járt már arra ember!'- gondolod, s bár mindez logikus, mégis hihetetlennek tűnik... Végül persze, miután az ólomlábon vánszorgó másodpercek félórává bandáztak össze, befut egy busz és begyűjt téged.

Megkönnyebülsz.

Kitörlöd az smsben lekapart végrendeletedet. Megfogadod, hogy barátaidat onnantól kezdve az irányítószámuk alapján válogatod meg.

Na például az ilyen élményeim szoktak eszembe jutni, amikor megkérdezik, hogy miért szeretem Bécset. Mert nem érzem magam ennyire elfelejtve, semmilyen busz-vagy villamosmegállóban. Mert az a titokzatos szervező erő, amely tömegközlekedési eszközökkel segíti a helyváltoztatásomat, beszél hozzám. Például mindig kiírja, hogy az adott megállóban mikor jön a jármű, amire várok. Nem azt írja ki, hogy mikor indul a végállomásról, hanem azt, hogy mikor fog megérkezni. Vagy meg tudja oldani, hogy a menetrend mindig ép és olvasható legyen. Ééééés: egyre több helyen digitális kijelzőket telepít a megállókba, s ezeken tájékoztat, hogy hány perc múlva érkezik a várakozásom tárgyát képező szállítóeszköz.

Persze ez a szervező erő sem tökéletes, nála is vannak járatkimaradások, illetve ő is tehetetlen azzal szemben, ha egy demonstráló tömeg elzárja a járművek útját. De erre is van jelrendszere és azon nyomban megmondja, ha akadozni kezd a közlekedés azon része, amelyért ő a felelős. Elektromos kijelző híján pedig bemondja ugynezt hangosbeszélőn. Párszor rám hozta már a frászt, amikor belerecsegett az éterbe (orvul szinte minden megállóban van egy hangszóró), és ugyan egy szavát sem értettem, de a jószándékát díjazom. A lényeg, hogy folyamatosan azt érzem: gondol rám, megpróbál az én fejemmel gondolkodni, azon van, hogy segítsen eljutnom oda, ahová igyekszem.

A napokban olvastam, hogy a bécsi KV, a meglévő 430-at kiegészítendő, idén újabb 200 digitális kijelzőt tervez üzembe helyezni. 2012-ig pedig még további 170-et. Egy ilyen cucc húsz ezer euróba kerül, de ebben már benne van a betonfeltörés, az ásás, meg a telepítés utáni helyreállítátás is.

A digitális táblákra azt is ki szokták írni, hogy mikor érkezik az a jármű, amely kerekes-székes utasok szállítására alkalmas. - Alant róla egy fotó. (Rajta a felirat: egy Leberkäse-szendvics = 54 ember, aki szagolja. Ez anno a 'ne egyél a járműveken'-kampány részét képezte).

A születésnapom utórengéseinek köszönhetően (miszerint az akkor ajándékba kapott koncertjegy tegnapra szólt), ismért felfedeztem a városból egy darabot. Az eseményre készülődés terveit a főnököm egy csináljunk-meg-valamit-az-utolsó-pillanatban akcióval szétbombázta, így kissé ziláltan, de azért még időben estem be a Konzerthaus bejáratán.

Az előtérben rögtön beleszerettem a szecessziós, ajtókilincs környéki díszítésekbe, majd pedig az azokon túli nyüzsgésbe, és rögtön rá az egész épületbe. A Konzerthaus, - honlapján olvasható önjellemzése szerint -, három alappillérre helyezi tevékenységét: a hagyományok tiszteletére, új közönségréteg megnyerésére, (amit bátor programösszeállítással igyekszik elérni), valamint az újra való nyitottságon keresztüli folyamatos fejlődésre. Általában bizalmatlanul szoktam az ilyen küldetés-kinyilatkoztatásokat olvasni, de most azt kell, hogy  mondjam, nem rizsáztak.

Képzeljünk el egy 1913-ban I. Ferenc József jelenlétében átadott, sok-sok arannyal díszített, kristálycsilláros, kívülről inkább szigorúnak és unalmasnak látszó épületet, amelyben felváltva és párhuzamosan rendeznek színvonalas komolyzenei koncerteket, jazz-produkciókat, világzenei műsorszámokat, kamarazenei- és francia sanzon-esteket, illetve modern zenei kísérleteket és sikerültségeket. (A 20-as és 30-as években még boxvilágbajnokság is színesítette a repertoárt). A tegnapi közönség pedig, anélkül hogy tudta volna, sokszínűségével már önmagában is hozta a három pillért. Láttam ott elegánsan felöltözött, kimért nőket, bohém fiatalokat és időseket, meg mindenféle stílusú másokat, akik a nézőtéren ülve harsányan vokáloztak, amikor az énekesnő ezt kérte tőlük.

Az épület szellemisége is egész biztosasn hozzátesz a jó közérzethez: anno eleve arra találták ki, hogy zenei ünnepeknek és művészi összejöveteleknek adjon otthont, és egyszerre legyen a városé és a zenéé.

1911-ben kezdték építeni, s a munkálatokat két, a színházépítésben szakinak számító építész, Ferdinand Fellner és Hermann Gottlieb Helmer vezette. Azt olvastam, hogy az épület építészeti ritkaságnak számít, mert különleges módon ötvözi a historizmus, a szecesszió és a jugendstil elemeit.

A házban eredetileg három termet alakítottak ki, de egy évtizeddel ezelőtti újjáépítés hozzátett egy negyediket. Ezeket  úgy alakították ki, hogy a párhuzamosan zajló koncertek ne zavarják egymást. Richard Strauss a fent említett megnyitóra külön darabot komponált Festliches Präludium op.61 címmel, és a kíváncsiak ezen a linken virtuálisan is  bejárhatják a házat.

• Alakuljon át  minden női vécéfülke akkorára, hogy stratégiai tervezés nélkül egyszerre mehessek be a táskámmal, a kabátommal, (meg az utánam üvöltő, kint maradni nem hajlandó - ez esetben csak képzeletbeli kisgyerekemmel-) és el is férjünk mindahányan kényelmesen dolgunk végezte közben is. Másképpen fogalmazva: legyen minden vécéfülke akkora + 1 m2, hogy a befelé nyíló ajtót belülről anélkül tudjam kinyitni, hogy a vécécsészét a fejem fölé kelljen emelnem a művelet végrehajtásának sikeres elvégzése érdekében.

• Találja már végre fel valaki az olyan szénhidrát és gluténmentes pékárut, amely egészséges illetve pont olyan állagú és ízű, mint a hagyományos társai.

• A horkolás mondjon le!

• A divattervezők csak olyan cipőket dobhassanak piacra, amelyeknek prototípusait egy hónapon keresztül személyesen tesztelték metrómozgólépcsőn, busz után szaladás illetve kétkezes cekkercipelés közben, nem beszélve a táncolásról. A férfitervezők is.

• Legyen kötelező érettségi tétel Naomi Wolf: A szépség mítosza valamint Esther Vilar: A férfi joga két nőre című könyve.

• A sakkjátszmákon kívül tiltsák be a "sötét paraszt mattot ad" népszokást.

• Politikus, parlamenti képviselő és magasrangú közszolgálatot ellátó személy csak olyan ember lehessen, aki legalább két nyelven helyesen és folyékonyan beszél (kötelezően az egyik az anyanyelve kell, hogy legyen), aki egy-egy évet dolgozott a mezőgazdaságban, egy árvaházban, szociális munkásként aprófalvakban, valamint lefutotta a maratont és/vagy rendszeresen haladó szinten jógázik.

• Minden nemi erőszaktevőnek bírósági tárgyalás nélküli, alanyi jogon járjon a fizikai és kémiai kasztráció.

• Hadd etessem meg a saját csikkét azzal, aki vonatokon és repülőkön 'titokban' telebagózza a vécét.

• A háromkívánságot teljesítő jótündér jelöljön be barátnak a Facebookon és adja meg a telefonszámát. Van még két nem publikus kívánságom.

Az egyik ok, amiért nagyon vártam a tavaszt az a Citybike volt. A tél beálltáig mindig elfelejtettem írni ezekről a nyilvánosan használható 'reklámkerékpárokról', télen meg nem volt pofám posztolni róla mégha a családom fele keményvonalas bringás is, és az éjfélkor kezdődő buliba mínuszokkal kísért szakadó hóesésben is bicajjal megy, hiába ajánlják fel neki a kocsit.

A túlnyomórészt metróállomásoknál kihelyezett bicikliket arra találták ki, hogy a turisták és a helyiek ezeken tegyenek meg rövidebb útszakaszokat, felfedezzék menetközben a város szépségeit, mentesítsék magukat és polgártársaikat az autózás kártékony hatásai illetve nehézkességei alól, (pl. dugó + véges számú parkolóhely), valamint jótékony hatással legyenek saját testzsír százalékukra.

A kerékpárok bérlése akkor olcsó (ingyenes vagy 1 euró), ha az ember egy vagy két órán keresztül használja őket. Többnapos családi biciklitúrákra ne citybike-ot béreljünk, mert sokba lesz. Regisztrálni kényelmesebb interneten keresztül, és bár ezt megtehetjük a citybike termináloknál is, ott valamivel lassabb az ügymenet; meg ha  valaki mögöttünk toporogva várja, hogy elmenjünk onnan végre, az idegesítőleg tud hatni ( és bizonyos testzsír százalékon felül az idegeskedés növeli az infarktus kockázatát).

A hogyanokra és mikéntekre nem térnék ki, mert egyszerű és minden részletre kiterjedő magyarázat található a citybike weboldalán, viszont érdemes két dolgot észben tartani. Az egyik a bringák visszaszolgáltatásával kapcsolatos: szép és jó, hogy megtervezzük hová érkezünk, ám kellemetlen meglepetést okozhat, ha a végcél összes kerékpárcsatlakozója foglalt, azaz nincs hová visszacsatolni saját bérelt drótszamarunkat. Ilyenkor vagy kivárjuk, hogy legyen üresedés, vagy továbbállunk a legközelebbi citybike állomásig reménykedve, hogy ott nagyobb szerencsénk lesz. Mindeközben persze ketyeg a bérleti díj számláló. Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy ez egy gyakran előforduló probléma, de megeshet. Éppen ezért legyen nálunk kinyomtatva a citybike állomások térképe vagy ha megoldható, töltsük le ugyanezt a telefonunkra.

A másik fontos: mielőtt lecsatlakoztatjuk, alaposan nézzük át a bringát, hogy mindene megvan-e, s jól oda van-e nőve, ahová kell. Mi egyszer nem vettük észre, hogy az egyik bringa kitámasztójának rugója törött, így leemeltük a cajgát a helyéről és ugyan egyből visszatettük, ki kellett várnunk a 15 perc kölcsönzési szünetet, azaz másik biciklit csak egy negyed óra múlva utalt ki nekünk a terminál. Próbáltuk egyébként a forródróton tájékoztatni az ügyeletest, hogy híja van az egyik kétkerekűnek, de a drót kihűlt: nem vették fel a telefont.

Ha valaki nem szeretné debit- vagy hitelkártyáját bevonni a biciklibérlés procedúrájába, az bérelhet cajgát az úgynevezett Citybike Tourist Card-dal is. Ezt szállodákban, valamint ezen a weboldalon található két címen teheti meg.

A Schwedenplatz szervesen bepült a bécsi életembe, sikerül(t) valahogy mindig úgy laknom, hogy az út innen vezetett a munkahelyemre vagy itt szállok át. Nem különösebben szép hely, bár a Karlsplatz alvilágiságától még messze jár, viszont köszönhetően annak, hogy rengeteg tömegközlekedési vonal tart fenn itt magának megállót, legalább olyan sokan fordulnak meg itt, mint ott. A metróhoz rohanva sokszor láttam az oszlopokra ragasztva cetliket, fölöttük pedig egy feliratot: "Szakassz magadnak egy verset!".

A csúcsforgalom és a tömegközlekedés ritkán (értsd soha) hoz lírai hangulatba, így bár kiváncsi voltam, hogy mi lehet ez az egész, végül mindig a következő alkalomra hagytam a versszakasztás lehetőségét. A minap viszont eszembe jutott és utánanéztem.

A szabadon leszedhető versek mögött a Bécsben élő, csak Zettelpoet-ként emlegetett, Helmuth Seethaler nevű, 56 éves költő áll, aki fákra, falakra és metróoszlopokra ragasztgatja ki verseit, - immár 35 éve. A bécsi hatóságok ennek sajnos a legkevésbé sem örülnek: tiltott plakátozásért több ezerszer jelentették már fel a költőt, és bár 1998-ban tevékenységét művészetnek nyilvánították, idén február 18-án kiróttak rá két hónapos - egyelőre felfüggesztett - szabadságvesztést. A biztosítékot az csapta ki a fejeseknél, hogy emberünk a Museumsquartier kövezetére szövegkiemelővel többször is a www.hoffnung.at weboldal címét írta fel s utánabiggyesztette telefonszámát. Vicces, egyébként, hogy miközben a város egyik oldalról szabálysértási bírságokkal halmozza el Seethalert, a másik részről rendszeresen irodalmi ösztöndíjjal támogatja, és több külföldi utazását is finanszírozták már.

A költő célja - elmondása szerint - annyi, hogy műveivel olyanokhoz is eljusson, akik általában nem olvasnak (verseket), vagy akik egyébként nem találnának rá. Weboldaláról kiderül, hogy telefonálni is érdemes neki, mert aki felhívja őt, az a rögzítő bejelentkező szövegén minden nap más verset hallhat.

• A régi bécsi bérházakban gyakran látni olyan, a földszint és az első emelet szintjét jelző elnevezéseket, mint "Hochparterre" (magas földszint) vagy "Mezzanin". Ezek, illetve a "Parterre" (földszint), "Tiefparterre" (mélyföldszint?) meg "Dachgeschoß" (tetőszint) elnevezések tették lehetővé az egykori építtetőknek, hogy akár hatemeletes házakat is felhúzzanak, jóllehet hivatalosan csak három- vagy négyemeletes építményekre szólt az engedély. Ezen kívül, minden négyemeletes házba liftet is kellett volna építeni, ami ugye drága mulatság, de a fenti nevekkel takarózva ki lehetett bújni a felvonó okozta költségek alól.
  

• Bécs kerékpárút-hálózata 1977-ben 11 km hosszú volt (előtte ennél sokkal hosszabb, de a különböző építkezések és városrendezési tevékenységek folyamatosan kurtították). A nyolcvanas évekre aztán újra nyúlni kezdett, és ma már több mint 1000 km hosszan lehet a városban bringaúton tekerni. A bécsi biciklisek ezzel együtt elégedetlenek, folyamatosan szidják a városvezetést, mert a kerékpárutakat keveslik, a Ringen futót pedig rettenetes minőségűnek tartják.
  

• Egy bécsi mérföld 4000 ölnek felel meg, ami 10.000 láb és 24.000 hüvelyk. Ma annyit mondanánk erre a mennyiségre, hogy 7600 méter.
  
• A Schwarzenbergplatz szökőkútjáról azt tartja a városi legenda, hogy az egykori orosz emlékmű elfedésére építették, ám ez nem így van. A kutat az év, mint időegység inspirálta. A szélén 365 vízcsövecske fut körbe, és a különböző vízcső-szigetek és gyűrűk a napok (7), órák (24), hónapok (12), stb. számai szerint kerültek csoportosításra.

Az alábbi, - bocs de kicsit ferdén szkennelt - képet, a mai Heute egyik oldalán találtam és az, aminek látszik: egy fizetett hirdetésként megjelentetett gyászjelentés. Nekiálltam elolvasni, mert érdekelt a gyásznyelv, ugyanis ilyesmit nem, vagy csak elképesztő ritkán tartalmaznak a nyelvkönyvek. Aztán az utolsó mondat utolsó szavánál elkerekedett szemmel gondolatban meghajoltam az osztrák - nem is tudom mi, talán tolerancia és stílus előtt.

A 71 éves korában elhunyt, az SPÖ színeiben politizáló, egykori és első osztrák nő-ügyi miniszter, Ausztria legismertebb nőpolitikusa volt. Már önmagában az is megérne egy posztot, hogy nálunk ilyen miért nincs, de ettől most tekintsünk el.

Az utolsó mondattól viszont ne tekintsünk el. Magyarul: "Családjának és élettársának gyászában osztozunk".

S 'németül': "Családjának és élettársnőjének gyászában osztozunk".

• ha valakinek transzzsírra támad kedve,
• ha utálja, hogy pincér szolgálja ki, de nem szeretne állva kolbászt enni mustárral szabad ég alatt,
• ha az asszony ultizni ment a barátnőivel és a férfigyomor magányosan korog,
• vagy ha valaki csak képekre bökdöséssel tud magának ételt rendelni szegényes némettudás miatt,

akkor ajánlom a Schnitzelhaust, ami az osztrákok válasza a McDonalds-ra.

Az első, 1989-ben megnyitott egységük még csak egy kioszk volt, de az azóta eltelt 21 év alatt sorra nyitották az újabb, immár asztalokkal és székekkel ellátott egységeiket és jelenleg "több mint negyven étteremmel piacvezetők a rántotthús ágazatban".

Megmondom őszintén, akárhányszor elhaladok egy ilyen Schnitzelhaus előtt, és meglátom a csalogatásnak kitett sima, illetve emeletes Cordon Bleu meg a választékot képező egyéb ételek fényképét, egyből egy élelmiszeres mélyhűtőpult, némi nátriumglutamát, bőrke, meg az ipari szalonna jut eszembe. Tudom: nem kéne mélyhűtött húspogácsák zacskóit olvasgatnom bevásárlás közben. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy az osztrák gyorsétkezdelánc ilyen méltatlan összetevőkből készítené ételeit. Az ételfotóik viszont nekem furák.

A honlapot böngészgetve még annyit tudok róluk elmondani, hogy Bécsben házhozszállítást is vállalnak, és annak, aki betér hozzájuk, mindent frissen, hangsúlyozottan osztrák alapanyagból, a vevő szeme láttára sütnek ropogósra. 

Szerintem elhalt az agyam fele.

Történt, hogy sürgősen el kellett juttatnom ma valamit egy apró, ám uniós országba, amihez a UPS és/vagy a DHL szolgáltatásait gondoltam igénybe venni. A procedúra ilyenkor elég egyszerű: én felhívom őket, ők kérdeznek párat, aztán küldenek egy futárt, aki a DHL esetében büdös a UPS esetében viszont bamba, de már tudom mire számítsak, így nem akadok fenn olyasmin, hogy egy ideig ne vegyek levegőt, vagy hogy kivárjam, hogy a futár percekig bután mered az általa nap mint nap százszor látott csomagfelvételi lapra, hogy aztán felvillanyozódva találja meg a rubrikát, amibe az aláírását kell belefirkantania. Általában a UPS-szel kezdem,  - jobban bírom a bambát, mint a büdöset -, ám ma egyikkel sem tudtam találkozni.

A UPS-es rendesfelvételt intéző hölgy hamarosan odaért a kérdésfeltevésben, hogy milyen irányítószámra megy a küldemény, majd válaszomat hosszú csenddel jutalmazta. A hallgatásából semmi jó nem hallatszott ki. Meg is mondta elég hamar, hogy ilyen irányítószám nincs a rendszerükben, azaz nem létezik. Nem jöttem zavarba, először megnéztem a címzett emailjét, hogy lássam a címzést az elektronikus aláírásában, és amikor ott is azt a számot láttam, ami a hölgy szerint nincs, még leellenőriztem a nemzetközi, Európában tíz irodát fenntartó nagynevű cég honlapját is, de hiába: ők makacsul ugyanazt az irányítószámot írták minden elérhetőségükhöz, ami az UPS szerint nincs. Próbálkoztam meggyőzni a hölgyet, de ő csak azt hajtogatta, hogy érvényes irányítószám nélkül nem tud futárt küldeni. Itt rövid búcsúszavak és hosszas ki nem mondott rosszkívánságok után tárcsáztam a DHL-t, remélve, hogy náluk szerencsével járok. - Ahogy azt Móricka elképzeli! Amikor szóba került az irányítószám, ennek a hölgynek is megállt a tudománya. Annyit megtett, hogy vonalban maradt, amíg én felhívtam a címzettet hogy személyesen kérdezzek rá az életemet megkeserítő számra. De mivel ők is csak azt hajtogatták, hogy nekik ez az irányítószámuk, nem más, a büdös futárról is le kellett mondanom, ugyanis a központos nem volt hajlandó küldeni belőle még egy picike szagmintányit sem.

De bosszút álltam rajtuk és levelemet feladtam EMS-sel postán. Velük ugyan egy nappal később ér oda, viszont a pultnál magasról tettek rá, hogy milyen címzést írok az űrlapjukra. Így suttyomban, ám igen kéjesen, beírtam az igazi, nemlétező irányítószámot.

Nekem valamilyen kulináris karmám van, mert tizenkilenc éves koromtól kezdve, ciklikus ismétlődéssel fordul elő velem, hogy olyan drága éttermekbe hívnak meg vacsorázni, ahová magamtól talán csak a lottó ötös után tenném be a lábam. (- s persze ez nem panasz). A múlt héten is történt egy hasonló esemény, amelynek keretében volt szerencsém megismerkedni az Indochine21 nevű étteremmel. Annyit mondtak nekem előre, hogy ázsiai konyhában lesz részem, aztán amikor beléptünk, már tudtam, hogy újra "menő" helyre vetett a Sors.

Az étkezés a ruhatárban kezdődött, s ezzel gyengéden jelezték is az érkezőnek, hogy nem akárhová érkezett. Itt a kabátért számot is adtak, a kabát pedig vállfán várta, hogy jóllakjunk. (Más helyeken akasztó van pulttal és nénivel, aztán néni nélkül, de még pulttal, majd a nyilvános fogas következik, amelyen a kabát visszaszerzése hasonlít egy durvább turkálós kalandra, majd a lánc legvégén jön hogy vagy a kabátunkra ülünk le, vagy betakarózunk vele).

A vetkőzés után az asztalunkhoz kísért a pincér, s alámtolta volna a széket, ha ebben nem akadályozza meg a szék mögötti, dekorációs elemként szolgáló, fürdőkádunk méretével vetekvő kerámia virágtartó (alias őrült nagy mázas köcsög). Szerencsére már több mint negyven éve egyedül is ügyesen le tudok ülni egy székre. Miután helyet foglaltunk, érkezett az étlap, amely rövid volt, de változatos. Megmondom őszintén, nem vettem észre rajta, amit az étterem a honlapján mond magáról, miszerint francia-vietnami konyhát visz, mert nem vagyok sajnos ennyire kifinomult és ínyenc. Pontosabban semennyire se vagyok az. Képtelen lennék leírni hogy mitől finom a finom, és tuti, hogy egy csomó fontos részlet anélkül sikkad el bennem rágás közben, hogy észrevenném. Mivel aznap főleg a társalgásra figyeltem, az étlap kínálta választéknak csak azon részlete maradt meg bennem, hogy itt a csípős valóban csípőst jelent, tehát ha nem szeretném megtapasztalni, hogy a zsanai gázkitörést felidéző lángok csapnak ki még a fülemből is, legyek szíves rendeléskor közölni a pincérrel, hogy az ételt csili és poroltó nélkül szeretném elfogyasztani. Hát nem kellett kétszer mondani...

A vacsora kulináris része tökéletes volt, tényleg csak annyit tudnék itt több bekezdésben ismételgetni, hogy finom, nagyon finom, illetve további pozitív jelzők a finom előtt. Egészen biztosan nem véletlenül választották az chef-et, Wini Bruggert 2007 legjobb ázsiai-konyha szakácsának. Az árak megfelelnek a hely minőségénék és hírnevének, fejenként átlagosan kb. 80-100 euró között kell kalkulálni, igaz, ebben már az ital is benne van.

Valamelyik nap egy Facebook csoportra lettem figyelmes, amely a keresztségben a "Vajon lehet-e több rajongója ennek a szép almának, mint Orbán Viktornak?" nevet kapta. A magyarázat szerint: "Ez a szép piros és ízletes alma több rajongót szeretne a választásokig, mint OV és Mesterházy Attila együtt. Segítsünk neki! CSAK SEMMI POLITIKA! OV jelenleg a legnépszerűbb magyar politikus Facebookon, ezért esett rá a választás".

Ennek eddig még semmi osztrák vonatkozása nincs, ám ma felfedeztem egy másik Facebook csoportot, amelyhez itteni barátaim és ismerőseim csatlakoznak serényen. Ennek sincs rövid neve, heveny fordításban annyit tesz, hogy "Vajon több barátra tesz-e szert ez a lélektelen tégla, mint H.C. Strache?" Az oldal önmeghatározása szerint szatírikus, az agitátorokat, valamint a másokat sértegetőget törli. -  Strache az erősen jobboldali FPÖ párt vezető politikusa, jelenleg 20 ezer 'barátot' számlál Facebook oldalán, a tégla viszont egyelőre jócskán elhúzott: vele a mai napon már több mint 110 ezren barátkoztak össze.

Csak azt nem tudom, hogy melyik volt előbb: az alma, vagy a tégla. (persze sejtem)

Népszavazást tartottak a múlt héten / hétvégén Bécsben, hogy az itt lakók válaszait figyelembe véve döntsenek olyan kérdésekben, hogy

• visszaállítsák-e a házmesterség intézményét egy modernizáltabb formában,
• üzemeljen-e egész nap a metró,
• legyen-e egésznapos iskola (tanítás délelőtt és délután, közötte ebéd- és pihenőidő)
• bevezessék-e a díjköteles behajtási zónát a városközpontban (határ a Ring), illetve
• kötelező legyen-e harcikutyákhoz tartási 'jogosítvány' (13 kutyafajtára vonatkozna).

A szavazatokat még összesítik, az eddigi 10 százalékos feldolgozottság szerint a metró nem fog éjjel járni, illetve nem lesz belvárosi behajtási díj sem. De ezt a sort a végleges eredmények ismeretében még frissítem.

A szavazólapokat az 1,14 millió szavazásra jogosultak közül 281 ezren küldték vissza.

 Update: de igen, mégis lesz egész éjjel metró. Yeah!!!

Franz Gassner úr megelégelte, hogy Bécs nyilvános terein (szerinte) a kommersz uralkodik, és saját pénzéből 1700 eurót áldozva, február 5-én megnyitotta a Nyilvános Könyvespolcot.

A direkt kicsit ferdére épített, hárompolcos szekrény a hetedik kerületben, a Westbahnstrasse és a Zieglergasse sarkán áll, és éjjel-nappal arra vár hogy könyveket vigyenek el róla és tegyenek rá. (- mindkét irányú mozdulat ingyenes)

A projekt 250 kötettel indul, ezek egy magát megnevezni nem óhajtó intézmény adományaként képezik a nyilvános közkönyvtár induló könyveit. A közterülethasználati díjat június 11-ig fizették ki, de ha folynak be adományok, a polc akár hosszabb ideig is fennmaradhat.

Egy munkatársam is, meg egy blogolvasó is meleg szavakkal ajánlgatta, így tegnap este elmentem és kipróbáltam az EN-t.

A bejárat annyira egyszerű, hogy a téli utcán simán el lehet menni mellette. Kicsi is, szürke is, a kirakat inkább rumlis, olyan, mintha leginkább raktárnak használnák, s csak annyi lehet gyanús, hogy keretbe foglalva két diploma is hirdeti, hogy az étterem tavaly és tavaly előtt 13 pontot kapott a Gaut Millau megmérettetésben. Ha kitartóan állunk a kirakat előtt, akkor egy idő után egy másik bekeretezett diplomát is észrevehetünk, amiről már a 2010-es, 14 pontos eredmény is leolvasható. De az úgy van odatéve, mintha valaki csak ottfelejtette volna. - Szerénységből ötös.

Odabent sincs semmilyen felhajtás, csillogás. Egyszerű bútorok, szinte nulla díszítés. A bejárattól rögtön balra eső, nyitott konyhapult és annak környéke rusztikus, nekem azokat a  japán házbelsőket idézte, amiket egy Kitano filmben láttam.

A kiszolgáló személyzet serény, pontos, s bár a megrendelt ennivalóra kicsit várni kell, annak csak annyi az oka, hogy sok vendégre kell főzniük. Türelmesen várni az EN-ben mindenképpen megéri: az étel mennyei. Nem ettem sem sokat, sem sokfélét, de ami a tányéromra került, annak ízeibe bele lehetett feledkezni.

Ottjártamkor egyébként egy hat tagú, igen vidám japán társaság is ott vacsorált, ennél meggyőzőbb bizonyíték nem is nagyon kell arra vonatkozóan, hogy mennyire autentikus konyhát visznek. Délben ebédmenüvel gondoskodnak a vendég jutányos árú jóllakásáról, ital nélkül 9-10 euróból ki lehet jönni. Esténként ennél többet kell rászánni, az étlap árakkal együtt megtalálható a weboldalukon.

Hideg van. Fázom.

Van ugye az éves autópálya matrcia, amely minden évben más színű. 2010-ben lila lett, vagy ibolyakék - a fene se tudja a pontos definícióját. A képen látszik.

Mit ad Isten, ez a szín éppen megegyezik az Austria Wien futballklub színével. Az ősrivális Rapidnak Wien fociklub szurkolói azonban igencsak nehezményezik, hogy egy lila cuccot kell egész évben az autójukon elviselniük, és nemtetszésüket kifejezendő, a matricát csak fejjel lefelé hajlandóak kiragasztani. A nyomaték kedvéért, meg hogy minél többen csatlakozzanak,  már egy Facebook csoportot is létrehoztak.

Az osztrák autópályakezelő (ASFINAG) durcás, mert ugyan törvény nem tiltja a fordítva felragasztást, de a leolvasást megnehezíti. Szóvivőjük beígérte, hogy gyakrabban állítják ki ellenőrzésre azokat az autósokat, akik autóján tótágast áll a matrica, de a Rapid szurkolói szerint ennyit bőven megér a dolog.

Az Úr 670-ik évében, egy Fiacrus nevű ír férfi megalapította Franciaországban a Breuil Meaux kolostort. Nem tétlenkedhetett ezután sem, mert érdemei elismeréséül szentté avatták, később pedig elneveztek róla Párizsban egy templomot (Eglise de Saint Fiacre), az utcát is, amelyben a templom áll (rue de Fiacre), illetve ugyanitt, egy fogadó elé (Hotel de Saint Fiacre) felállítottak neki egy szobrot.

Majd' ezer év múlva, 1650-ben, a fogadó új üzletbe fogott: kocsikat adott bérbe kocsistul. Az elsőt egy francia, név szerint Nicolas Souvage, bérelte ki. A bérkocsis, mint újonnan született foglalkozás a fogadó névadó szenjéről kapta a nevét, s Fiacrust bónuszként még ki is nevezték a fiákeresek (taxisok) patrónusának.

A párizsi bérkocsi intézménye 1720-ban gyűrűzött be Bécsbe, s az egész konstrukciót (kocsi + fogat + bérkocsis), meg annak külön részegységeit is, Fiakernek hívták. Ezek a "taxik" akkoriban még kényelmetlen, bélés nélküli ülésekkel ellátott, nehezen kormányozható alkalmatosságok voltak, s a hordszékek jelentették számukra a legnagyobb konkurrenciát. A hordszékes közlekedés olcsóbb volt és kényelmesebb, ám csak egy behatárolt területen belül lehetett velük közlekedni. A fiákerekkel ezzel szemben, kezdetben 'bárhová' el lehetett jutni és ráadásul sokkal gyorsabban. A hordszékes bizniszben érdekelt, magasrangú üzletemberek köre ott tett be a fiákereseknek, ahol csak tudott: határozatot lobbiztak ki, amely szerint a bérkocsikat számozni kell, csak szabott áron dolgozhatnak, nem állhatnak meg akárhol, stb. stb.

A lovakból bizonyos időközönként lócitrom hullott már akkor is, s ahogyan nőtt a fiákerek meg az egyfogatúak száma, úgy szaporodtak az utcákon a lócitromkupacok. 1738-ban, a nevem napját császári rendelettel ünnepelték, amely kimondta, hogy a háztulajdonosoknak rendszeresen össze kell söpörniük az utcákat, hogy a hetente egyszer körbejáró korabeli kukáskocsi elszállítsa a söprés által összegyűjtött hulladékot. A bécsi háztulajdonosok azonban nem söpörtek, így kényszerűségből életre hívták az utcaseprő foglalkozást. - Ki gondolta volna, hogy a közterületfenntartók közvetve egy kolostor alapításának köszönhetik munkájukat...

A fiákeresek egyébként összejártak, rendszeres találkozókkal erősítették a fiákeres öntudatot, és feszültséglevezetésképpen szidták a konkurenciát, ami a hordszékeseken kívül a libériás kocsissal felszerelt, zárt kocsijú, négy ló vontatta Janschky-Wagen-eket is jelentette. Ezeket jobbára a gazdag nemesek vették igénybe és kedveltségüket mutatja, hogy legalább egy napra előre le kellett őket foglalni.

1859-ben aztán megszüntették a fiákereseket sújtó korlátozásokat, amelynek köszönhetően számuk túllépte az ezret is. Mivel azonban 10-12 krajcárt kértek egy pár kilométeres útért is, sokan inkább gyalogoltak, mert ugyanennyibe került akkoriban egy kiló kenyér, illetve ennyit fizettek átlagban kétórányi munkáért. S hogy ez mind ne legyen elég, megjelent a lóvontatta villamos, illetve 1903-ban az első automobil is, s így a fiákereket egyre kevesebben használták. A két Világháború adta meg számukra a kegyelemdöfést, hiszen eltüntette Bécsből a lovakat, s hiába tért vissza az élet a normális kerévágásba, a fiákereket ma már csak a turisták meg az exhibicionista házasulandók használják.

A fiákertulajdonosok azóta weboldalakat nyitottak, utasra várva iPodot hallgatnak, és olyan is akad, amelyik márkás edzőcipőben hajtja a lovakat. A technikai haladás csak a lócitrommal nem tudott mit kezdeni, ami miatt a belvárosi utcákon való átkeléskor érdemes a lábunk elé nézni, s nem árt tisztában lenni a megfelelő széliránnyal sem..

Nem vagyok egy tájékozódási zseni, inkább az ellenkezője igaz (fiam ne bólogass, mert mész a sarokba!) de arra azért büszke vagyok, hogy eddig még egyszer sem tévedtem el Bécsben. Esély és alkalom persze lett volna rá, mert a lakáskeresések és különböző ismeretlen helyekre szervezett baráti találkozók könnyen adták a lehetőségeket, de van egy titkos segítőm, a www.vor.at útvonaltervezője.

Így néz ki 'üresen':

És így, miután kiadja a lehetséges útvonalakat: (pl.: hogyan juthatunk el a Westbahnhof-tól a Stephansdom-ig)

Általában több megoldást is felkínál, minden útvonalat egészben és útszakaszonként is pdf. formátumú térképre tesz, amit ki lehet nyomtatni és magunkkal vinni.

Ha megadjuk az utazás idejét is ott lent, akkor arra is van gondja, hogy figyelembe vegye az igénybe vehető közlekedési eszközök indulási idejét, és pirossal jelzi, ha aznap már az adott járat nem indul. Ha nincs ilyen veszély, akkor meg azért jó, hogy ha beírjuk, hogy hány órakor akarunk indulni, mert a járatsűrűségeket figyelembe véve kiszámolja, hogy az adott útvonallal hány perc alatt érünk célba. A gyalogos szakaszokat általában egy magassarkúban, járókerettel botladozó teknős sebességére számolták ki, - én eddig mindig jobb időket hoztam.

Unalmas, de hasznos, olvasói kér(d)és által inspirálódott bejegyzés következik: hogyan lehet a leggyorsabban és a legolcsóbban kijutni Schwechatra (a reptérre) Bécsből, illetve onnan Bécsbe.

Talán az elején rögtön érdemes leszögezni, hogy vagy olcsó lesz, vagy gyors. A kettő együtt is összejöhet ugyan, de ahhoz azért kell némi szerencse és menetrend ismeret.

Kezdjük a legolcsóbbal: S7, azaz az S-Bahn (kb. HÉV) 7-es számú vonala. 3,60 euró egy irányba és fél óránként közlekedik. Fellszállni rá Bécs központjában a Wien Mitte nevű megállóhelyen lehet, amely közös az U4 és U3 metróvonalakkal. Ezen felül az U6 Floridsdorf, vagy az U1 és U2 Praterstern metrómegállókban is át lehet szállni rá.

Az egyik legdrágább és a leggyorsabb megoldás a taxi, ami 30-40 euróba fáj, de a 'igényes' utasok rendelhetnek limuzint is, amely a limó kategóriájától függően 180 és 210 euró között bérelhető reptéri transzferre. Ilyenkor kapunk sofőrt is, aki nevünket viselő táblával vár érkezéskor, illetve cipeli a csomagunkat a check-in pultig induláskor.

6 eurós viteldíjával (oda-vissza 11 euró) a busz következik a sorban, amire több helyen is fel lehet szállni a városban:

• Westbahnhof (45 perc),
• Wien-Meidling (30 perc),
• Uno City (20 perc),
• Schwedenplatz (20 perc),
• Südtirolerplatz (20 perc),
• Erdberg
• Kagran
• Kaisermühlen.

A zárójelben lévő percek azt jelentik, hogy kb. mennyi idő alatt ér ki onnan a busz a reptérre vagy onnan az adott megállóhelyre. Bécsből 20-30 percenként indulnak ezek a buszok (kivéve az UNO City-t, mert onnan óránként). A reptérről vissza 10 perces időközönként. Itt van egy menetrend is.

Aki limuzin nélkül, ám drágán szeretné megtenni a Bécs-Schwechat útvonalat, az utazzon CAT-tal. Elegáns, 16 euró oda-vissza és dizájnos. Én zöldfülű bécsbeszakadt koromban ezzel mentem egyszer, és jól meg is bántam. 30 percenként jár ugyanúgy, mint az SBahn és azonkívül, hogy légikisérőknek öltöztetik a kalauzaikat, semmi pluszt nem adnak.

Persze túlzok, de csak kicsit. Történt ugyanis, hogy Barcelonába vitt az utam múlt hét csütörtökön, mely várost minden további nélkül bevállalnám élni és dolgozni Bécs után, esetleg helyett.* Két nap után biztosan merészség ilyesmit kijelenteni, de merészség nélkül az élet unalmas. Így gondolhatta ezt a Wizzair is, amikor gondolt egy merészet és szombaton reggel repülőgép helyett csak egy követet küldött maga helyett a beszállókapu azon végéhez, ahol a Pestre becsekkolt utasok várakoztak. A követ is merész volt, mert megmondta a rossz hírt: repülő nem jön, mi utasok maradunk, vagy csinálunk amit akarunk, mert Pesten esett a hó.

Ennek a hideg, jeges természetű jelenségnek a neve ügyvédül annyit tesz, hogy vis major**, így visszaszereztük a gép gyomrának szánt bőröndünket és átmentünk az egyes terminálra megnézni, hogy van-e még a piacon megfizethető jegy egy, az utcánkhoz legközelebb eső desztinációra. Jegy szinte mindenhol volt, megfizethető azonban csak a Vuelingnél: Budapestre nyolcvan euróért vitt volna el másnapi indulással, Bécsbe ennek a duplájáért, de 2 órán belül. Gondolatban lemondtam az összes cipőről, amelyet ezért az összegért vehettem volna, és helyettük repülőjegyet vásároltam. Rögtön kettőt: egyet az egyik lábamra, másikat a másikra a gyereknek is kellett. Hogy miért nem mentem másnap olcsóbbért Pestre? Mert semmilyen garancia nem volt arra, hogy Ferihegy kigyógyul a vis majorból akorra, és még egy pár repjegyet nem volt kedvem elbukni. Volt egyébként még kétszázötven meg hatszáz eurós jegy is a piacon, ha innen nézem, még maradt is cipőre való.

* "bejáratott blog költözés miatt jutányos áron átadó" - írhatnám akkor

** azaz: se visszatérítés, se szálloda, se szendvics, se sajnálom, sebaj!