Bécsi Lét

A legjobban az szokott felbosszantani, amikor a hasamnál bevág és szorít, miközben hátul annyira eláll, hogy egy zsák nullás lisztet vígan bele lehetne tenni deréktájon. Sose értettem hogyan lehet ennyire elszabni egy farmert, és ha éppen kell egy új, akkor izzadó homlokkal vágok neki az üzleteknek, mert cseppet sem biztos, hogy találok majd olyat, ami nagyjából megfelelő. Ma viszont Facebook bejelölés formájában elémkerült a megoldás, (már csak spórolni kell):

"Két marketinges farmereket akart csinálni. Feladták addigi munkájukat és lakásaikat, majd varrótanfolyamokra meg textil-vásárokra kezdtek járni, hogy Kínától Olaszországig megtanulják a guruktól mindazt, ami a tökéletes farmer elkészítéséhez kell. A mindennapok 100 éve létező, kék színű viselete elhagyta a gyárat és beköltözött a szabóműhelyükbe, hogy ott méret- és kuncsaftigény szerint készüljön el. A Stitch fivérek újraértelmezik a gyártási kontextust, valamint a farmerviselést, s mindeközben újra megtalálják önmagukat is.

Ez a "tudományos" blabla róluk; A rövidebb verzió pedig úgy szól, hogy 12 hónappal ezelőtt ültek először varrógép elé, minden sz@rt tudnak, ami a farmervarrásról tudható ÉS az a szenvedélyük, hogy nektek, klassz, egyedileg gyártott farmergatyákat csináljanak! Méretre szabottan, a fenntartható ökológiai és társadalmi fejlődés értelmében. Ilyen egyszerű."

A nadráglaborba minden szerdán, bejelentkezés nélkül, reggel 9 és 19 óra között el lehet menni körülnézni. Megrendelésre ott, vagy előzetes bejelentkezéssel lehet időpontot kérni. Aki szeretne, az ezen a linken is intézheti a találkozót, de készüljön fel arra, hogy az első időpontig 6-8 hetet kell várnia, mert hozzám hasonlóan, sokan szeretnének egyedi farmert.

A saját naci 2-3 próba és kb. 2 hét után készül el, az ára 220-500 euró között mozog.

Az első alkalommal el kell vinni magunkkal a kedvenc nadrágunkat (bár nem tudom, hogy mit tegyen az, aki még nem találta meg az igazit és velük reméli legyártatni azt), meg némi pénzt előlegnek.

Adakozzatok nemsissi új nadrágjára! =)

Kedves blogolvasó! Ha már gasztro-kínjában nem tudja, hogy mit (t)egyen, hadd javasoljak egy programot. Február 21-én és 27-én, a két szakács-sapkával kitüntetett Peter Zinter fakanalának egyengetésével, az artcooking szervezésében, csiga főző tanfolyamon vehet részt Ön, ha van kedve, ideje, gyomra és 150 eurója. Olyan fogásokat fog elkészíteni, mint csigakaviár, csigamáj, szegedi csigagulyás (nem viccelek), desszertnek pedig konfitált cukorcsiga lesz.

További részletek a Bécsi-csiga oldalán, ahol recepteket is találni, illetve megrendelhetjük a csigából készült ételek szakécskönyvét.

Aki pedig szeretné látni hogy milyen egy bécsi csigafarm, az az alábbi videón keresztül lehet tájékozottabb. Az osztrákul nem beszélőknek elárulom, hogy a csigáknak jó dolga van, egész évben a szabadban vannak, péntekenként pasztinákot kapnak, a gazdi pedig folyamatosan ügyel arra, hogy sok zöldség vegye körül a csiganépet, mert a csigagyomorba és csigatalp alá az való. Ja és fontos még a meszes talaj, mert attól hízik szép nagyra és erősre a csigaház.

Sokan nem tudják, hogy Bécsben 100 évvel ezelőtt külön csigapiac működött, amelyen csiga-imbiszt is lehetett venni. Milyen kár, hogy manapság már csak virsli-standok vannak!

Bécs híres kávéházairól de nem mindegyik alkalmas arra, hogy bármikor betérjen oda az ember. Tudni kell, hogy mikor, melyikbe érdemes menni és melyiket kell minden esetben messzire elkerülni, no meg hogy melyik való arra, hogy meglévő, valamint potenciális ellenségeinknek ajánljgassuk lelkesen.

A legismertebb kávéházakban a pincérek tahósági faktora nemegyszer még az őslakos, sokat látott bécsieket is meglepi. Az ilyesmihez nemigen lehet hozzászokni és létezik olyan lelkiállapot, amikor nem akarjuk, hogy a főúr adja a másikat. Mert vannak helyzetek, amikor azért megyünk kávéházba, hogy egyedül legyünk, miközben emberek vesznek minket körül. Ez a nyünyüségnek egy egészen különleges, ám cseppet sem ritka esete, (pl. ma: amikor esik a hó. Februárban... hó!!!) - így tehát kell egy hely, ahol el bírjuk viselni magunkat, az időjárást, a többieket, meg fel lehet tenni a lábunkat akárhová.

Úgy hívják, hogy Prince Coffee Club.

Olyan az egész, mint egy hatalmas nappali, amelyben a falak mellett futó folytatásos kanapé kapta a főszerepet, s ahol a fetrengés minden formája megengedett, sőt már-már kötelező. Képzeljünk el egy Starbucks egységet ízléses, modern bútorzattal és a csapatokban előforduló, idegesítően vihogó tini-lánycsapatok nélkül. És még olcsóbb is. Nem sokkal, de valamivel. Ráadásul az amerikai láncnál Bécsben csak pénzért van wifi, a Prince Coffe Clubban meg körülvesz ingyen.

Rendelni és fizetni a pultnál lehet, s az így szerzett zsákmánnyal területfoglalás után, hosszú órákra bele lehet temetkezni a nyünyüség különleges és kevésbé különleges állapotaiba.

Legyek stílusos. Vagy keretes. -  Tavaly ott kezdődött a szünet/kihagyás/nincskedvem, hogy hogyan nem estem el, pedig meglepetésszerűen csúszott alattam a csizmám talpa. Most pedig felveszem a fonalat azzal, hogy elestem, pedig egyáltalán nem meglepetésszerűen csúszott a korcsolyám alatt a Wiener Eistraum jege. Ennek is vagy már két hete.

Annak meg már egy éve, hogy egyszer telekocsival mentem Bécsbe, aminek a sofőrje, másnap elhívott, hogy menjek el vele a Rathaus elé, mert ott lehet korcsolyázni. Nem mintha nem tudtam volna, de akkor nem értem rá másra, minthogy írjak róla, de az is lehet, hogy próbáltam elkerülni a sorsom.

Van viszont az a vizsgamennyiség, ami után muszáj valami újat csinálni, így az azóta jóbaráttá változott telekocsi-sofőrt Z.-t én invitáltam a Rathaus elé erősen reménykedve, hogy a 28 évvel ezelőtti korizási tapasztalataimnak legalább az alapjai ott bújnak még valamelyik agysejtszegletemben. Egy bögre forralt borral melegítettünk, aztán már majdnem megvettem a belépőket, amikor egy alkalmi jegyneppernek estünk önkéntesen áldozatul. A csip-kártyás jegyek egészen zárásig érvényesek, ám ha valaki előbb lelépne a jégről, megvett belépőkártyáit simán átruházhatja valamelyik éppen érkezőre. A hivatalos árnál olcsóbban persze. Nem elegáns, nem legális, és nem is jellemző, de minket éppen a pénztár előtt szólított le a jegyeit már nem akaró kamasz, és hát nem mondtunk nemet.

Aztán jégre tettük magunkat. Először a palánk biztonságos folytonossága mentén, később valamivel bátrabban körözni kezdtünk a pályán szigorúan menetirány szerint. Én egyre inkább belejöttem, már az is eszembe jutott, hogy valamikor régen még kanyarodni is tudtam "koszorúzva" és néhány kör után sajnos túlságosan fel is bátorodtam, amiben bűnrészes volt a hangszóróból nyomatott  házibuli-zene. A lábaim úgy tudták, hogy az ilyen zenére táncolni szoktunk, és hiába csitítgattam őket, egy óvatlan pillanatban bemutattam egy klasszikus, minden nemzet zsűritagja által 9.8 pontosra értékelt pofáraesést. Szerintem azóta már tanítják is.

Hogy praktikus információkkal is szolgáljak: akár az utcáról is be lehet ugrani korizni, mert minden méretben vannak kölcsönözhető korcsolyák, mindenféle méretű és súlyú fölösleget le lehet adni az értékmegőrzőben, és nem utolsó sorban van egy fedett étterem is, amelynek árai semmivel sem magasabbak a kültéri bódék árainál, viszont le lehet ülni, meleg van, és különbejáratú WC-vel is rendelkezik, amiről sokan nem is tudnak.

... avagy hogyan lepjük meg magunkat váratlanul, sikoltva: 

Hozzávalók:

• egy sarkavesztett / sarkánkopott lapos sarkú csizma
• egy Mister Minit sarkalás
• tél
• a bécsi utcára szórt csúszásgátló (ha-ha-ha!) kavicskák
• járólapos vagy parkettás iroda, üzlet, esetleg lakás

Elkészítés: A csizmát rohanva (mert aznap már utazunk Bécsbe) vigyük el sarkallni a Mister Minithez és bólintsunk amikor azt mondják, hogy csak az olcsóbbik sarokból van nekik. Az elkészült lábbelit húzzuk fel azon nyomban, majd érjük el a Császárvárosba tartó vonatot. A járműről való lekászálódás után igyekezzünk minél több bécsi utcán végigmenni, bár ha elég katonásan lépkedünk, egy rövidebb, kavicskákkal leszórt útszakasz is elegendő lesz. (Ügyeljünk az anatómialag ajánlott járásra, amelynél sarkunk ér először a földhöz)

Menjünk el dolgozni / bevásárolni, és tanuljuk meg élvezni, ahogy a vadonatúj csizmasarokba beékelődött kavicsok, a fékezést lehetetlenné téve, a legváratlanabb helyzetekben csúsztatnak bennünket túl bármilyen kiszemelt célon - akár félméteren keresztül. Ha eleget gyakorlunk az iroda egy kihaltabb szegletében, akkor pár nap után már arra is képesek leszünk, hogy sikítás nélkül, 'kuss-én-így-közlekedem' arckifejezéssel csússzunk tova az üzletek padlóburkolatán. Haladók kipróbálhatják ebédjük tálcán való elszállítását 'A' pontból 'B' pontba.

BOLDOG KARÁCSONYT!

Mostantól ha bekötnék  a szememet, megpörgetne valaki, majd útnak eresztene a városban, bármelyik irányba is mennék, maximum 10 perc múlva lefejelnék egy forraltboros vagy puncsos standot, és csak nagyon kevés mellett nem lenne adventi piac. Ízlés kérdése, hogy ki mennyire bukik az ilyesmire - de azért ezt is lehet jól csinálni, azaz elkerülni a turistáknak telepített helyeket.

Itt van első tippnek a Strandbar Hermann karácsonyi piaca, amely december 3. és 5. között gyűjti egybe az ipar- és képzőművészeket, valamint az ő portékájukra áhítozó dizájnbarátokat. Fűtött, pavilon, kreatív ajándéktárgyak, dj-k, móka és kacagás. - Az Uránia alatt keressétek, a csatornaparton.

Most vasárnap a 16. kerületi Ottakringer Brauerei /Alte Technik-ben rendeznek egy művészeti vásárt, amelyen fiatal tervezőknek adnak lehetőséget a bemutatkozásra és árusításra. Közben igen népszerű helyi lemezlovasok is fellépnek, hogy a fülünk se unatkozzon pénzköltés közben. - Egy sörözőben rendezett adventi vásárt vétek lenne kihagyni.

Harmadiknak meg a Karácsonyi Negyedet javaslom, lánykori nevén a Weihnachtsquartier-t, ahol 1.000 méteren lehet azzal próbálkozni, hogy az ember ne magának vegyen meg mindent, hanem eredeti céljai szerint a szeretteinek vásároljon faalávalót.

A Price of Travel weboldal közzétett egy listát, amiből kiderül, hogy Bécsben drágább taxizni mint Párizsban, New York-ban, vagy éppen Melbourne-ben, viszont olcsóbb mint Amsterdamban, vagy Rómában. A felmérés szerint 7 és 10 euróbe kerül egy bécsi átlagfuvar. - Persze minden viszonyítás kérdése. Néha nemcsak a viteldíj összege számít.

Kezdődik azzal, hogy a Császárváros taxisai igen fura szerzetek. Egyészt hozzák magukkal szülőhazájuk vezetési stílusát, másrészt viszont az fuvardíjért gyakran hajlandóak extrákat is adni. Ez hol egy kis esti sarki halálfélelem a kanyarban, hol egy megrázó családtörténet a balkáni háború idejéből, hol meg egy személyre szabott hangosítás.

Ahhoz már hozzászoktam, hogy néhány bécsi a köszönésemből megállapítja, hogy magyar vagyok, de hogy ezt egy pakisztáni taxisofőr tegye, az egy kicsit sok volt. Jobb szeretné az egóm, ha a helyiek legalább párat tippelnének hovatartozásomat illetően, a külföldiek meg kollegiálisan együttérezve kussolnának. De a világot sajnos már kitalálta helyettem valaki, így aztán jobb híján eme tényállás elfogadásának gyakorlásával töltöm napjaim jó részét, több-kevesebb sikerrel: Amikor a múlt héten az utastérbe való becihelődésem után a vezető egy barátságos "jonaphothivanok"-kal köszönt, nagyot nyelve megkérdeztem tőle, hogy ugyan árulja már el: miből jött rá, hogy magyar vagyok. - "Hát a beszédéből" - jött a micimackósan magától értetődő válasz. Én balga barom, tovább nyomozva megkértem, hogy demonstrálja. - (Erre mondják egyes helyeken, hogy "házhoz ment a pofonért") -. Kérésemet követően ugyanis 3 percen át - és ez igen hosszú idő tud lenni-, a sofőr előadott engem. Olyan volt, mint egy speciális tükör, amiben az ember nem a fizimiskáját látja viszont, hanem önnön béna hanglejtésével, kiejtésével meg a többi, torkából kijövő fonetikai végtermékkel szembesül. Borzasztó volt. Így érezhette magát Eliza Doolittle, amikor Higgins professzor először utánozta.

Csak őt nem tették ki a Westbahnhof-nál...

December 2-án elindul Bécsben is a Le Cool. Aki nem tudja mi az, íratkozzon fel a pestire vagy nézze meg a többi várost itt.  - (Szerethető programok egy szerethető városban, szívvel, lélekkel, síppal, dobbal, nádihegedűvel).

A Le Cool Wien-re is fel lehet már íratkozni ezen a linken, vagy az alábbi képre kattintva. Az indulásáig pedig lehet vele barátkozni a Facebookon.

* A bécsi gazdasági miniszter kedden egy törvénykiegészítő javaslatot nyújtott be a Minisztertanács ülésén, amely szerint 2011. január 1-től a szupermarketek sajt- és felvágott pultjaiban a csomagolópapírt nem mérhetik bele a megvásárolni kívánt áru súlyába. Az indoklás szerint, a csomagolóanyag okozta súlynövekedés esetenként az ár 6%-át is kiteheti.

* Az Arbö nevű autóklub újságjának szerkesztőnője lemérte, hogy Bécs egész metróhálózatát 4 óra és 45 perc alatt lehet be- / leutazni. A műveletet az U2 Aspernstrasse utcai megállójánál kezdte és 14 átszállással abszolválta.

* Ezen a térképen az látszik hogy hány házra lehet napenergia kollektorokat felszerelni, azaz mekkora a város napenergia potenciálja és hova van értelme felszögelni a kollektorokat

* 6 ország előzi meg jelenleg Ausztriát sajtószabadság tekintetében, aki így most a hetedik helyen áll. Tavaly még csak 13-ik volt, de ez nem azt jelenti, hogy 'felszabadították egy kicsit a sajtót', hanem azt, hogy az eddig előtte lévőknél romlott a helyzett

* Én meg újra blogolok...

Sétálgatok gyanútlanul a  szürke házak között a fél hetes szürkületben, amikor egyszercsak nagy hirtelen szembeszínesedik  egy csupa rózsaszín és almazöld üzlet, amin az állt cégérként, hogy "tea-licious", meghogy "Wir lieben Bubbletea". A jelenség okozta meglepetés hatására be kellett mennem és kipróbálnom, hogy mi is ez, mert hiába kutattam az elmúlt negyvenegy év emlékei között, ilyen állattal innivalóval még nem találkoztam.

Mivel éppen egy emésztési fázis közepén voltam, próbáltam a legegyszerűbb összeállítást megvenni, ezért a yuzu- és citromdarabos zöldteát kértem mangócsillagocskákkal. (Igen, tényleg ez volt a legegyszerűbb). A három eurómért aztán kaptam egy sárgás színű langyos löttyöt, amelynek az alján gumicukorra hasonlító bigyók ülepedtek csoportosan. Az ital nyomokban sem emlékeztetett a zöld teára, ízét leginkább a szagosradír keltette benyomáshoz tudom hasonlítani, viszont nem ízlett, így a felénél megkínáltam vele a csatornalefolyót, hogy a pohár alján csücsülő narancssárga valamicskékkel is kontaktusba tudjak kerülni. Azóta émelyeg a gyomrom.

A wikipédia elmondása szerint a Bubble Tea zöld- vagy fekete tea alapú édes ital, iszonyú népszerű Taiwanon, Kínában meg még pár ázsiai országban, és főleg tejjel, hidegen isszák. (Tehát lehet, hogy mégiscsak finom) A cucc a 'milkshake'-ekre hajaz, s különlegességét azok a kiegésztők adják, amiket "topping" néven lehet kérni, és amelyek tápiókából vagy más keményítőből készült színes, szagos bigyócskák.

Nem tudom, hogy ez eddig mennyire hiányzott Bécsből, de a Facebook-on már valamivel több mint ezer rajongójuk van. További információkat árlistával együtt ott találtok.

A fenti címmel érdekes kiállítás nyílt október 7-én a Gasometer City-ben található "Bécsi Városarchívumban".

A közszemlére kitett fényképeken Bécs története követhető nyomon 1945-től kezdve, 1965-ig, s a húsz évnyi várostörténelmet felölelő fotók segítségével jó kis időutazáson vehetünk részt. Az alábbi képről pl. kiderül, hogy a Humanic helyén anno egy iskola volt, előtte meg egy közlekedési rendőrnek látszó lény álldogált, és akkor a vicceslámpájú emeletes buszt még nem is említettem...

Sajnos a nyitvatartási idő nem kedvez a hozzám hasonló irodapatkányoknak, mert 9 és 15:30 között van csak látogatási idő. Az egyetlen kivétel a csütörtök, akkor este hétkor zárnak.

... hogy egész Bécsben október elsején ingyen lehetett levelet küldeni? (normál, belföldre címzett levélre vonatkozott)

... hogy az első egész estét betöltő osztrák játékfilm, Von Stufe zu Stufe címmel, 1908-ban készült, és mind a kezdő, mind pedig a befejező jelenetei a Praterban játszódnak? (a filmtekercsek sajnos elvesztek, így megnézni már nem lehet)

... hogy a kártyamárka "Piatnik"  egy budapesti születésű férfiről, Ferdinand Piatnikról kapta a nevét, aki a bécsi Kaiserstraße-ban, a XIX. század közepén, egy kártyfestő cég vezetőjeként alapozta meg a mai társasjátékgyártó céget?

... hogy egy osztrák autós évente 6.000 kilométert autózik, ami a Statistik Austria számításai szerint évente 138 millió km-nek felel meg, azaz az Ausztriában vezető emberek naponta 3.440-szer kerülik meg a Földet? (már ha éppen nem a dugóban ülnek)

... hogy az a hölgy, aki idén a 350.000-ik éves bérletet szándékozta megvenni, nyert egy olyan aranybérletet, amellyel 5 éven át  ingyen használhatja a bécsi tömegközlekedést?

A tegnapi napon véghezvitt nettó 14 órás ülés után oly módon reméltem visszatérni az élők sorába, hogy hazagyalogoltam a munkahelyemről. A negyven percesre saccolt út elején úgy gondoltam, hogy "máma már nem hasad tovább", és Bécs megadta mindazt, amit aznapra adhatott. Erre mit találok egy dögunalmasnak várt útvonalon?

Egy f é m d e t e k t o r b o l t o t, amelynek kirakatába mindenféle méretű, formájú, és tudású fémérzékelő figyelt.

- Most őszintén: ha hirtelenjében kedvetek támadna kincskeresni, tudnátok, hogy hol vegyetek otthon fémdetektort? - Innentől szögre akaszthatjuk Móra Ferenc kisködmönjét.

csak azt nem tudom, hogy az én telepátiám, vagy a főnöké.

Az úgy volt, hogy a soron következő vidéki partner-meeting eseményeibe a főnököm beleszőtte az ő egyik haverját, aki borász. A szövés annyi volt, hogy meghívtuk az embert az esti vacsorára, hogy a közös étkezés során meséljen a borairól és hozzon is belőle mindenkinek. Ugyan nem vagyok partner, viszont én szerveztem a rendezvényt és sokat gondoltam arra, hogy bizony megérdemelnék némi bort, mert ugye miértne? - Erre ma reggel a főnököm odaadott egy dobozt, amelyben a haver három üveg bora figyelt...

- Lehet, hogy mégis inkább médiumnak kellett volna mennem?

Néhány téma ami kimaradt, de más már tök jól megírta helyettem:

A biciklis és a lépcsők esete

Éjszakai utazás Bécsben

Meg van még egy nagyon jó, de azt nem találom. - Ja, de mégis!

Ha valaki kérdezné, hogy hol vagyok, hát magamon kívül: elkezdődött a suli, hamarosan beindul a bécsi vállalkozásom, a főnököm is csinál nekem programokat, van ugye a másik blog amit fordítanom kéne... - Mit is mondthatnék, nem lesz itt lassan már semmi látnivaló.

• A mai naptól kezdve az év végéig az osztrák nők ingyen dolgoznak. Átlagosan ugyanis negyedével keresnek kevesebbet mint a hasonló beosztásban és vagy ugyanolyan képzettséggel bíró osztrák férfiak.
•  
• Franz Kaidának hívják azt a férfit, akinek hangját nap mint nap hallhatjuk a bécsi tömegközlekedési eszközökön, amint éppen bemondja, hogy melyik állomás következik és mire lehet átszállni. Az úr 42 éve végzi ezt a munkát és jelenleg 68 éves, azaz nyugdíjas.
•  
• A Telekom Austria kutatást végzett a bécsiek technikához való viszonyulásáról és ennek egyik eredményeként kiderült, hogy a megkérdezettek 6%-a simán benne lenne, hogy chip-et ültessenek az agyába.
•  
• Múlt vasárnap bezártak a város szabadtéri strandjai. Az idei szezoban 35 napon volt strandidő, 106 napon meg zima.
•  
• Nagymama lettem: a fiam és a barátnője vettek közösen két kismacskát...

Mit csinál a blogger, ha nem ér rá vagy nincs kedve írni? - Beilleszt egy videót, amin a Bécsben is kapható Artiska kollekció új darabjai láthatók, amint éppen bemutatják őket a Bécsi Divathéten.

Cikk róla itt

MQ Vienna Fashion Week 2010 - Artista from hgmagazin on Vimeo.

Tudta-e Ön, hogy van Bécsben egy zöldségeken játszó zenekar? - Nem viccelek. Tényleg van.

Gondolom Morticia Addamshoz hasonlóan, ezeknek az embereknek az anyukája is olyasmiket mondhatott a vacsoránál, hogy "gyerekek, játsszatok az étellel!!!"

A világon egyedülálló módon, a zenekar saját készítésű friss zöldségekből készült hangszereken játszik. A Vegetable Orchestra 1998-ban alakult Bécsben, s a világ számos országába hívják őket koncertezni. Az együttes számára nem léteznek zenei határok, repertoárjukban a legkülönfélébb zene stílusok keverednek: kortárs zene, beat alapú house, experimentális elektronikus zene, free jazz, noise, dub, stb. Az együttes zenei palettája folyamatosan bűvül, amelyet az állandóan fejlesztett hangszerek határoznak meg. 

A 11 fős (+ 2 technikai személyzet) Vegetable Orchestra zenéje nemcsak a fülnek, hanem az összes érzékszervnek szól, s az előadások záróakkordjaként zöldséglevest szolgálnak fel a közönségnek. A művészi, esztétikai és infrastruktúrális kérdésekbe minden tagnak egyenlő beleszólása van, s a zenekar különböző művészeti ágból jövő emberek együttese, ahol közösen muzsikál a zenész, a vizuális művész, az építész, a dizájner, a média-művész, az író és a zeneszerző.

Hangszereik között megtalálható a sárgarépa ütőkkel megszólaltatott sütőtökdob, az uborkaphone, a petrezselyem, a paprika-kürt, a póré-hegedű, a répafurulya vagy a zellergitár.  A zenéléshez használt zöldségek általában egy koncert, vagy egy stúdiónap erejéig bírják a strapát, aztán mennek a levesbe, a komposztba, illetve szétosztják őket a közönség között.

A megfelelő hanghatáshoz elengedhetetlen, hogy hangszerként friss zöldségek kerüljenek terítékre, mert a rohadt uborkának, vagy a túl kis töknek nem szép a hangja. Bécsben leginkább a Naschmarkton vásárolnak, turné közben az adott ország piacait keresik fel a megfelelő hagszeralapanyag beszerzéséhez. (Szupermarketben vehető előrecsomagolt zöldségekkel nem foglalkoznak). -  A zenekarnak egyébként leggyakrabban azt a kérdést teszik fel, hogy vegák-e, amire az a válasz, hogy nem.

Bécsben legközelebb december 13-án lépnek fel a Radiokulturhausban, legújabb CD-jük pedig Onionoise (Hagymazaj) címmel már előjegyezhető.

Gondolom minden kapcsolatban elérkezik egyszer az a pillanat, amikor a szerelmes szamárnak rá kell döbbennie, hogy szerelme tárgya nem tökéletes. Persze tudtam én ezt Bécsről, de egészen múlt szerdáig nem kellett szembesülnöm eme ténnyel, de aztán:

Miután az új irodában beszereztünk minden olyan kelléket, amellyel gebinben akár könyvkötést is vállalhatnánk, felmerült a vezetői igény egy olyan prezentáció nyolcszorosítására, amelynek előállítása meghaladja gépparkunk és szemmértékünk képességeit. Az így keletkezett tennivaló okán pendrájvot ragadva elballagtam a közeli Repa (ejtsd: redva) Copy nevű fénymásolóba, hogy ott formába öntessem tartalmunkat. A rámjutó alkalmazottal megbeszéltem, hogy délután négyre visszamegyek a végeredményért, s az adathordozó mellé még otthagytam neki egy mutatványpéldányt is, hogy a reprodukciónak semmilyen akadálya ne lehessen. Háromnegyed négykor felhívtak, hogy nembaj-e ha a fedlap másmilyen színű lesz, s bár mondtam, hogy nem, azt is jeleztem, hogy igyekezzenek, mert mindjárt megyek. Némi fórt adva nekik, tíz perccel négy után érkeztem átvételre, de megrendelésünk tárgya nem volt készen. A kasszában álló alkalmazott 5 perc türelmemet kérte, - amit meg is kapott-, de a hatodik percben önkényesen hátramentem a kulisszák mögé kideríteni, hogy kell-e valakire úgy néznem, amit senki se szeret.

Kellett.

A szöveg a Falter 35/10-es száma egyik cikkének fordítása. (14.oldal) Azért fordítottam le, mert az osztrák társadalom egy olyan szeletét is bemutatja, amelyről túl sokat nem tudni, illetve mert megfogott a cikkben szereplő embernek az élethez, s saját gazdasági helyzetéhez való hozzáállása. Apropója a pár napja bevezetett egységes munkanélküli-minimumsegély.

Karl Franknak minden kávét meg kell gondolnia.

Egy bécsi férfi portréja, aki havi 748 euróból él.

Annyiból, amennyi a *Mindestversicherung.

5 euróért egy ismerős vágta le a haját privátban. A kék-fehér inget leértékelésen vette hét euróért. Kávé a Brigittenauer Stadlban: 1.80, ásványvíz: 1.90 euró. Az 55 éves Karl Frank a kerthelységben ül, és számol. A számokkal kel és fekszik, a zsebszámoló gépét és a háztartási könyvét szinte mindig magánál tartja. "Minden a fejemben" mondja a kereskedőnek tanult, jó benyomást keltő férfi, akinek pillantása éber, néha szomorú és viszonylag fáradt. Frank hétköznapjait három kérdés határozza meg: kell-e fizetni valamiért? szükséges-e? telik-e rá? "Ezeket minden kiadás előtt felteszem magamnak. Akkor is, ha 50 centért kávét veszek az automatából", mondja.

Frank havi 748 euró szociális segélyből él, plusz lakhatási hozzájárulás. Ezzel a munkanélküli férfi körülbelül annyit kap havonta, mint a múlt héten bevezetett minimum munkanélkülisegély (Mindestversicherung) összege. Mostantól minden munkát kereső munkanélküli legalább havi 743 euró segélyre jogosult. Az új model a szociális segélyt (Sozialhilfe) hivatott helyettesíteni. Az ÖVP politikusai szívesen riogatnak azzal, hogy ez az összeg „szociális függőágy” lesz, amelybe az emberek kényelmesen belesüppednek.

Többen hívták Karl Frankot társadalmi parazitának, miután nem sikerült munkát találnia. A férfinek a 700 pályázat, a megannyi foglalkoztatási tanfolyam és képzés ellenére 2001 óta nincs munkája. Végzettségét tekintve exportra szakosodott kereskedő, s húsz éven át volt a Böhler-Uddeholm cégnél csoportvezető. Aztán az acélkonszern leépített, Frank más munkahelyre került, de a racionalizálások miatt nemsokára onnan is mennie kellett.

A „sok értelmetlen”, az emberre csak még nagyobb nyomást gyakorló coaching, és a rengeteg elutasítás után a végeredmény egy megtört férfi, aki depressziós. Frank betegség elleni saját receptje a cselekvés. „Ha az ember egyedül ücsörög otthon, hajlamos a pohárhoz nyúlni” – mondja. Részt vesz a Waff egy programjában, tagja egy egészségügyi projektnek, gondoskodik egy közelben lakó idős hölgyről, vigyáz a bátyja macskájára, szervezője a Szegénységkonferenciának és tagja a Munkanélküliek Egyesületének. Megannyi önkéntes tevékenység a fizetett munka helyett.

Milyen az élet a „szociális függőágyban” Frank úr? - Nevet, mosolya keserű. Azelőtt jól keresett, havonta 30.000 Schillinget. Hetente simán elköltött belőle 5000-et, minden este eljárt otthonról, koncertekre, éttermekbe ment, focizott, a barátokkal találkozott. Ma naponta hat-hét eurót kell beosztania.

Mióta a szénhidrátra rájár a rúd, fejemet leszegve, jeletősebb levegővétel nélkül, meggyorsított léptekkel trappolok el az iroda felé útbaeső Der Mann pékség mellett, nehogy áruja elcsábítson, és a befalt pékáru miatti rossz lelkiismeretem Ápdét Norbi főszereplésével játszódó álmokkal büntessen. Aztán van úgy, hogy a felkelés és munkába érkezés közötti idő a telefon szundi funkciója miatt sokkal rövidebbre sikerül a kívántnál, s fájó szívvel le kell mondanom a Szendi Gábornak és Rubint Rékának tetsző szénhidrátudatos reggeli-vásárlásról. Az ilyen reggeleken lépek be a fent említett pékségbe, hogy vércukor szintemet a tanácsosnál magasabb regiszterekbe küldjem, illetve beállítsam a sportoláshoz elengedhetetlen lelkiismeretfurdalási-szintet.

A bécsi pékségek őrületes változatosságú sós- és édes pésüteményt kínálnak, amelyek olyan szorosan vannak egymás mellé téve, hogy az átlátszó plexire bökött mutatóujj képtelen egyértelműen jelezni, hogy mit is akar a kedves vevő. Ez utóbbi nem mindig bennszülött, így halvány gőze sincs arról, hogy a megkívánt lisztnemű az -stangerl, -weckerl, -tascherl, -laibchen vagy valamilyen -spitz. Ha pedig nem tudja, akkor rá van szorulva az eladóhölgyre, aki a jelzésre használt mutatóujj iránya alapján elsőre, másodikra, harmadikra, vagy legkésőbb negyedikre (jó esetben) eltalálja, hogy mit is akarunk. Lehet ugyan magabiztosan mondani valamit, de az úgyse lesz jó, mert egészen biztosan máshogy hívják, vagy nem azt hívják úgy.

Nem tudom ki állította össze nekem az ebben az életben megnézendő és elviselendő furcsa népek listáját, de akárki is volt, gondosan ügyelt arra, hogy minimum két és fél óráig ne tudjak szabadulni tőlük, mert rendszeresen odateszi őket, ahol én éppen vonaton utazom. Volt ugye bemelegítésnek a csávó, aki velem szemben ülve, komótosan elfogyasztott egy csomag kiwit héjastul. Mivel csak egy hatos csomag szőrös kiwi volt, a határra már nagyjából kihevertem a látottakat. A következő alkalommal, a mögöttem lévő ülésen utazó két ötvenes úr, egészen Győrig azt mesélte egymásnak, hogy melyikük, hol, mit ebédelt. Nem tudom, hogy egy embernek a civilizált világban hány déli étkezés jut ki összesen az életben, de ezek szinte cérnametéltnyi részletességgel felsorolták minden ilyen jellegű élményüket.

Aztán volt a négyfős dél-amerikai lánytársaság, akik nem sejtvén, hogy a Földön léteznek még rajtuk kívül spanyolul értő emberek, megbeszélték egyikük hányattatásait egy Osvaldo nevű alakkal. Már nem tudtam hova lenni kínomban, mert bár Osvaldo asztrológiai szempontból kétségtelenül a tetű jegyében született, azt azért nem szerettem volna megtudni, hogy milyen az ágyban és hogy mekkora van neki. - Legfrissebb élménynek meg ott van a két héttel ezelőtt velem sréhen ülő pasas, aki pont úgy nézett ki, mint a Jurassic Parkban az elvetemült, dínó-embriókat lopkodó rendszergazda, csak ő csokibanánban utazott: Meidling után elővett egy nagy sárga doboznyit a számomra gyomorforgató szagú és ízű édességből, majd egyesével elkezdte megenni a cuccot. Sajátos stílusban minden egyes darabot pár másodpercig a szája előtt tartott, s eközben jelentőségteljesen bámult rám a dülledt szemeivel. Gőzöm sincs, hogy mit akart mindezzel a tudtomra adni, de nem vártam ki a végét, átültem egy neki háttal beépített ülésre. - Az idegen utitárs által lehányt csokibanán kidobott pénz, és én nem tékozlom a más pénzét.

Van Bécsben egy Életminisztérium aminek teljesen beleszerettem a nevébe. Persze a honlapjukon való böngészés után hamar kiderült, hogy valójában a Mezőgazdasági- Erdészeti-, Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumról van szó, de akkor is nagyon király névnek találom. 

Mivel az ENSZ 2010-et a Biodiverzitás Nemzetközi Évének nyilvánította, az Életminisztérium többféle projekttel igyekszik felhívni az emberek figyelmét a biológiai sokszínűség fontosságára, s ennek egyik eszközeként idén májusban egy 60.000 lakosú méhkast telepítettek a Bécsi Operaház tetejébe, aminek termését tegnap nemzetközi operasztárok közreműködésével le is szüretelték.

"A méhek a sertés és a szarvasmarha után a harmadik legfontosabb haszonállatnak számítanak, mivel a termesztett és a vadon élő növények beporzásának 80%-a nekik köszöhető".

A dalszínház tetején lévő méhkast akárki szemmel tarthatta az odatelepített webkamerán keresztül, s ha elég türelmes volt végignézhette a tegnap kipergetett 30 kiló méz keletkezését, mely mennyiség jóval több volt a vártnál; s az operaméhek meglehetős népszerűségnek örvendenek, mivel naponta átlagosan hatezer látogató kukkantott be hozzájuk a még szeptember 12-ig élő kamerán keresztül.

Az "Éneklő Méz"-nek keresztelt termést november 24-én, az Operaházban megrendezésre kerülő "Vielfaltleben-Gala" keretében jótékony célú árverésre bocsájtják.

Az alábbi felvétel életem első videója, (- külön emiatt regiszráltam a jútyúbra, szeressetek!). Bár a filmecske gagyi, sötét meg amatőr, a lényeg látható rajta: minden fordítást kommentelő nick felkerült egy cetlire, minden cetliből galacsin lett, minden galacsin a teásbögrémben landolt, majd húzás után az egyikük visszavedlett cetlivé és a rajta lévő nick tulajdonosát várja nemsissi a hangosbemondónál komment- vagy emailboxban. Direkt nem árulom el itt a szövegben, hogy kit húztam ki, mert így szépen megnézitek a videót. (Előző életemben pedagógus lehettem. Esetleg manipulátor zsarnok)

Köszönöm, hogy játszottatok, a szerencsés nyertesnek meg gratulálok! (- Fagyit kérsz, vagy könyvet?)

Nem tudom ki hogy tanul nyelvet, de nekem sok szóhoz kapcsolódik az az ember akitől, vagy az a szituáció, amiben megtanultam és/vagy megértettem az adott kifejezést. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amikor idegen nyelven beszélek vagy írok, az ilyen szavakkal járulékos hivatlan vendégként, különböző emlékek, vagy érzelmek is előkerülnek, alig győzöm visszaküldeni őket a fiókjukba.

Az egyik ilyen emlékezetes tanulásom bécsi létem második évében történt, amikor külső segítséggel tudtam meg, hogy mi a jó fenét kaffognak a metróvezetők, mielőtt bezárnák az ajtókat. Sose volt kétségem a mondat jelentését illetően, de képtelen voltam számomra értelmes szavakká tördelni a több százszor hallott vakkantást. Olyan volt, mint amikor egy idegen nyelvű szám egy sora marad előttünk örök rejtély: az agy megmakacsolja magát, aztán a legjobb esetben lesz a mondatból egy "bikicsunáj" vagy "levelet kaptam lájf".

Amikor már feladtam az ügyet és elfogadtam, hogy hülyén halok meg, az "engedd el és a tiéd lesz" bölcsesség szép példájaként, Paró barátom mintegy mellékesen megjegyezte egy bécsi közlekedési élménye kapcsán, hogy "Zug fährt ab!". - Szégyen, homlokcsapkodás, fej falbaverése. Nagy levegő..(ghrrrhhrr).... - Nem baj, - mondtam magamnak, - innentől most már mindig érteni fogod. - Erre mit is ír a sajtóközlemény? Szeptembertől már nem ezt fogják bemondani:

Az eddig megszokott figyelmeztetést a tervek szerint a "Bitte zurückbleiben" mondattal fogják helyettesíteni. Az újítás a Wiener Linien (bécsi BKV) új biztonsági intézkedéseinek részét képezi. A régi bemondás nem tartalmazott az utasokra vonatkozó világos felszólítást, s a közelmúltban történt, egy kisgyerek sérülésével járó sajnálatos baleset miatt döntött úgy a cég, hogy az ajtók záródását jelző figyelmeztetést megváltoztatja.

És akkor nagy merészen, a bloglátogatottság megnövekedését kihasználva, meghirdetném blogom első nyereményjátékát. (Reméljük nem marad el érdeklődés hiányában).

Akik bekommentelnek egy magyar fordítási javaslatot az új figyelmeztető mondatra, azok között sorsolok, és a nyertes választása szerint vagy küldök egy, a képen látható "Tafelspitz 2010"-et, amelyben 600 bécsi étterem értékelése található, s többek között elárulja, hogy hol lehet Bécsben éjfél után jót enni, vagy meghívom fagyizni az általa választott bécsi fagyizóba. A kommenteket vasárnap éjfélig várom.