Tegnap bepakoltam a fél életemet a kocsiba, búcsút vettem a fiamtól és a Trenyótól, aztán nekiindultam, hogy elkezdjek Bécsben élni, ahogyan azt valamiért kitaláltam magamnak pár hónapja.
Az úton lefelé felhívtam, akit tudtam, hogy ne kelljen bőgnöm, mert nagyon hiányzott a gyerekem, - így viszonylag kellemesen telt az út. Este fél tizenegyre érkeztem meg Danielához, aki egy hónapra a szállásadóm lesz és emellett az egyik bécsi barátnőm is. A szoba, amelyikben lakni fogok sokkal jobb benyomást tett rám, mint ahogyan azt vártam és még a jógagyakorlataimat is el tudom benne végezni, ha ügyesen centizem a különböző taglejtéseket. Ez főleg azért fontos, mert nem szeretném a test és lélekgyakorlás eme módját a család szeme láttára mondjuk a nappaliban végezni, s leginkább azért nem, mert jógázás közben zavarna a röhögésük. Így a komód és az ágysarka fog zavarni, de ezzel egyelőre megbékéltem.
A gardróbszekrény funkciót úgy integrálták a szobába, hogy, - mivel az nagy belmagasságú -, egy hosszú partfis-nyél-szerű rudat szereltek az ágyam fölé, amelyre vállfán kiakasztgathatom a ruháimat. Kicsit félek, hogy valamelyik éjszaka felébredve, a sok felettem lengedező ruha láttán majd szellemjárásra asszociálok és visításba kezdek, vagy valamelyik rámhull kecsesen és akkor szintén visítok, de ezt az első éjszaka legalábbis megúszta a ház népe.
Daniela figyelmeztetett még este, hogy Freddy, a kisebbfajta borjúra emlékeztető, 10 éves házikandúr majd rámnyithat hajnalban, ugyanis az a szokása, hogy kora reggelente körbejárja a lakást, minden zárt ajtó kilincsére felugrik, majd az így kinyitott ajtón benéz és terepszemlét tart. Ez most vagy nem történt meg, vagy nem ébredtem fel rá, mindenesetre biztató kezdetnek tűnik.