Gyerekkoromban muszáj volt zeneiskolába járnom, így a kötelező, heti többszöri kóruspróbákon kívül még bele kellett törődnöm abba, hogy a szigorú, taplómodorú Misibácsihoz hetente kétszer zongoraórára járjak.

Most felnőttként tudom csak értékelni, hogy a szüleim milyen áldozatot hoztak azzal, hogy vásároltak nekem egy pianínót, fizették a hangolásokat meg a többi költséget, és főleg: elviselték a gyakorlásnak nevezett klimpírozásaimat, meg azt, amikor dühömben a kottával vertem a billentyűket hétévesen, mivel első ránézésre nem sikerült eljátszanom a házifeladatnak kiadott darabot.

Amikor költözés miatt suliváltáson estem át, én voltam a világ legboldogabb gyereke:  agyő  Misibácsi (soselássalak újra!), agyő dallamtalan Bartókdarabok, kettős kereszt, violinkulcs, meg a hülye hímzett nyakkendő a kórusfellépésekhez. - Csak azzal nem számoltam, hogy felnőve majd elkezd hiányozni a fíling, amikor az ember bánatában vagy örömében leül a zongorához és eljátszik valami odaillőt.

A vágyat, hogy újra nekiveselkedjek a zongoratanulásnak a zongora ára, meg a mindenkori lakásaimban uralkodó helyhiány nullázta le rendszeresen, aztán váratlanul szembejött a megoldás itt Bécsben, a Bellariastrassen, egy zongoraboltnak látszó üzlet formájában: Klavierhaus Förstl. Nem kell venni, lehet bérelni is, de ha nincs hova tenni a hangszert, akkor óránként 6 euróért gyakorlóteremmel is tudnak szolgálni. A zongoraválasztékuk pedig elképesztően széles.

Csak az a nyamvadt szolfézstudás ne ment volna ki a fejemből... Brit agykutatók elmesélhetnék, hogy miért játszom el a szamárindulót meg a Für Elise-t mind a mai napig, míg pl. a fisz hangról automatikusan a teljesen oda nem illő Gin Fizz jut eszembe. Lehet, hogy előző életemben bárzongorista voltam...