Alapvetően szeretnem kéne a Wein & Co. címben jelzett egységét, de nem megy. Épp tegnap fogadtam meg harmadjára, hogy soha többet, de Jack barátom valamiért ide szeret járni, és én eddig még mindig beadtam a derekamat, hogy ott együnk, amit mindahányszor jól meg is bántam. - Előrebocsátanám, hogy nem voltam az összes Wein & Co.-ban, igazából csak másfélben. (Lehet, hogy a többi könnyebben szerethető). Kb. hatszor vacsoráztam a fent említett címen, egyszer meg a Schottentor-nál lévő lerakatban volt találkozóm, de onnan 1 másodperc után kifordultam a pofáncsapós szintet meghaladó cigarettafüst miatt, és nem hagytam, hogy pár perccel később érkező ismerősöm tervei szerint ott töltsük el az estét.

A Wein & Co.-ról azt kell tudni, hogy borban utazik, azaz borkereskedéseket és bennük gyakran bárokat üzemeltet, szám szerint tizenhetet, és elég menőnek számít. A bécsi üzletek közül az első kerületiben van egy étterem is, amiről ez a poszt szól. A helyet három fő részre tagolták: balra található a borüzlet, szemben és jobbra rögtön a bárba érkezünk, míg jobbra leghátul és még egy kicsivel hátrébb van az étterem. Úgy eldugták, hogy csak az találja meg, aki tudja, hogy ott van.

De tegyük fel, hogy a belépő tudja, és ott akar vacsorázni. Aki pedig vacsorázni akar, az feltehetőleg éhes, és az éhség elszánttá tesz. Az elszántság pedig jól jön, ha az egyébként is szűk, ám annál hosszúkásabb bárban tömörülők között akarunk átvágni, akik poharukba kapaszkodva állnak a füstben és társalognak. Ha sikerült kikerülni valakit, vagy átnyomakodni egy baráti társaságon, letiporva pár márkás cipőt viselő lábat, érdemes fékezni, hogy a szemből kifele nyomakodóval ne ütközzünk frontálisan, vagy ne fejeljük le a pincéreket, akik közül mindig mindegyik szembejön. Mindezt tegyük mosolyogva, mert azzal jelezzük, hogy barátságos szándékokkal lépünk full testi kontaktusba bárkivel, aki ott van. És hát a húsz főre méretezett bárban, huszonöt emberen felül már mindenki ott van.

Ha sikerült eljutni a szorosan felállított asztalokig (amelyet csúcsidőben előzetes foglalás nélkül szinte alig kapunk), üljünk le és húzzuk össze magunkat, mert szükségünk lesz rá. Két főnek ritkán adnak négyszemélyes asztalt, így feltételezhetőleg egy 60 centi széles és 80 centi hosszú asztalnál ülünk. Az asztalon található egy váza virággal, (az a hosszúkás, kecses fajta, amelyet már egy szellőcske is felborít), két vizespohár, két borospohár, só és borstartó, olíva olajos tálka, olíva olajat tartalmazó üveg, két db. nemtom mire való tálka, szalvéta és az evőeszközök. Még annyi hely van, hogy ránézzünk az asztalra, de előtte pillantásunknak is helyet kell rajta keresni, hogy elférjen.

Első körben megkapjuk az étlapot, ami méreteit tekintve alig kisebb az asztalnál. Nem is tesszük le rá: addig szorongatjuk, amíg vissza nem jön a pincér, és el nem veszi tőlünk...

Az italok felszolgálása oké, a már az asztalon lévő poharak egyikébe kapjuk az innivalót. Ha viszont egy üveg bort rendelünk, azt valahová tőlünk távolra teszik és folyton odaugrálnak újratölteni. Amikor megjön a kenyér, a pincér a terítékeket az asztal széle felé toligálja, hogy bepászítsa az elegáns, olívás, diós és rusztikus bagettszeletkéket kínáló kosaracskát az asztal(ka) felületére. Nincs könnyű dolga..., de nekünk sem: szó szerint és képletesen is szorongunk, mert úgy érezzük, bármelyik percben az ölünkben landolhat valami. A kenyér azonban elegedhetetlen, mert a modern konyha követelményeinek megfelelő kicsi adagok miatt, részben azzal fogunk jóllakni. A főételt kihozó pincér is térrendezzésel kezdi a tálalást: leszedi az asztalról a kenyeres kosarat meg a tálkákat, miközben karjain egyensúlyozza (a trendin malomkerék méretű) tányérokat. És igen: valahogy megoldja, hogy ne borítsa ránk azok tartalmát. Itt a vendég kényszerítve van, hogy damaszt szalvétáját az etikett szerint illendő módon az ölében tartsa, - az asztalon nem férne el úgyse.

Az étlapon egyébként nincs sok fogás, ám mindegyik divatos és hangzatos. A vegetáriánus maximum levesre és salátára számíthat, a vegánnak meg kell elégednie a kenyeres kosárka tartalmával. Az ízek azonban csodásak, a szakácsot csak dícsérni tudom, nagyon érti a dolgát. A tulajdonos is. Baromi jól tud árazni: egy főétel 18-29, a háromfogásos menü 49 euró. (Nem én fizettem, meghívtak).

Miután megvacsoráztunk, már csak ki kellett jutnuk valahogy a báron keresztül, ahol érkezésünk óta csak többen lettek, ugyanis Bécsben sikk ide járni. A poszt egyben bizonyíték arra, hogy a kijutás sikerrel járt.