Szeretem ha Bécs tud nekem újat mutatni, ha olyan helyre mehetek, ahol még nem voltam. Tegnap is ez történt: megnéztem Lars von Trier új filmjét (Antichrist) a Gartenbaukino-ban. A mozi 1960-ban épült és magán viseli a kor belsőépítészetének stílusjegyeit, amelyekre nem csak azért nem térek ki, mert ez nem egy olyan blog, hanem mert gőzöm sincs melyek ezek, hogy kell az ilyesmit szavakba önteni, viszont látszanak nagyon.
A mozi a Viennale, a Bécsi Filmfesztivál fő mozija, azaz például itt rendezik a megnyitót, de egyéb rendezvényeknek is otthont ad, mert a stáblista lefutása után, a moziszemélyzet izgatott pakolászásba kezdett a vászon előtti emelvényen és ahogy a hangszórók mennyiségéből, méretéből valamint az előtérben tömegesen várakozó különös kinézetű közönségből következtetni tudtam, valamilyen nagyon hangos és fura eseményre készülődhettek.
A majd hetven évvel ezelőtti fílingen kívül különlegessé teszi ezt a mozit a hatalmas vetítővászon és a tágas nézőtér, ahol 736 ember foglalhat helyet a kényelmesnek tűnő, ám meglehetősen alacsony ülésű fotelekben, ahol a régi moziknál megszokott módon, az előttünk ülő kicsit mindig belelóg a képbe.
A film maga pedig a nehezebb műfaj, fantasztikus bevezető képsorokkal és zenével, amely az egyik leggyönyörűbb dal, amit eddig életemben hallottam: