Bevallom, minden poszt után tartok kicsit attól, hogy nem találok majd semmi több érdekes bejegyeznivalót, hiszen már majdnem két éve írom a blogot. Persze tudom, hogy mindez hülyeség, de mindenképpen nyilvános titkaim egyike.

Ha Bécs is olvasná ezt a blogot, e titok miatt most biztosan duzzogni kezdene, és kikérné magának, hogy miért gondolok én, - aki szeretem őt -, olyat róla, hogy nem fog tudni nekem majd további érdekes dolgokat mutatni. Itt persze én elkezdenék szabadkozni, hogy félreértett, mert nem arról van szó, hogy az ő hosszútávú érdekességeiben ne bíznék, hanem csak attól félek hogy én nem leszek képes mindet felfedezni. - Ettől aztán lehet, hogy megbékülne, de az is lehet, hogy a dolog mégsem hagyná nyugodni és egy komorabb hangulatában elmenne a várospszichológushoz. Mert Bécsben ilyen is van.

"Észrevette már Ön, hogy vannak városok, amelyeket különösen szimpatikusnak talál, míg mások teljesen hidegen hagyják? A várospszichológia a városokat élő lényeknek tekinti - melyeknek az emberhez hasonlóan saját ismertetőjegyeik és tulajdonságaik vannak. Az ehhez tartozó várospszichológiai kérdés úgy szól: "Mitől lesz egy város olyan, amilyen?"

A várospszichológia, speciális módszerekkel keresi a válaszokat erre a kérdésre, és azokat az úgynevezett  'városdiagnózisban' írja le. A felállított diagnózisokra alapozva pedig láthatóvá válnak mindazok a lehetőségek (potenciálok), amelyek az adott város távlatait hosszútávon biztosíthatják.

A várospszichológia alapvetése az, hogy egy város jövőjét csak egy közösségi folyamatban lehet kidolgozni, mert minden ember együtt, saját gyengeségéivel és erősségeivel, reményeivel és félelmeivel, valamint személyes múltjával és jövőjével határozza meg a várost és az abban átélhető életérzést".