Egy hétvégi hazalátogatás után mindig nagy dilemma, hogy mikor és hogyan menjek vissza Bécsbe. Próbálnám ugye mindig a legolcsóbban és a leghatékonyabb időkihasználással összehozni. A legjobb az, ha csak négy napot kell Bécsben töltenem, mert akkor a 29 eurós kirándulójeggyel kétnapnyi ingyenes bécsi tömegközlekedés is jár, viszont az ötnapos munkahetet ritkán sikerül négynapossá varázsolni, illetve ritkán sikerül annyira előregondolkodnom/terveznem, hogy oda, és vissza is megcsípjek egy Sparschiene jegyet; azok az általam igénybe vett vonatokra több héttel előre elkelnek.

A dilemma részét képezi még az az undor, amelyet a reggelenként legelső Bécsbe tartó vonatként csatasorba állított Dacia Intercity iránt érzek, mivel koszos, lepusztult, ronda és kedves szokása, hogy késik.

Szóval ültem szombaton Pesten a kanapémon, a fentieken agyaltam, és nagyon nem voltam boldog attól, hogy a gép folyamatosan azt dobta ki megoldásként, hogy a hétfő hajnali koszlott vonattal lesz a leglogikusabb Bécsbe mennem. És ha én valamit nem akarok, azt általában nagyon nem akarom. Így szóltam a gépnek, hogy számolja újra. Kis berregés után az jött ki neki teljesen logikátlan eredményül, hogy telekocsi. De ha logikus nem is volt, szimpatikus annál inkább. Nehogymár ne legyen ilyen, amikor már kamaszkoromban is volt! Nosza felütöttem a laptopot és öt perc múlva már írtam is az emailt egy ismeretlen férfinak, hogy engem vigyen fel a padlásra el Bécsbe. Azt azért hozzá kell tennem, hogy nem sok reményt fűztem a dologhoz, de addig se kellett a Dacia Intercity ragadós fülkefalaira és büdös üléseire gondolnom.

Pár órával később azonban előrehaladtak a dolgok: az ismeretlen sofőr emailjét olvastam arról, hogy van a kocsijában hely,  aminek következtében vasárnap telefonon le is beszéltük a randit meg a viteldíjat: három ezer Forint.

Tegnap este még eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha a sofőr a baltás gyilkos, nem kéne-e még egy rugós kést is betenni a szájfény mellé, de csak recés hámozókéseim vannak elrejthető méretben, a szóbajöhető kenyérvágó kések mind kilógnának a táskámból, és amennyi kacatot magamnál hordok, biztos nem találnám meg a kést a megfelelő pillanatban, hiszen a kulcsot meg a fésűt se szoktam. Így aztán hétfő hajnali életfilozófiának a fatalizmust választottam, - az jól ment úgyis a ruhám színéhez.

Ma hajnalban ötkor keltem, háromnegyed hatkor beültem egy ismeretlen benga fiatalember bordó autójába és nyolc után tíz perccel a bécsi Südbahnhofnál baktattam, hogy metróra szálljak. Az odavezető úton egy darabig próbáltam társalogni, de amikor Robi* gyengéd jelzésként az egyik mondatom közepén hangosabbra tekerte az MR2-t, hogy jobban hallja azt, mint engem, megkönnyebbülten felhagytam a szocializáció kényszerével és elszundítottam az anyósülésen. Néha felébredtem arra, hogy kiáll a fejemből a balta tátott szájjal alszom egy vadidegen ember mellett, de elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, és aludtam tovább. A határ előtt megálltunk kávézni, akkor kicsit összebandáztunk, aminek következtében elárulta nekem, hogy hol lehet 2,5 euróért különleges nagy kebabot venni Bécsben. Kiderült róla, hogy heti rendszerességgel autózik a Császárvárosba, mindig hétfő hajnalban megy, így nagyon úgy néz ki, hogy befizetek hozzá máskor is. Visszafelé sajna csütörtökönként jár, emiatt haza nem vele fogok menni. Viszont ha valakinek kell az elérhetősége, akkor írjon emailt.

*nem ez az igazi neve, de ez jobban illik rá, mint a sajátja.