Van egy jó ismerősöm, aki még évekkel azelőtt mondta nekem, hogy azokat a feladatokat, amelyeket lehetetlen megoldani, a munkaadók kihívásnak nevezik. Arra kellett rájönnöm, hogy nemcsak a munkaadók tudják ilyesmivel ellátni az embert, kis ügyességgel mindenki összeszedhet magának kihívásokat, elég csak néhány kedves, meggondolatlan mondat, s ha valaki nagyon hülye belejön, halmozhatja is őket. Példának itt lennék rögtön én, aki ezen a héten két saját gyártású kihívást is tető alá tudtam hozni (és még csak szerda van).

Az elsőn már túl is vagyok egyébként. Úgy kezdődött, hogy Klaus barátomnak születésnapja volt szombaton és valamiért kitaláltam, hogy ünnepeljük meg nálam, majd én főzök. Pedig anyám mindig mondta, hogy előbb gondolkodjál kislányom, és csak azután jártasd a szád. Csak azt nem tanította meg, hogy ezt hogy kell csinálni. Így történhetett, hogy lelkesen meghívtam mindenkit, aztán már a hétvégén azon gondolkodtam, hogy vajon mit főzzek egy olyan társaságnak, ahol ketten nem ehetnek búzalisztet, egy nem eszik húst, egy allergiás a tejre és a halakra, egy nem tudja megemészteni a gyümölcsöket, kettő pedig elkényeztetett és finnyás. Az már nem is izgatott, hogy velem együtt öt embert tudok csak leültetni az asztal köré, miközben eleve öten jönnek, és milyen jó, hogy nem idegesítettem magam ezen, ugyanis a végén hatan jöttek. Igaz, ebből kettő még ovis korú és méretű, bár ettől még nem lett hét darabos a hatszemélyes étkészletem, de volt megoldás és végül elég jól sikerült az este azt leszámítva, hogy az ünnepelt gombát sem ehet, márpedig az volt a menüben.

A második kihívás ma és holnap vár rám, egy Nissan Path Finder alakjában, amely a főnököm kocsija és szervízbe kell vinni, meg onnan elhozni. Persze nem nekem kellene, de mindenféle sürgős repülőutak és járatindulási adottságok okán úgy esett, hogy kedvenc feljebbvalóm nem fogja tudni ezt személyesen intézni, és én valamilyen agykihagyás következtében, saját magamat is meglepve felajánlkoztam a feladatra.

Azóta is értetlenül állok az eset előtt, próbálom megfejteni, hogy mi vitt erre engem rá, és kérdezgetem is tőlem, hogy "miért tetted ezt?", de a válasz mindig csak ugyanaz: "Szabad a gazda!".

(Persze ilyenkor a hangok is kussolnak odabent, pedig nagyon jó lenne, ha legalább abban segítenének, hogy hogyan fognak a lábaim elérni a pedálokig, amikor már a Combino villamosok ülésein sem érnek a földig. A böhöm nagy autóval történő kanyarodás és tolatás problematikája ehhez képest már semmiségnek tűnik, pedig nem az). Hát lehet, hogy hamarosan benne leszek valamelyik osztrák lapban...