Tegnap fél hatkor kiesett a kezemből a laptop, elmentem a kocsimért, majd két órányi vezetés után pontban este nyolckor megérkeztem Veszprém legjobb éttermébe, hogy ott együtt vacsorázzam az előző munkahelyem kollégáival, illetve mindazokkal a külföldiekkel, akik hozzájárultak az ex-melóhelyen eltöltött 4,5 év alatt beszerzett ősz hajszálaimhoz. Logisztikailag még mindig ez a 2 óra oda, 2 óra vissza vezetés volt a legbölcsebb, mert az ő tervük az volt, hogy majd ma este Pesten búcsúzunk egymástól, de ebbe nem voltam partner, így kihasználtam, hogy az éves, mindig Tihanyban rendezett szakmai konferencián felszolgált pocsék vacsora elől Veszprémbe menekülnek estebédelni, s csatlakoztam.
A végére annyira elérzékenyültem, hogy majdnem sírás lett belőle, pedig senki nem vádolhat meg azzal, hogy az utolsó évben én szerettem ott dolgozni, mert utáltam. De ugyanezt játszottam el a gimiben is ballagáskor. Tényleg semmi, de semmi közöm nem volt az osztálytársaimhoz, vagy a tanáraimhoz, s nálam jobban senki sem várta az osztályban, hogy elhúzzon végre örökre a suliból, aztán mégis én voltam az egyedüli, aki végigpicsogta a ballagást.
