Jártam már pár helyen külföldön, de olyan fővárosba még nem sikerült betennem a lábam, ahol ne lett volna egy Blue Tomato nevű csehó, étterem, vagy bár. Bécs sem kivétel és ennek nem is tudjátok, hogy mennyire örültök. Ha nincs ugyanis egy ismerősötök, aki elvisz benneteket a bécsi Kék Paradicsomba, vagy ha nem írom most meg ezt a posztot, sose tudnátok meg, hogy létezik a t ö k é l e t e s kerthelység (nem beszélve arról, hogy hol van).

A dolog egyébként olyan ezzel a hellyel, mint az igazi békás Grimm mesében. (Nem abban, amiben csak egyszer és csak egy csók erejéig kell a hányingerrel megküzdeni). Az igaziban ugye a varangygyal először játszani kell, aztán egy asztalnál kell vele enni, majd fel kell nyalábolni és elvinni a királylányi szobánkba, majd ott kivenni a legtávolabbi sarokból, ahova be.....tuk, és utána még az ágyunkba is be kell tenni, hiszen csak ezután válik királyfivá. Na, a Blue Tomato ugyanígy tesz velünk, ha saját magunk próbálnánk vele kezdeni valamit.

Van ugye először neki a neve. Már nagyanyám is elnézően mosolyogna, ha meghallaná, az egészen fiatalok meg... hát ők kérnének elnézést és Facebook csoportot nyitnának szégyenük kifejezésére. - Reményekkel telve azonban még túltesszük magunkat a néven, mint a varangygyal való játszáson. De aztán meglátogatjuk az étterem honlapját... - Ember legyen a monitor előtt, aki a kezdő oldal láttán nem szalad sikoltva világgá. Itt már egy asztalnál eszünk a varangygyal, és még csak most hozták ki a levest.

Ha mondjuk pl. megígértük a rézgálic-díjas, paradicsomtermesztő dédapánk halálos ágyán, hogy a világ minden Blue Tomato nevű helyére elmegyünk, és ezért még mindig a honlapon vagyunk, már csak a címet kaparjuk le sebtében, erőnk többre nincs. Némi pihegés után pedig felhívjuk emós barátunkat, hogy a vele való társalgástól felviduljunk kicsit. Mindeközben persze masszívan rettegünk, mert tudjuk, hogy hamarosan személyesen is fel kell keresnünk a cetlin látható, tizenötödik kerületi vendéglátóhelyet. (- Elfogyasztottuk a desszertet is, a béka éppen kérezkedik fel az ölünkbe).

A Wurmsergasse (Wurm = féreg) 21-es számon belépve megdöbbenve látjuk, hogy az ajtó mögött egy fura, sötét lépcsőn kell lemennünk, - a vihogó varangy ehhez képest szinte már hab a tortán... Odabent félhomály, csak haladunk egyik áporodott szagú szobából a másikba, és baljóslatú fények hitetik el velünk, hogy valójában nem is érdemlünk mást, csak ezt a nyálkás, rücskös, büdös kétéltűt, amely vigyorogva huppan le az ágyunkba és int, hogy feküdjünk melllé.

S amint megtettük, azaz elértünk az utolsó helyiségbe, éles fényt pillantunk meg, amely a legutolsó szobából nyíló ajtó mögül árad. Odatámolyogunk, és az ajtón túl ott a királyfi csupazöld belső udvar, a mosolygó kiszolgálólány, a lugas, a kacskaringós lépcső, a finom borok. Kiálltuk a próbákat.

Jabocs, mégsem! Van még egy utolsó. Meg kell nézni a t ö  k é l e t e s kerthelységről készült legocsmányabb minőségű fotókat az étterem honlapján. "Példának okádék":