A hétvégén nem sok hasznomat látta a világ, főképp a papírzsebkendős dobozaim társaságában ültem a kanapén, de már határozottan a javulás útjára léptem. Szégyenszemre ma kivettem egy nap betegszabit, hogy egy nappal több időt szánhassak a hőháztartásom szervizelésére. Apropó szervíz: elvittem a kocsimat a szak-szakikhoz, hogy pótolnák már a szétrágott kábelt. Először ott akarták tartani az autót, mire autóügyben rám egyáltalán nem jellemző magabiztossággal közöltem, hogy ezt a kábelt még én is kicserélem, nem kéne ezt ennyira bonyolultra venni. A szájukat is eltátották.
Gondolom nem mindennapi látogató lehet egy vörös és dagadt orrú, a látványt tekintve inkább gondoskodásra és szánalomra szoruló nő, aki tudja, hogy milyen alkatrész kell a kocsiba, annak a nevét dadogás nélkül (igaz két tüsszentés között) ki tudja mondani, s még kérkedik is azzal, hogy akár a javítást is elvégzi enkezével.
Nem is tököltek onnantól sokat, még azért megkérdezték, hogy melyik lett szétrágva, s mivel erre már nem tudtam válaszolni, előzékenyen megnézték nekem. A csávó persze kicserélte a kábelt, elfogadta a borravalót és elárulta, hogy a nyest nevű állat szokott ilyet tenni az autókkal. Ők vajon ezt honnan tudják és az ilyesmi miért nem szerepel a KRESZ tankönyvekben?
Innen csókoltatok minden nyestet és csak a jóneveltségem tart vissza attól, hogy ne képzeljem el egytől egyig őket jó meleg, prémes kesztyű formájában.
