Érkezett ma hozzám egy 34 kilós doboz tele svájci órával, amelyet majd a party nagyon fontos vendégeinek és az alkalmazottaknak fog ajándékozni a cég. Az órák tényleg Svájcban készültek. Az internetes katalógusból kiválasztja az ember, hogy milyen órát akar, hozzáválasztja a szíjat, ami ugye lehet fém is, kitalálja, hogy milyen módon akarja rátenni a céglogót, aztán már csak virítani kell a zsetont. Mi is így tettünk, így aztán ma be is futott a cucc. Azt ugyan nem tudom, hogy ki akar majd olyan órát hordani, amin rajta van egy céglogó (mégha kicsiben is, de a számlapon), ám van egy olyan sejtésem, hogy az alkalmazottak kénytelenek lesznek néha abban pompázni.
Szóval szólt a már többször megénekelt asszisztens lány, hogy "Mónica, megjöttek az órák". Nos az éles szemű olvasó biztosan észrevesz a mondatában egy hibát, de nemcsak egy hiba volt benne. Az, hogy tegnap óta Monicának hív, hagyján, - igaz lélektanilag érdekelne, hogy hogy jutott erre a megoldásra velem kapcsolatban, amikor már olyan jól ment neki az igazi nevem. A másik gond azonban az volt, hogy mindezt a fiúka-kolléga előtt mondta, akinek nem kellett volna tudnia az órákról.
(Innen kettéágazik a történet, a másik ágat egy új bejegyzésben írom meg. Előre szólok, az lesz a címe, hogy: *)
Na és akkor megyek ki a recepcióra, hogy kihámozzam a drágaszágokat a dobozból, amikor mit látok? Az asszisztenslány eszik. Fényes nappal. Ebéd időn kívül. Szendvicset. Az asztalánál.* Na nehogymár ne hozzak be lecsót magamnak!
*aminél feltünőbb hely nincs a cégnél, mivel szemben van a bejárattal, mindkét üvegfalú tárgyalóból látszik és bárki mosdóba menet arra halad el.
