Amikor a Práter hétköznapi halandók előtt még nem volt nyitva, már akkor állt ott egy "A svájci menedékházhoz" címzett fogadó, amelyben a svájci vadásztársaság múlatta idejét. 1800-ban neve "A dohánypipához" lett, ahová az úri társaságból kitiltott dohányosok jártak pöfékelni. Tizennégy évvel később már úgy hívták, hogy "Az orosz császárhoz", 1868-ban pedig a "Svájci tejgazdákodás" nevet kapta. Amikor pár hete Pilgrammal ellátogattunk oda, több mint száz éve Svájciház-nak hívták, de szerintem már most pingálják az új cégért, hogyaszongya: "Fogadó a nemsissihez".

Hallani már legalább két évvel ezelőtt hallottam a Schweizerhausról, de mivel egy idős barátom mesélte, hogy üres estéit gyakran tölti el ott ivócimboráival, úgy éreztem nem én vagyok a célcsoport. Aztán egy darabig olyan helyen laktam, ahol a metrókijárat mellett öles tábla jelezte, merre menjek, hogy megtaláljam a neves sörházat, így lassú víz partot mos alapon beadtam magamnak a derekamat, miszerint egy Bécsről szóló blogban ennek a híres intézménynek is szerepelnie kell. Már csak meg kellett várni, hogy kitavaszodjon, és amikor hirtelen alkoholos italokban lerovandó tartozásom keletkezett Pilgram felé, a Schweizerhaus felé vettük az irányt. Utunkat a Práter viszolyogtatóan giccses, csillogó, berregő, villódzó attrakciói szegélyezték, szemem előtt a világomtól igen távol eső literes söröskorsók habzottak, így nem igazán éreztem úgy, hogy jó lesz nekem ott, ahová megyünk. Pedig jó lett.

A Schweizerhaus hatalmas sörkertjének kipróbálásáról aznap lebeszélt a csípős tavaszi szél és betessékelt minket a fedett hodályba. Minden mindenütt széles, magas, tágas: Akármerre néztünk, a sokszemélyes asztalok és a hosszú padok azt hirdették, hogy itt a vendég akkor is társaságra lel, ha egyedül érlezik. (Szerintem tuti itt pattanhatott ki a közösségi média ötlete a későbbi megvalósítóból). - Ez a hely nem a kétszemélyes intim vacsorák színtere. - Szerencsénkre még időben érkeztünk, fél óra múlva már nem találtunk volna szabad asztalcsücskét. A pincérek az impozáns vendéglétszám ellenére mindig kéznél voltak, udvarias és hatékony működésüket csak dícsérni lehet. S mivel a 90 napos diéta éppen fehérje napot írt elő, vega preferenciáim ellenére nem haboztam beszállni a ház specialitását képező irdatlan cupák megrendelésébe és a későbbi elfogyasztására tett (hasztalan) kísérletbe.

A cucc csonttal együtt kicsivel több, mint egy kiló, amelyből a hús súlya ennek durván a fele. Ebből engem valamilyen genetikai kód miatt leginkább az istenien ropogós bőre érdekelt, ami 150%-osan tökéletes volt. Az étlapon ezen kívül szerepel még persze számos más specialitás is, és hát ugye ott van még a híres, frissen csapolt, Budweiser Budvar sörük is, de erről sajnálatos söranalfabétizmusom miatt nem tudok nyilatkozni. Sokan itták, nyilván nem véletlenül tették. Ezek a sokak egyébként sokfélék voltak. Nemcsak idős urakból álló asztaltársaságok koccintgattak szorgalmasan, - ahogyan az elején vártam. Mellénk például egy munkából érkező harmincas barátnői négyes telepedett le, a szomszéd asztalnál egy népesebb család evett, máshol pedig képzőművésznek tűnő hármas temetkezett a sörhabba. Úgy tűnt, hogy a nagyon elegáns arisztokrata népeken kívül mindenféle társadalmi réteg képviseltette magát.

A Schweizerhausból minden út a Práter vidámparkján keresztül vezet haza, így a metró felé ballagva elkövettük azt a hibát, hogy megálltunk egy "körhinta" mellett, hogy megtekintsük hány féle irányba képes egyszerre forogni az autónak álcázott ülés. Két perces bámészkodás után már a látvány elég volt ahhoz, hogy gyomrunk tartalma lemodellezze a masina mozgásait, így a cupák, a fröccs és a saláta elkeseredett küzdelembe kezdett, hogy melyikük érjen elsőnek járdát. Még idejében odébbálltunk, de a következtetést levontuk: a Schweizerhausba tett látogatás után szemünket kizárólag céllövöldére, pónivasútra és elvarázsolt kastélyra vessük.