Ilyen se volt még, kong az iroda az ürességtől. A másik cég összes munkatársa elhúzott vidékre, ketten lézengünk a térben: én és az orosz kollegina. Ha a szél nem próbálná percenként letépni a házak tetejét, akkor mennyei csendben telne a nap, hiszen senki nem telefonál ordítva körülöttünk. A másik cégnél ugyanis a fiúkáknak van egy fura szokásuk, amelyet a mobiltelefonjuk vált ki belőlük. Amint kapnak egy hívást a maroktelefonjukra felpattannak az iróasztaluk mellől, elhagyják a szobájukat - gondolom azért, hogy ne zavarják azokat a kollégáikat, akikkel egy irodában ülnek és/vagy azok ne hallják, hogy ők miről beszélnek -, és onnantól kezdve az irodákat összekötő folyosón mászkálnak fel-alá, miközben olyan hangosan nyomják a szöveget, hogy még a távoli vécébe is behallatszik. Az asztali telefonokba normális hangerővel beszélnek és nem érzik szükségét a sétának. Ennyit tesz, ha egy telefonnak zsinórjai vannak. A mobilos performanszok közül egyébként a legviccesebb az a munkatárs, aki Prágában született. Ő ugyanis teljesen más hangon beszél németül, mint csehül, mely utóbbit eunuch-vékony hangon, éneklő, affektáló modorban abszolválja, képtelenség röhögés nélkül végighallgatni.
A csendes környezetet ki is használom, és megyek Yoani blogot fordítani, aki visszatért a kéthetes blogszünetről.
