Nem tudom ki állította össze nekem az ebben az életben megnézendő és elviselendő furcsa népek listáját, de akárki is volt, gondosan ügyelt arra, hogy minimum két és fél óráig ne tudjak szabadulni tőlük, mert rendszeresen odateszi őket, ahol én éppen vonaton utazom. Volt ugye bemelegítésnek a csávó, aki velem szemben ülve, komótosan elfogyasztott egy csomag kiwit héjastul. Mivel csak egy hatos csomag szőrös kiwi volt, a határra már nagyjából kihevertem a látottakat. A következő alkalommal, a mögöttem lévő ülésen utazó két ötvenes úr, egészen Győrig azt mesélte egymásnak, hogy melyikük, hol, mit ebédelt. Nem tudom, hogy egy embernek a civilizált világban hány déli étkezés jut ki összesen az életben, de ezek szinte cérnametéltnyi részletességgel felsorolták minden ilyen jellegű élményüket.

Aztán volt a négyfős dél-amerikai lánytársaság, akik nem sejtvén, hogy a Földön léteznek még rajtuk kívül spanyolul értő emberek, megbeszélték egyikük hányattatásait egy Osvaldo nevű alakkal. Már nem tudtam hova lenni kínomban, mert bár Osvaldo asztrológiai szempontból kétségtelenül a tetű jegyében született, azt azért nem szerettem volna megtudni, hogy milyen az ágyban és hogy mekkora van neki. - Legfrissebb élménynek meg ott van a két héttel ezelőtt velem sréhen ülő pasas, aki pont úgy nézett ki, mint a Jurassic Parkban az elvetemült, dínó-embriókat lopkodó rendszergazda, csak ő csokibanánban utazott: Meidling után elővett egy nagy sárga doboznyit a számomra gyomorforgató szagú és ízű édességből, majd egyesével elkezdte megenni a cuccot. Sajátos stílusban minden egyes darabot pár másodpercig a szája előtt tartott, s eközben jelentőségteljesen bámult rám a dülledt szemeivel. Gőzöm sincs, hogy mit akart mindezzel a tudtomra adni, de nem vártam ki a végét, átültem egy neki háttal beépített ülésre. - Az idegen utitárs által lehányt csokibanán kidobott pénz, és én nem tékozlom a más pénzét.

Eddig bosszantott, hogy szinte sose tudok normális emberek között utazni, de aztán néhány nappal ezelőtt nekem lett utazós fellépésem. Úgy indult a dolog, hogy a vonat indulása előtt már húsz perccel kiértem az állomásra és felmentem a peronra. Azt kell tudni, hogy a Bécsbe menő, vagy az onnan jövő vonatok Kelenföldön mindig a 14-es / 15-ös vágánypárra futnak be, így én már több mint két éve mindig a közöttük lévő peronon közlekedem. Nem így múlt vasárnap, amikor előttem ismeretlen okból az 5-ös vágány mellé cuccoltam fel. Éreztem, hogy valami nem oké a világban, de azt nem tudtam, hogy mi. Csak 3 perccel a Railjet érkezése előtt esett le a tantusz, így nagyon kellett rohannom. Szerencsére a vonattal együtt érkeztem meg a peronhoz, majd egy igen zilált és ziháló bevonulást adtam elő az utastársaknak, akik innen talán már gyanakodhattak, hogy én vagyok az úton az ügyeletes idióta. Az úr, akivel szemben "helyet foglaltam", ijedten riadt fel a huppanásomra, majd mindenki mással együtt szemtanúja volt, ahogyan remegve küzdök az összegubancolódott laptop kábellel meg a fejhallgató zsinórjával. Ők nem tudták, hogy a futás miatt remegek, szerintem azt hitték, hogy egyszerűen csak egy vörös fejű idegbeteg vagyok. Gondoltam, innentől meghúzom magam, de a laptoppal nehezített bőrönddel sprintelés csúcsra járatta a hőháztartásomat, aminek hatására 5 percenként ritkítottam egyet réteges öltözékemen, miközben a notebook-ot egyensúlyoztam a térdemen és próbáltam baráti viszonyt fenntartani a kábelek között.

Miután kiizzadtam magam, persze fázni kezdtem, aminek következtében, - ismét öt perces intervallumokban -, a ruházatom visszaépítésével színesítettem magánszámomat. Ez volt az a pont, amikor a szemben ülő úr felajánlotta, hogy inkább üljek én az ablak mellett és tegyem csak a számítógépet arra a kis asztalra. - Amikor már nem volt mit felvennem, de még mindig fáztam, a bőröndömhoz fordultam segítségül. Az egyik ülés mögé betolt gurulóst kihúztam a folyosóra, hogy a termes kocsi minden utasa jól láthasson, majd diadalmasan kiszedtem a jó meleg sálamat, amely érthetetlen okból magával rántotta az elemózsiának bekészített, kis fürtökre szedett akciós szőlőt, amely fürtök száma x 5 mennyiségben szétszóródott a padlón. ... A szembeszék-szomszédom ekkor már diszkréten a koszos függönybe temetkezve próbált hangtalanul röhögni, én pedig kimentem a legkisebb helységbe és abban reménykedtem, hogy mire visszemegyek nem dobnak össze nekem az utastársak egy kalapnyi aprót.